Ördögh Ottó: Sortalanság / Magyar irodalmi paródiák – Móra Könyvkiadó, 2018 – 224 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-415-336-8
Fene se tudja, miféle furcsa hajlam vezeti az olvasók – és a nem-olvasók – többségét arra, hogy az irodalmat valamiféle felravatalozott és kiállított tetemnek tekintsék. Vagy legalábbis valami olyasminek, amihez tisztelettel, kegyelettel, emelkedetten csendes főhajtással kell közelíteni… Ennek a generációról-generációra továbbadott ravatalizmusnak a szomorú eredménye, hogy az emberek sokasága számára az irodalom csak holt anyag, s az irodalomoktatás olyasfajta tehertétel, mint egy távoli rokon gyászszertartása. Ebből ered, hogy a gyerekek – és később a felnőttek – nem mernek és akarnak közel menni az irodalomhoz, ami így elsődleges funkciójától fosztatik meg. Hiszen az irodalom lényege – túl az öncélú gyönyörködtetésen – pont ez a közelség lenne, ami nem a tisztelet hiányából fakad(na), hanem sokkal inkább abból, hogy be merünk lépni a verslábak közé…
„Vitézek, mi lehet széles föld felett szebb dolog a vitáknál?
Holott kikeletkor még ember – mint egykor – nem lát tovább magánál,
hisz bírván az tutit: mindent tud itt, s okosb egész világnál…”
(Balassi Bálint: Egy vitázó ének)
Ördög Ottó magyar irodalmi paródiái elsőre, már a kötetcímmel – Sortalanság – rám ijesztettek, hiszen az áthallás akkor is egyértelmű, ha még ki sem nyitottuk a könyvet. Szabad-e egy Nobel-díjas író munkáihoz hozzányúlni? Persze, hogy szabad! Szabad-e a mai Magyarországon egy olyan Nobel-díjas szerzővel játszani, akinek díja egészen furcsa és nehezem magyarázható reakciókat szült?
Szabad, ha…
És pont abban áll Ördögh Ottó zsenialitása, hogy tudja és átlátja, mi következik a „ha…” után! És ezt nem csak ebben az esetben tudja, látja és érti, hanem a magyar irodalom szinte teljes horizontján. A Sortalanság című kötetben olyan szerzők kerülnek le ama bizonyos ravatalról – s kezdenek önfeledt labdázásba Ördögh-gel és az Olvasóval – akikben (mármint a verseikben) alig pislákolt az élet lángja. Vagy ha mégis, akkor azt kevesen tudták/merték látni. A középiskolai irodalomtankönyvek négy évének kínálata sorakozik a kötetben, a Halotti beszédtől Zrínyin, Berzsenyin, Kölcsey Ferencen, Krúdy Gyulán, Radnóti Miklóson keresztül Örkény Istvánig.
„Ha kincset találsz, s azonnal markodba zárod, hogy rajtad kívül senki ne lássa, tudjad, hogy elsőként magadat fosztod meg fényétől.”
(MáraiS: Citromfüves könyv – 69. A kincsről)
Ördögh Ottó – talán, mint középiskolai tanár is – talált egy módszert, minek segítségével a halottról kideríthető, hogy csak tetszhalott, tehát a ravatal elbontható, a „nagypapát” pedig nem a temetőbe kell kísérni, hanem a játszótérre. S ott, ha szépen bánunk vele, még arra is rávehető, hogy labdázzon velünk.
„Piszkom, ha végleg beterít,
S a nagy kupac tovább fel nem derít,
Ki hajítja a kosárba e sok fecnit?
Ki távolítja el agyamzoknit?
Kit borít el rajtam kívül e rettentő szemét?
S ki meri közepette nyitva tartani a szemét?…”
(Nagy László: Ki viszi ki a szemetet?)
