A szentendrei Barcsay Múzeumban nemrég nyílt Láthatatlan jelenlét kiállítás főként kamaszoknak szól, de nem csak nekik. A kiállítás két kurátorával, György Gabriella múzeumpedagógussal és Kassai Hajnal általános igazgatóhelyettessel beszélgettünk a kiállítás rendezéséről, céljairól, a kortárs művészet pedagógiájáról.
Vincze Ottó: Magyarázat, 1998 és Fülöp Gábor: Grundufo (Játszótér része), 2014
Azt olvastam, hogy ilyen kiállítás Magyarországon még nem volt. Ez igaz?
Gy. G. Félig-meddig igen. Számos, kamaszoknak szóló interaktív kiállítás nyílik az országban, de olyan, ami kifejezetten a múzeum gyűjteményére fókuszál, tudomásunk szerint még nem volt.
K. H. Sőt, a gyűjteményt kifejezetten pedagógiai szempontokból feldolgozó sem volt még. A hazai és a nemzetközi szcénában elég gyakori, hogy a múzeumok fiatal, illetve gyerek látogatókat akarnak bevonzani, de a Láthatatlan jelenlét koncepciója valóban újdonság – és rengeteg látogatónk van.
Tehát az a cél, hogy a gyerekek a kiállítási koncepcióról is képet kapjanak?
Gy. G. Igen, pontosan; ráadásul az is fontos, hogy ne csak a kortárs darabokat, hanem a gyűjtemény régebbi műveit is megismerjék. Kurátorként kettős feladatunk van: mi nem csak a művekről beszélünk, nem csak azokat interpretáljuk, hanem a múzeumot is.
Tanítjuk azt is, hogyan lehet egy múzeumot használni, hogy lehet feltérképezni egy olyan nagy és furcsa helyet, mint a kiállítótér. Mentális térképet adunk a gyerekeknek: segítünk nekik megtalálni a központi témákat, súlypontokat. A Láthatatlan jelenlétben annyira didaktikusan válogattuk a műveket, olyan sokszor ismétlődik és annyiféle szempontból járjuk körbe a három kulcstémát, hogy az a pár üzenet, amit feltétlen szerettünk volna átadni, meg is fog maradni. A cél a látogatóban kialakuló mentális térkép, amely segítségével a művekkel személyes viszonyba tud kerülni. Sőt a múzeumlátogatás kultúráját is közvetítenünk kell – nem csak a legkisebbeknek.
Van olyan, amit szabad, és mégis tanítani kell?
Gy. G. Igen. Szabad például beszélgetni, természetesen a többi látogató zavarása nélkül. Két dolgot viszont valóban nem szabad: futkározni és a kiállított művekhez hozzáérni – kivéve, ha kifejezetten felszólítjuk őket erre.
Játék a kiállításon (fotó: Deim Balázs)
Ti mióta terveztétek ezt a kiállítást?
Gy. G. Már két éve.
K. H. Magát a fő löketet a Skanzen által szervezett Kortársítás mintaprojekt cselekvő közösségeknek szóló pályázata adta, amin belül volt egy kamasz projektekre szánt összeg.
Mi a célotok vele?
K. H. A végtermék egy honlap lesz, ami módszertani segédlet pedagógusok és múzeumpedagógusok részére, óravázlatokkal. Szeretnénk egy kis segítséget adni, hogy az ország különböző iskoláiban és múzeumaiban dolgozó kollégák kicsit magabiztosabban közlekedhessenek a kortárs művészet világában. Tapasztalataink szerint a vidéki múzeumok nagyon ritkán vállalnak be kortárs kiállításokat, és ha be is vállalják, nem szerveznek hozzá múzeumpedagógiát, mert a múzeumpedagógusok nem értenek hozzá. Reméljük, tudunk érdemi segítséget nyújtani ezzel a projekttel. A honlap szeptemberre fog elkészülni, és a www.kortarsitas.hu linken lesz elérhető.
Gy. G. Nem kizárólag Budapestben gondolkodunk. Megjelent egy cikk a wmn.hu-n, amivel az a problémám, hogy az nem vidék. Nekem az Alföldről vannak tapasztalataim, tanítottam is ott, és azt látom, hogy a kortárs művészet abszolút kimarad az oktatásból. Nincs rá idő, túl problematikus, nincsenek konkrétan megtanítható dolgok, mint az izmusok és a korstílusok, amiket könnyebben át lehet adni az osztályteremben. Fontos célunk, hogy a vizuális nevelést megtámogassuk; s az is lényeges, hogy a jelenből indulunk el. Egy kortárs műből is megtaníthatjuk a barokkot vagy a Willendorfi Vénuszt; a saját korunk vizuális kultúrájából indulva menjünk vissza a történelemben, mert a mai sokkal szemléletesebb, élőbb.
Hogy született a pályázati projektből maga a kiállítás?
K. H. A saját gyűjteményünkből választottunk tizenkét műtárgyat, majd ezekhez kapcsoltunk további műtárgyakat a magyarországi és a nemzetközi szcénából. Így egy műtárgyhálózatot hoztunk létre, és a honlapon felépített módszert ültettük át a kiállításra is.
Ugyanazon szempontok szerint dolgoztatok mindketten?
K. H. Én egy kicsit máshogy tekintettem a feladatra, mint Gabi: nekem a saját intézményünk, a saját gyűjteményünk és imidzsünk a fontos, hiszen a projekt által is pozicionáljuk magunkat. Nagyon komoly hozzáadott érték – bár ő nem szereti, hogy ezt mondom, de számomra óriási segítség volt –, hogy Gabi játékosságot vitt bele. Az ő munkája által éled meg igazán az anyag, amire én inkább szárazon tekintettem.
Gy. G. Szerintem jó volt együtt dolgozni, mert Hajni sokkal racionálisabb, gyakorlatiasabb – ő az, aki mindent megold.
K. H. De az aprómunkában, ami a tényleges programokat hozza létre, Gabi volt sokkal erősebb. Én elméletibb vagyok.
Gy. G. Az aprót úgy értsd, hogy az maga a kiállítás megvalósítása.
Mitől interaktív a kiállítás, mit tekintetek ti interaktívnak?
Gy. G. Tágabb értelemben minden kapcsolódásunk egy-egy műalkotással interakciónak tekinthető, tehát ez alatt nem a konkrét eszközhasználatot értjük. Úgy állítottuk össze a kiállítást, hogy a művekkel való párbeszédet segítsük meg, hiszen interakciónak tekinthető mindenféle kapcsolódás a művekkel. Mindig, mint most is, szoktunk társasjátékokat, szerepjátékokat is használni a munkánk során. Igazából a játékban tesszük fel azokat a kérdéseket, amik nem fértek fel a falakra. A művek elrendezésében is megjelenik ez a játék, van néhány apró, rejtett titok is. Ha valaki belekóstol ezekbe a játékokba, összeáll az egység. Természetesen nem muszáj mindent végigcsinálni, működik anélkül is. A játék során sokat beszélgetünk a művek üzeneteiről is, és nem utolsósorban jól szórakozunk egy közös élmény során.
Asszociációs kártyák
Tulajdonképpen ezt jelenti a cím, a láthatatlan jelenlét?
Gy. G. Igen.
K. H. Az, hogy hogyan válogattuk a műveket, már ad egyfajta irányítást. Viszonylag könnyen értelmezhető, könnyen befogadható munkákat választottunk.
Az önarcképekre gondoltok?
K. H. Igen, ez már egyfajta játék: Ásztai Csaba munkája önmagában nehezen értelmezhető [az Ádám és Éva című olajfestmény, ha messziről nézzük, csak egy fekete és egy fehér téglalapot ábrázol egymás mellett – a szerk.], de úgy, hogy mellé tettük az önarcképeket (például Anna Margit, Kmetty János, Paizs Goebel Jenő munkáit), már rögtön megvan a kapcsolódás, és megjelenik a házaspár portréja. Azután ezzel a klasszikusnak számító férfi-nő portrépárral játszottunk tovább. Ez a gyerekek számára teljesen világos. Ugyanez történik Tóth Eszter Kinn a bárány, benn a farkas c. székinstallációjával: áll mellette egy szék, majd egy konceptuális munka a székről, azután látjuk a Gerber-művet, amin a fotel mellett megjelenik egy kereszt, amit követ egy másik kereszt, a Kis Varsó alkotása… Ezek vizuálisan mind nagyon könnyen befogadható dolgok – ez cél volt.
Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy ezek nem gyerekes munkák. Ezek véresen komoly kortárs alkotások. Maga a módszer pedig bármely más, jó kortárs alkotással eljátszható.
Abban viszont egyikünk sem hisz, hogy attól lesz valami jó, hogy technikai eszközöket használunk. Az teljesen öncélú. Nem az a cél, hogy a gyerek QR-kódokkal, hologrammisztikus szuperkütyükkel találkozzon, hanem hogy elgondolkozzon. És zseniális, mert feltesszük a kérdést, hogy mit gondolsz, és az derül ki, hogy a fiataloknak vannak gondolataik.
Gy. G. Ezres nagyságrendben.
K. H. Ők ezt a vizuális világot tökéletesen értik. Ők ebben élnek: nekik a reklámok, a falfeliratok természetes dolgok. Nincs szükségük semmiféle közvetítő kütyüre. Azzal, hogy kapnak egy kis kártyát és el kell kezdeniük asszociálni, már elindul a gondolkodás. Ráadásul látják, hogy a többiek mit írtak a saját kártyáikra, így még egyet tágul a gondolat, és már keresik is a következő műtárgyat hozzá.
Ráadásul ezek a művek nem kifejezetten karakteresek, nem határozzák meg a gyűjteményünket. Ám elindították a fantáziánkat – ez fontos. Van olyan kortárs mű, ami kevésbé szólít meg minket személyesen. Tulajdonképpen bármelyik jó kortárs mű bekerülhetett volna.
Nő és férfi portréja a mágneses falon
Lehet majd látni valamiféle összesítést ezekből a válaszokból?
Gy. G. Persze, és természetesen mi magunk is használni fogjuk őket a további szakmai munkánkban.
K. H. A honlapon is szeretnénk végigvinni ezeket.
Ez a kiállítás tulajdonképpen a felnőtteknek is élvezetet jelenthet.
K. H. Mivel a kiállítás kamaszokra irányul, könnyen érthető, így a felnőttek számára is közelebb hozható: tetszik nekik, hogy egyszerűen van megmagyarázva a kortárs művészet.
Gy. G. Pontosan. Ezért is tettük bele a címbe, hogy nem csak kamaszoknak. Élnek is a lehetőséggel egyébként.
K. H. A gyerekek ráadásul nagyon könnyen asszociálnak, azonnal mondják, ami eszükbe jut. A felnőttekben gátak vannak, és elkezdenek gondolkodni, hogy milyen okosat válaszoljanak. Aztán jönnek a művészettörténészek, akik pedig kérnek egy nap gondolkodási időt.
Pedig azt gondolnánk, hogy pont a fiatalok számára igazán fontos, hogy össze tudjanak szedni némi bátorságot, hogy kifejezhessék akár a félelmeiket, akár más érzelmeiket.
Gy. G. Igen. A válogatás során alapvető szempont volt, hogy ellentmondásos művek kerüljenek be, hiszen egy kamasz tele van ellentmondásokkal. Ezeknek az ellentmondásoknak kell adni valami fogódzót: fontos, hogy beszéljünk ezekről, és az interakció során feloldjuk a feszültséget; vagy éppen megmutassuk, hogy ezek az érzések természetesek. A három műtárgy azon túl, hogy valami ellentmondásosságot mutat be, valami hiányt is megfogalmaz. Az ember szükséglete, hogy a hiányt valahogy pótolja, feltöltse valamivel.
Múzeumpedagógiai foglalkozás a Barcsay Múzeumban (fotó: Deim Balázs)
Nektek szinte kérdeznetek sem kell… Ez fontos?
K. H. Sosem adunk válaszokat, csak kérdezünk. A minap az egyik kollégánk tartott egy foglalkozást, amin bele kellett nézni egy tükörbe. A kérdésre, hogy tetszik-e a portrétok, minden gyerek azt válaszolta, hogy nem. Ez annyira furcsa. Lehet, hogy ez életkori sajátosság.
Gy. G. Lehet, hogy inkább azért mondják, mert ez a kérdés túl intim, és inkább azt válaszolják, amit a többiek is. Ez inkább a közösséghez kapcsolódik. Ahogy a játékban is mindig kell lennie összetartásnak – és akadálynak, negatívumnak is, különben nem izgalmas. Sosem kötelezőek ezek a szerepek: szabad segíteni, együtt átugrani az akadályokat, és szabad, de nem muszáj akadályozni. Ezt mindenki maga dönti el.
Mit lehet a játék végén nyerni?
K. H. Tapasztalatot.
Gy. G. Persze mindenki kap a végén valamit: van egy ajándékkártyánk is a tapasztalat mellé. De a legfontosabb, hogy itt feltehetők a furcsa kérdések, amiket az iskolában nem feltétlenül tesznek fel egy műalkotás kapcsán. Például hogyan értetnénk meg egy földönkívülivel, miért fontos nekünk a kultúránk?
K. H. És még egy fontos dolog: ez egy kamaszoknak szóló kiállítás, és vannak benne interaktív élményszerző elemek, de a valódi cél a megértés. Nagyon finoman becsempésztünk a kortárssal kapcsolatban álló fogalmakat, szakszavakat is: mit jelent, hogy konceptuális, vagy objekt. Mondjuk ki és fogalmazzuk meg, hogy nem csak festmény van, szobor és fotó, hanem létezik a kortársnak egy széles tárháza is, ami saját nyelvezetet használ. Ezeket a szavakat a gyerekek nem feltétlenül ismerik. Tehát egy ilyen jellegű tanító cél is van.
Az egészről elmondható: ha úgy megyek be a múzeumba, hogy értem, sokkal közelebb fogom érezni magamhoz. A cél: hogy azt mutassuk meg, hogy „hidd el, érted te ezt”.
Kártyahúzás a társasjátékban (fotó: Deim Balázs)
A kiállítás május 27-ig látogatható Szentendrén, a Ferenczy Múzeumi Centrumhoz tartozó Barcsay Múzeumban.
(A szerző fotóival.)
