Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
PRÓZA
Lengyel Péter évtizedek óta készülő regényéből most először és csak az ÉS-ben közöl részleteket.
„A háborúnak vége. Vége a háborúnak. Buda, 1945.
Lehúzom az utolsó föld- és kőpor-maszatot is a rejtélyes leletről. A házamban ástam. Villan, feketén és fényesen, nem tudom levenni róla a szememet. Tetszik, nagyon tetszik. Lehet, hogy ilyen a boldogság. Sejtelmem sincs, hogy mi ez a kezemben. Összesen sem tudok semmit, így ötévesen. Most már élni fogok.
Mi – a gyerekek – hónapokon át nem tettük ki a lábunkat.
A vége is borzasztó sokáig tartott. Ágyú, ágyú, ágyú, és csak nem maradt abba. Ott az a fekete fal, a túloldalán a semmi. Ami előbb volt, az nem létezik.
Attól fogva van, amikor tél elején megrengett a föld. De úgy. Megfognak a két válladnál és irgalmatlanul megráznak. A fogad citerázik bele. Járt alattunk a padló. Jan-Erik, az egyik önkéntes mondta, hogy hajót dobál így a tenger. Ő svéd, utazott hajóval. Reggelre hazajött Hombár doktor. „Most már csak vége lesz.” A németek felrobbantották a Margit-hidat. Imbolygott, táncolt a város. Sokáig zörgött minden ablak.
Azután még hosszan ágyúztak.
Felkelek, mosdok, eszem kenyeret, nézek, mászkálok, van kocka, építek, az jó. Játszunk, Szilva, a mi szobánk önkéntese mutatja, hogy kell. Éneket tanít. / Tavaszi szél ví-ze-et áraszt. / Vi-rá-gom, v-i-hi-rágom. Az még jobb.
Énekel nekünk. / „Szép selymes lódingom / Dali-pán pisztolyom!” Megkérdezem, hogy mi az a dalipán. Jó, mert nevet. Vidáman énekel, szépen nevet. Az kell. Korán sötét van, vaksötét. Nem az, hogy attól félek. Minek?
Három ház az Otthon, együtt. Nemzetközi Vöröskereszt. Három villa, így is alig férünk. Kettesével alszunk, lábtól-fejtől.
A hidat, robbanást, azt utóbb tudom meg, másoktól. Drumm, bumm, bamm…, hozzászoktunk, benne élünk, az a világ. És akkor egyik percről a másikra mindenki arra riad fel az éjszaka közepén, hogy – tombol, harsog, ordít, fülsiketítő a csönd!
Két napra rá szól a doktor, hogy most vége. Nem fognak már lőni. És naná, a Razzia, az se lesz. Nem fognak vadászni ránk. Elmentek. A háromszázkét gyerek élni fog. Biztos.
János a nevem, nem mondtam még. Altmann János.
Valaki szólt, hogy feljebb van egy kilőtt német páncélautó.
Ki lehet menni, ha egyszer vége. Csillog a Duna, a tél végi gyönge napsütésben messzire látni.
Kint fázom a kiskabátban. Alávettem az ingeket, az három, és fölötte csatoltam be a nadrág kantárját, hátul keresztben, az nehéz.
A páncélautó. Jó ronda foltos katonaszín. Óriási kerekei vannak. Az egyik fiú fölmászik.”
FEUILLETON
Keresztesi József Arkhimédész vs. Münchhausen (Jelenetek a versek életéből) című esszéje egy-egy Pilinszky-, Petri- és Karinthy-verset elemez.
„A szerző tisztázza a kéziratot, és elégedetten hátradől: a művét befejezte. Lehet, hogy nem talált minden ponton tökéletes megoldásra, de ami kétely ott motoszkál még a szíve mélyén, lassacskán elszunnyad, és beépül a saját munkájáról alkotott képébe; az apróbb anyaghibák, döccenők az összkép részévé válnak. Ez így is van rendjén, a művet egy bizonyos ponton el kell engedni. Más kérdés azonban, hogy a mű ettől kezdve önálló életet kezd élni, a saját belső arányrendszerével együtt. (…)
A három példa három olyan vers megoldásait vette szemügyre, amelyek jelentősége vitán felül áll. Pilinszky szóválasztása önmagában nem gazdagítja az adott képet, mindamellett jól illeszkedik a tágabb kontextusba. Petri versében egy jókora vakfolt vibrál, amely még sincs végzetes hatással a költemény összképére. Karinthynál a megszemélyesített szél pedig a költőietlenségével tüntető költemény rögzítőpontjává lesz; akár Münchhausen báró varkocsa, melynél fogva kihúzza saját magát (és paripáját!) a mocsárból. Az igazán jó vers, úgy tűnik, elbírja a következetlenséget, mi több, olykor saját konstitutív elemévé is képes tenni azt.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Tegnapelőttről tegnapra című recenziója Paul Auster 4 3 2 1 című regényéről szól.
„A regényszöveg 29 számozott fejezetből áll, ebből az első fejezet az 1.0 számot kapja, a soron következők 1.1-től 1.4-ig terjednek, a rákövetkezők 2.1-től 2.4-ig, és így tovább, mindig négyesével összesen hét szekvencia, az utolsó egység tehát a 7.4-es számot viselő fejezet. Ennek a számozási rendnek a magyarázata pedig az, hogy az a bizonyos 1.0-ás nyitó rész a regény majd később előlépő főhősének, Fergusonnak a családi előtörténetét meséli végig. Kezdve apai nagyapjával, az 1900-ban Minszkből New Yorkba érkező tizenkilenc éves fiatal zsidó férfival, Iszaak Reznyikovval, akinek vele várakozó honfitársa azt tanácsolja, felejtse el örökre új hazájában kiejthetetlen orosz nevét, mondja inkább a Rockefeller nevet, azzal az Újvilágban messzebbre fog jutni. Reznyikov azonban megzavarodik a bevándorlási tisztviselő színe előtt, amikor a nevét firtatják, fejéhez kap és csak annyit tud mondani, „elfelejtettem”, a tisztviselő a felhangzó jiddis mondatot („Ikh hob fargesszen”) Ichabod Fergusonként veti a férfi papírjaira. Az Amerikában letelepedő Ferguson pár év múlva megházasodik, három fia születik, ez a második generáció a New Jersey állambeli Newarkban már könnyebben boldogul, mint a szülők. A három fiú közül a legfiatalabbik, a saját vállalkozását, műszaki cikkeket áruló kereskedését beindító Stanley feleségül veszi Rose Adlert, a fényképészsegédként dolgozó fiatal lányt, és miközben bonyolódik a Ferguson-fiúk és az Adler család élete, 1947. március 3-án 2 óra 2 perckor (pontosan egy hónappal a valóságos Paul Auster után) világra jön Archibald Isaac Ferguson, a 4 3 2 1 abszolút főszereplője.”
VERS
Az ÉS versrovatában Lövétei Lázár László két verse olvasható, a két vers összetartozik, főszövege és függeléke annak a párbeszédes szatírának, amely az író a mai közélethez való viszonyáról, e viszony lehetetlenségéről szól igen ironikusan. A rovatban szereplő másik költő Babiczky Tibor, kedvcsinálóként az ő három verse közül az egyiket idézzük:
Főhajó
A fény, mint egy cikkelyekre szét-
váló gyümölcs,
világít be az ablakok során.
Múló gondolat vagy
a világmindenség gömbfejében,
hirtelen ötlet, amit az egyéb
teendők elsodornak,
és amit másnap
már képtelenség
lesz felidézni.
A szentélyben ember-
alakot szül az árnyék.
A bortároló edények
színültig vízzel.
FILM
Gyenge Zsolt a Cannes-i Filmfesztiválról írt.
„Idén valóban nem lehetett könnyű zsűritagnak lenni Cannes-ban, mert a versenyprogramból hiányoztak az igazán kiemelkedő filmek. Erre lehetett számítani is, a program kihirdetése után csalódott kommentárok és cikkek tömkelege lepte el a szaksajtót, hiszen nagy nevek, művészfilmsztárok helyett egy-két kivételtől eltekintve jórészt kevéssé ismert vagy másodrangúként számon tartott szerzők kaptak meghívást – valószínűleg ettől nem volt független a korábbiakhoz képest érezhetően kisebb számú újságíró és szakmabeli jelenléte.”
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi színházkritikája Závada Pál–Mohácsi István–Mohácsi János Egy piaci nap című drámájának Radnóti Színház-beli előadásáról szól.
„Mert a rendezőt szemmel láthatóan nem annyira a regényben feltárt kor ellentmondásossága érdekelte, hanem a jelen lévő intenzív gyűlölet működése. Amint a műsorfüzetben is írja: „nem hiszem, hogy azok az emberek, akik ’46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt köztük olyan is”. És bár nem tudom, mit jelent: „velejéig gonosz”, azzal nagyon egyetértek, hogy a magyar zsidóság szenvedéstörténetéről ma a tettesek – így például a bennünk élő tettes – iránti megértés vágyával érdemes mesélni, ami nyilván nem egyenlő a helyesléssel. Annál is inkább, mert a színházban is majdnem kizárólagos az áldozati, így az önszembesítésünket megspóroló perspektíva (a filmben fontos kivétel volt tavaly Török Ferenctől a szintén a háború után játszódó 1945).”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.
