Bútorok a „plafonon”, kitörölhetetlen szerelmek és emberi viszonyok. Székely Rozália színésznőként a pályaelhagyás mellett döntött, mielőtt éveken át írt drámájával elnyerte a Füge Produkció TITÁNium pályázatát. Nemcsak szöveget írt, de meg is rendezi első darabját, a Kálvária Lakóparkot, amelyet a Trafó mutat be május 26-27-én. Rozália az előadásban rejlő rétegekről és saját történetéről mesélt.
A honlapszöveg alapján furcsa előadás lesz a Kálvária Lakópark. Emberi történetek egy trükkös helyen, ahol őrült nagy ereje van az emlékeknek. De mégis, az előadás témáját csak sejteni tudom a leírás alapján.
Elmondod, kikkel találkozunk a Kálvária Lakóparkban?
A sztori viszonylag egyszerű. Van egy lány, annyit tud a vér szerinti apjáról, hogy sosem kellett neki, egyébként nem is találkoztak. Az apa meghal, ő pedig megörökli a lakását pont akkor, amikor végre elhatározta, hogy külföldre költözik. Ez az új helyzet három nap alatt teljesen felforgatja az életét. Lelkileg, egzisztenciálisan és társadalmi pozícióját illetően is.
Ez az előadás váza, de közben sok-sok rétege van a produkciónak, legalábbis ezen dolgozunk. Megidézi különböző társadalmi közegek atmoszféráját, miközben nagyon költői és játékos a nyelvezete mind a szövegnek, mind a rendezésnek. Például több bútor van a plafonon, mint a földön. Ugrálunk időben is, a főszereplő ’89-ben született, egy pillanatra belépünk abba a korba is, aztán visszatérünk a jelenbe. Egyszóval nagyon összetett dologról van szó.
Azért ki tudsz emelni egy-egy fontosabb témát?
Például erősen szól a szeretetről az előadás. Hogy soha nem felejted el azt, akit valaha szerettél. És arról, hogy mennyire nem tudjuk kimutatni a szeretetünket, ami iszonyatosan erős jelenség a világban, és valahol tragikus is. Mert a másik akár örökre eltűnhet, és lehet, hogy sose fogod megtudni, hogy szeretett, vagy mondjuk te nem mondtad meg neki soha, hogy benned mi van vele kapcsolatban.
Akkor erősek a párkapcsolati témák is a Kálváriában?
Igen, de ez különös. Ezt a problémakört nem akartam beleírni, de tudattalanul mégis megtettem, és csak a próbák alatt tűnt fel, hogy ez milyen erősen benne van. Dermesztő volt látni, hogy olyan dolgok is belekerültek, amelyekről nem igazán volt tudomásom. Pedig hát én írtam.
De ezeket nem annyira konkrétan kell elképzelni, mert a valóságtól elemelt produkcióról van szó. Sok társadalmi atmoszféra van benne, de közéletiség vagy politika egyáltalán nincs. Vagy ha bárki belelátja, akkor az az ő képzelete, ami simán lehetséges, mert sok asszociációra épít a Kálvária Lakópark. Sokat játszunk azzal, hogy a nézőnek magának kell elképzelnie dolgokat, vagy asszociálnia kell…
Társadalmi atmoszférák?
Igen. Eleve a szegénység és a gazdagság kérdése. A lány, aki örököl, ő egy nagyon gazdag embernek a mostohagyermeke, a vér szerinti apja pedig majdhogynem a földön csúszik, annyira szegény. Érezhető valami ebből a kérdésből, de nem szociodrámát írtam. Az emberre vagyok kíváncsi, őket akartam megmutatni.
A szöveget olvasva fontos a velünk élő emlékek témája a produkcióban. Saját sztorikat mennyire írtál bele a darabba?
Azt nem tudnám kijelenteni, hogy konkrét eseteket írtam bele, hiszen fikciós előadásról van szó. Éveken át készült a szöveg, és az elején még voltak benne privát szálak, de ezeket igyekeztem átformálni. Ezért is zavarba ejtő, amikor utólag felismerem magam egy helyzetben, egy figurában. Sőt, sokszor pont egy férfikarakter bizonyos vonásai emlékeztetnek önmagamra.
Furcsa tükör neked ez az előadás?
Igen. De azt hiszem, inkább a tapasztalataim vannak benne, vagy az, ahogy másokhoz viszonyulok. Például iszonyúan tudok szeretni, és sosem felejtem azokat, akikbe egyszer beleszerettem. Sőt, ha beleszeretek valakibe, akkor az örökké tart, mindegy, ha vége van a kapcsolatnak vagy eltelik néhány év és új történetekbe csöppenek. Ahogy telik az idő, úgy gyűlnek párhuzamosan ezek a történetetek. Ezzel elég nehéz mit kezdeni, főleg, ha az illetők már, mondjuk, nem élnek.
Ráadásul, ha belegondolsz, hogy hány év van még előtted és hány történet fog még belédíródni… De akkor ez azt is jelenti, hogy az előadásban egyszerre létezik múlt és jelen?
Ezzel erősen játszom a szövegben és a rendezésben is igyekszem kiaknázni a lehetőségeit. Nagyon szórakoztat, ha átjárhatok különböző dimenziók között, vagy akár megidézhetem a szellemvilágot… Azzal is kísérletezek, hogy, mondjuk, egyszerre két ilyen dimenziót jelenítsek meg. Persze még próbálunk, szóval meglátjuk, mi lesz belőle.
Egyébként miért Kálvária Lakópark?
Van egy szereplő, aki csak hangban jelenik meg (Zsótér Sándor), ő a főszereplő mostohaapja és foglalkozása szerint lakóparkokat épít. Másfelől azért is Kálvária Lakópark, mert itt lakom egészen közel a Kálváriához, és a szó is rímel az előadásra. Plusz poén, hogy a főhős mostohaapját Rezsőnek hívják, én pedig sokáig a Rezső térre képzeltem az előadást. Mármint, hogy ott épül a lakópark, hiszen ehhez a helyhez is nagyon közel lakom. Egyszóval egyszerre ötvöz egy csomó, számomra fontos teret, és foglalja magába a produkció különböző rétegeit is ez a fiktív hely.
Úgy tűnik, tisztán látod, mit szeretnél megjeleníteni a színpadon, pedig ez az első rendezésed és főként színésznőként ismer a közönség. Magától értetődő volt, hogy te rendezed meg az előadást?
Ez egy érdekes kérdés. Igazából én abbahagytam a színészkedést, csak ez nem volt olyan látványos, mert a meglevő szerepeimet nem adtam le, de közben nem vállaltam újakat. Egy ügyvédi irodában dolgoztam, mint hivatalsegéd, elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és Ifjúsági Irodalom szakirányú továbbképzését. Szóval már pont ott tartottam, hogy beléptem egy másik életbe, amikor megjött az értesítés, hogy nyertem a TITÁNium pályázatán. Azt pont a pályaelhagyás előtt adtam be, mert szerettem az anyagot, és mivel korhatáros a TITÁNium, ezért ez volt az utolsó lehetőségem, hogy beadjam. Hát, megnyertem és át kellett gondolni a dolgokat.
Figyelj, megéled a Kálvária lakóparkot. Csak te nem a külföldre költözés, hanem a pályaelhagyás küszöbén voltál, amikor mindent felforgatott egy váratlan hír…
Igen… Végre sikerült eldönteni, meglépni ezt a dolgot, ami már régóta érlelődött bennem. De van egy ilyen pont, amikor érzed, hogy itt a vége. A színészi életmódban soha nem éreztem igazán jól magam, mindig is sokkal jobban szerettem írni, mint szerepelni. Volt olyan előadás, amit úgy csináltam végig, hogy tudtam, az lesz utolsó premier. Nem azért, mert nem szerettem az előadást, hanem mert nem tesz jót nekem, ha a színészet a főállásom. Nagyon megterhelő, plusz még lámpalázas is vagyok. Engem a szerepek érdekelnek, a szerep megalkotása, de maga a színpadi játék az idegen. Igazából zavarban vagyok, ha szerepelek.
Most akkor egy könnyebbség, hogy a másik oldalon vagy. A nézők mire számíthatnak, ha beülnek az előadásra?
Például feketehumorra. A főhős anyja újratemetéseken ad elő bűvészmutatványokat, bár ez csak utalás szintjén jelenik meg az előadásban. Ez elég abszurd, de én ezeket imádom, persze finoman kezelem ezt az abszurditást, de azért mégiscsak oldja az egyébként kemény témákat, amelyek az előadásban felszínre kerülnek. Az előadás eredeti címe egyébként Virrasztás volt, Rahmanyinov Éjszakai virrasztás című műve után, amit rongyosra hallgattam, miközben írtam. Nagyon illett akkoriban az anyag hangulatára, tényleg olyan volt az egész, mint egy virrasztás. Aztán az utóbbi két évben sokat lazítottam rajta, akkor került bele a humor is. Szóval remélhetőleg egy elgondolkodtató és egyben szórakoztató produkciót sikerül összehozni ebből az egyvelegből.
