Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz – Magvető Kiadó, 2018 – 260 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1436-72-3
Van-e értelme passzióból utazgatni egy olyan világban, ahol – önhitten azt gondoljuk – már mindent felfedeztek, s az internetnek hála minden és bármi is elérhető a fotelből? Ha a mai tömegturizmus céljait (lehúzás) és az emberek hozzáállását (posztolás) tekintjük, akkor kis túlzással az utazgatás szinte értelmetlen. Ha Kiss Noémi könyvét olvashatjuk, akkor mély és őszinte belátással állíthatjuk, hogy utazni érdemes. Sőt, mások utazásáról olvasni is.
- Mindig megosztó, kinek jut díj – Kiss Noémi az irodalmi Nobel-díj botrányról
- Öngyilkosság, alkoholizmus, és szupertitkos bántalmazás a Kádár-korban
- Amikor sovány angyalok potyognak az égből
- Kiss Noémi: Az úszás az másik bolygó
A megejtően szép szövegű Rongyos ékszerdoboz keletre és délre vezet minket, megfordul – az elméletileg! – a „történelmi komfortzónánkhoz” tartozó tájakon, Bukovinában, Erdélyben, a Balkánon, s közbe távolabbra is ki-kimoccan, például a Kaukázusba. Furcsa, szívet szólongató kis könyv, mely keveset ad abból, amiről a „Hivatalos Útikönyvek” szólnak. Persze, nem is akar versenyezni velük. Mást mutat. Máshogyan.
Kiss Noémi könyve – a szó jó értelmében, ha van még ilyen – szépirodalom. Kifelé néz, és befelé figyel. Poggyásza, bár biztos akad „egyéb” is, mégis elsősorban szellemi poggyász, mely befolyásolja az útirányt és a látásmódot is. Sőt magát a nézést is.
„Sokkal érdekesebb egy hamis képpel nekivágni az útnak, mint egy igazzal. Az igazság unalmas és közhelyes, s ha ez igaz, akkor az utazás is puszta ismétlése volna a jól ismert frázisoknak, amiket egy nép lelkére akasztottak. Így viszont eleve hamis képpel vágunk neki az útnak, egyáltalán nem lesz részünk ringató szavakban. A szavak helyett úgyis csupa meglepetést tartogat az utazás.”
– olvashatjuk a könyv 24. oldalán a cikk elején feltett kérdésre adott választ, amiből az is egyértelművé válik, hogy a fentebb említett szellemi poggyász legfontosabb darabja a nyitottság, mellyel az olyan egyéb tartozékokat/járulékokat is kezelhetjük, mint például az előítélet. Hiszen van bennünk valamiféle előkép, ami szükségszerűen nem felel meg a valóságnak. S bár vannak nagy vonalak, melyekkel felvázolható egy-egy ország, egy-egy nép, mégis, amikor ott vagyunk, akkor emberekkel kell szóba állni. S az ember, az egyén – legyen bármennyire is tipikus – mindig és szükségszerűen egyedi. Emberi. Szimpatikus vagy taszító, segítőkész vagy kihasználásra szakosodott.
Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboza – mely belül tágasabb, mint kívül – a meg- és ráismerés örömét adja, s miközben az idegen tájak ismerősen idegen – történelembe és kultúrába ágyazott embereit „tanulja”, azonközben igazában önmagát fedezi fel, ismeri meg.
„A múlt mindenhol erősebb kísértet, mint a jelen szellemei.”
Talán kicsit közhelyesen hangzik ez így, leírva, de olyan közhely, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s amiről nem kellene pont napjainkban, pont Magyarországon megfeledkezni. Hiszen az idejövő idegen sem annyira más, mint az, akit idegenben járva, idegenként megismerhetünk. A félelem, „bár – állítólag – jobb félni, mint …”, rossz tanácsadó. S amíg nincs meg az igény az utazásra, a mások megismerésére, addig saját múltból ittragadt kísérteteink közötti bolyongásra vagyunk ítélve. A Rongyos ékszerdoboz felvillant valamit abból a sok színből, ami teljessé, egésszé teszi furcsa világunkat. Kiss Noémi nem helyettünk utazott, de a példa, ami kirajzolódik, nekünk fontos. Nekünk lehet fontos. Önmagunk miatt, s talán mi is bátrabban lépjük majd át azt a határt…
