Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Markó Béla Tornyok a vízben (Erdélyi valóságirodalom) címmel írt esszét.
„Néha bizony felemelőbb a múlt, mint a jövő, és ez nemcsak a hőseposzok költőinek kedvenc ideája, hanem emlékirat-íróink is úgy gondolják, hogy van fejlődés, de lehetséges visszafejlődés is erkölcsben, nyelvi, kulturális, vallási türelemben. Már csak ezért is olvasok egyre szívesebben dokumentumirodalmat, és ezért vélem egyre jobban érteni, miért is volt nálunk akkora feladat a valóságértelmezés, hogy jelentős írók figyelmét jobban lekötötte ez a műfaj, mint a fikció. A minap egy másik, keserű évfordulónk is volt, annak példájaként, hogy nem mindig az egyre nagyobb tolerancia felé visz ezeken a tájakon az a bizonyos haladás: ezelőtt harminc évvel, 1988 áprilisában hirdette meg Romániában Nicolae Ceau?escu a településrendezési programot, amely sokezer, 2.500-3.000-nél kevesebb lakosú település felszámolását irányozta elő 2020-ig országszerte, és helyettük úgynevezett agráripari központokat hoztak volna létre. Közismert elnevezéssel ez volt a „falurombolási terv”, magam is láttam – és továbbítottam, ahova kellett – a marosvásárhelyi villamosművektől „kikerült” listát azokkal a Maros megyei falvakkal, ahol záros határidőn belül kikapcsolták volna a villanyáramot. A már régebb meghirdetett „társadalom-homogenizálási” elképzeléssel együtt ez nyilván arra is kiváló eszköz lett volna, hogy az egyes régiók etnikai arányait megváltoztassák. Szerencsére jött 1989 decembere, és a terv nagy része terv maradt.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Bazsányi Sándor Hejh, én, a városlakó, itt vagyok! címmel írt kritikát Mohácsi Balázs hungária út, hazafelé. lassúváros-kiáltvány című kötetéről.
„Tulajdonképpen Mohácsi az ön- és világszemléleti, valamint költészettörténeti és poétikai síkokon érzékelhető hiányokat vagy üres helyeket tölti fel a programszerűen harsány igénybejelentést megtestesítő költői nyelvével, amely ugyanakkor megleli a vállalkozása sikerét biztosító szemléleti tárgyat, a várost. Az avantgárd lelkületű, nyelvi túlmozgásra hajlamos szerző tehát hajlandó alázatosan lelassulni a „lassúváros” tapasztalatához, legyen annak mintája akár Pécs (sokszor), akár Berlin (néhányszor). Hangsúlyos gesztusnak érzékelhetjük továbbá, hogy a lassúváros-kiáltványban megnevezett két költőelőd: Tamkó Sirató Károly és Kassák Lajos – ráadásul az előbbi egy tudományos–fantasztikus regény szerzőjeként, az utóbbi meg az alábbi ironikusan képmutató fordulatban: „a lassú város legyen az első vers, amiben semmit sem lopunk kassák lajostól, se senki mástól, de félek, hogy ezzel letörölnénk mindazt, ami eddig épült, amit olyan tisztán látni az emlékezetben. deleaturt jegyez a szerkesztői kéz: sok ez, túl sok.” (25.)”
VERS
A versrovatban a tárca fölötti helyen Takács Zsuzsa és Gergely Ágnes egy-egy verse osztozik, az egyik vers a közéleti költészet, a másik a végtelenül személyes vers minimálisra vett, de a végsőkig elvitt változata, mindkettő igazi antológiadarab. A teljes versoldalon Nagy Zsuka hosszú soros prózaversei kaptak helyet. Ez utóbbiak közül idézzük a záró verset:
mennyország, föld utca
Erzsi néninek akkora bajusza van, hogy Erzsi bácsi presszójába megyünk, ha kérdik.
Kusza szabásminták az orrán, orcáján összegabalyodott kicsi évtizedek.
Medvelábán nagy mamusz, tenyerében sok pofon, néha félünk tőle, néha ugratjuk.
Erzsi bácsi a mosogatóvizet nyáron a lábunkra önti, télen a sörbe. Sok tepertős pogácsa is
van a tenyerében. Egyikkel azt süti, a másikkal pofozza málé fiait. Én nem tudom, hogy
kellene élni, de Erzsi bácsi presszójában érzem, huncut angyalok köröznek.
Néha leütik egymást, máskor egymásba gabalyodnak, aztán kibékülnek, hazatámolyognak,
felköltik, végignótázzák és -hugyozzák az utcát, mert ilyen az élet, ennyi boldogság.
PRÓZA
Ferdinandy György, Kun Árpád és Lugosi Viktóra prózája mellett a Tárcatárban Radnóti Sándor.
Részlet Kun Árpád Aki bújt című írásából.
„A konyhában voltam. A nappalitól csak egy tolóajtó választott el, amely, mint mindig, most is félre volt húzva. Tettem-vettem beavatkozásra készen. Bár Erzsikének segített az anyja a sminkelésben, de a szakácskötényem benedvesített sarkával az előbb én töröltem ki a szemét, amit csípett a belekerült szemfesték. Már elmúlt a sírás, és tartott a csillogó gyöngyök és láncok feletti öröm, én meg a mosogatógépbe pakoltam a szennyes edényt, amikor elhangzott a nagy okosság a parmezánról. Felnéztem a koszos vizespoharak rekeszéből, és egyből megtaláltam Bori tekintetét. Dühöt és kétségbeesést olvastam ki belőle. Magam is azt éreztem. Hát miféle eszement világban élünk, ahol csak úgy röpködnek a hülye információk? Kilökik őket a virtuális univerzumba, ahol, mint valami űrszemét keringenek tovább. A fenébe a francia felvilágosodás nagy illúziójával! Miért kéne mindig mindent tudni az embernek? Ez is most mire jó? Borjúgyomor és parmezán! Marha érdekes. Valójában egy apró részlet, ami tökéletesen mindegy. Egyedül nekünk nem. Mi elveszíthetünk miatta egy nagyon értékes és fontos fehérjeforrást Erzsike számára. Már, ha meghallotta.
Nem kínáltuk egyből, rögtön a következő étkezésnél. Türelmesek voltunk, pedig izgultunk az anyjával. Azt gondoltuk, kihagyunk pár napot a parmezánnal. Kérje esetleg ő. Nem kérte, de nem ám. Amikor végül eléje tettem, határozottan rázta a fejét. Lengett, lobogott Boritól örökölt, vörösbarna hajkoronája. Érveltem, hogy nem magával a gyomorral készítették, hanem az azon nevelt… Majdnem kicsúszott a számon, hogy „állatokkal”, amivel az „enzimeket” akartam helyettesíteni, hogy érthetőbb legyek, de kis megtorpanás után sikerült „lényecskéket” mondanom. Rögtön érzékeltem a baklövésemet. Mert hát nem ugyanolyan ronda dolog lényecskéket enni, mint állatokat? Hol a különbség?”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia írt kritikát Lőrinczy Attila Balta a fejbe című előadásáról a Pesti Magyar Színházban.
„Fiatal, de már nem hamvas rendezőnek a Balta a fejbe hálás feladat – és manapság szinte logikus választás, mivel nagyszerű eszköz a nyitásra egy olyan színházban, ahol nem egészen ez a fajta kortárs a profil, és valamelyest új közönségre vágynak, mondjuk az egyetemista korosztályra. Logikus, mert a darabban a Hamlettől a Rómeón és a Macbethen át a Pulp Fictionig sok az ismerős elem, és akkor még csak tananyagról, tárgyi tudásról, irodalmi és filmes (még és már) klasszikus műveltségről beszéltünk, ezekre lehet és érdemes támaszkodni, mert ezektől van a nézőnek siker- és felismerésélménye. A téma pedig szintén örök: az emberi gyarlóság és az évszázadok óta megoldatlan társadalmi és családi értékválság, amelyre ki-ki a maga módján reagál: hazugsággal, görcsös ragaszkodással, betegséggel, önbódítással, erőszakkal.”
Fáy Miklós a Csárdáskirálynőről, mely a Kecskeméti Katona József Színházban látható.
„Még az előadás elején járunk, nem tudja az ember, hogy búsuljon vagy kárörvendjen, bénák vagytok, és úgy is néztek ki, de közben van azért egy nagyon félelmetes szám is a színlapon: 200 perc egy szünettel. Ennyi kárörvendési lehetőség nincs azért a színrevitelben, itt mindjárt le kezdi élni az Orfeum a maga vidámnak szánt életét, mintha újrahasznosították volna egy valamikor Chicago-előadás jelmezeit, pucér keblű tánclegények között kibontakozik a nagy tragédia.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.
