Tündérmese rólad, rólam, rólunk
Böszörményi Gyula gondolatai Majoros Nóra: Pityke és prém c. regényéről
„Korábbi munkáim során sokat utaztam, különböző országokat, kultúrákat ismertem meg. Miközben egyre nyitottabbá, kíváncsibbá váltam, úgy lett szembetűnő, hogy a környezetem egyre inkább bezárkózik, és egyre hangosabbá válnak az előítéletek. A regényt 2014-ben kezdtem el írni, és ezek a kérdések már akkor is aktuálisak voltak. Sokkal jobban szerettem volna, ha a regény mára aktualitását veszíti, de sajnos nem így történt.”
– részlet a szerzővel készült interjúból.
Ez a könyv nem az, aminek első pillantásra látszik. Mert ugyebár minek is látszik? Vegyük kézbe a vaskos kötetet és szembesüljünk a rendkívül szép, visszafogott, ízléses és kifejező borítóval, ami Papp Beatrix munkája. Két csudaszép leánykát látunk rajta, akik tükörképei egymásnak, ami nem is meglepő, hiszen ikrek. Prillaszári és Govalinda királykisasszonyok titokzatos mosollyal néznek vissza ránk. A két leányka mögött mintha komor, hatalmas hegy magasodna, mely egyben varázslatos „kulcslyuk” is, ami a történet sötét, nyomasztó, komor világába enged bepillantani. Jobban megnézve azonban felfedezhető, hogy a „hegy” valójában emberi (vagy állati?) alak, mely fáklyát tart a kezében, és borzas prémbundát hord!
Rendben – állapítjuk meg – akkor tehát ez a történet bizonyára két lányról, és a rájuk fenekedő gonoszról szól (tévedünk, de ez ebben a pillanatban még megengedhető).
Nyissuk ki hát a könyvet és tegyük, amit kell: kezdjük el olvasni. Gyorsan peregnek az oldalak, mivel Majoros Nóra igen könnyű tollú író, aki gördülékeny és nagyon szerethető, élvezhető mondatokkal, csodás stílussal mesél. Az első megállapításunk így hangzik majd: „aha, szóval ez a történet egy kedves, humoros, bájos tündérmese” (és persze megint tévedünk). Az ötvenedik oldal környékén aztán már kezdünk kicsit gyanakodni. Feltámad bennünk az „itt valami nem stimmol”-érzés, mivel a szereplők igen gyakran fenyegetőznek lefejezéssel, kínzással és egyéb, csakis erőszakos uralkodókra és hóhéraikra jellemző nyalánkságokkal. A századik oldalt elérvén végül rá kell döbbennünk (és ez az érzés később csak fokozódik, méghozzá hatványozottan), hogy a szerzőnek sokkal komolyabbak a szándékai velünk, semhogy egy bájos tündérmesével ajándékozzon meg minket.
Nem mismásolok tovább: a Pityke és prém igazi, vérbő, mai, azaz bátor és szókimondó meseregény. Csípős, toroktisztító Negro cukorka ez, amire csak megtévesztésül került olyan papírcsomagolás, melynek színes ábrája „édibédi napi cukiságot” ígér. Majoros nem bájolog és nem vacakol azzal, hogy kizárólag egy bizonyos korosztálynak írjon: ő szól a kicsi, a nagy és a felnőtt „gyerekekhez” is, mert minden korosztály számára van valódi mondanivalója.
Prillaszári és Govalinda királykisasszonyok, akik épp tizenhetedik szülinapjuk megünneplésére készülnek, a pitykések legmagasabb kasztjához tartoznak, hiszen édesanyjuk az ország teljhatalmú uralkodónője. Egopódia királynő végtelenül rideg, hatalommániás, kegyetlen asszony, aki soha senkit, még az ikerlányait sem szerette. Ő valójában akkor volna tökéletesen boldog, ha egyedül élhetne a világon, bár ebben az esetben akadna némi gondja azzal, hogy kit kínozzon, fejeztessen le, vagy legalább alázzon a porig.
Majoros csodásan bonyolult, tökéletes logikával felépített és külcsínre tündérien szép, ám valójában végtelenül kegyetlen, sötét, kíméletlen világot teremtett. Fantáziában nincs hiány (bár a regény ettől sem témájában, sem stílusában nem rokon a klasszikus fantasyval, még ha annak néhány eleme fel is bukkan benne).
Tündérmese ez, ám a mai értelemben mégsem az. Sokkal inkább a régi, még csonkítatlan, átíratlan erdélyi tündérmesékre emlékeztet, melyekben a tündérek gyönyörűek, ám veszélyesek, önzők és gyakorta vérengzők voltak, akiket csak a későbbi, egyre prűdebb, „széplelkű” korok „szelídítettek” (hamisítottak) réteken kacagva ugrabugráló mezítlábas kislányokká.
A Pityke és prémben akad jóságos banya, megtévedt ifjú hős, ordas farkasok gyilkos falkája, Hagridra emlékeztető prémes barát, Yoda mestert idéző titokzatos bölcs, és még számtalan izgalmas, érdekes, változatos szereplő és meselény. Az olvasónak rendesen észnél kell lennie, hiszen az egyik oldalon még aranyos nyuszikák ugrálnak a réten, míg a következőn egy egész prémesek (ők is emberek, akiket az úri pitykések a pórokkal együtt kegyetlenül elnyomnak) lakta város kiirtásával szembesülünk.
Majoros tehetsége és bátorsága egyértelmű. Rég nem született már olyan magyar meseregény, ami egyrészt ennyire olvastatja magát, másrészt fel meri vállalni korunk legégetőbb problémáinak, sőt, borzalmainak témáját. Beszél a kapzsiságról és a hatalomvágyról, mely a pitykések úri kasztját olyannyira megfertőzi, hogy végül már fogalmuk sincs róla, milyen a világ a palotáikon kívül. Beszél arról, miért gyűlölködik az ember (naná, hogy félelemből), miért akar mindent és mindenkit elpusztítani, ami más, mint ő maga, és mesél arról is, hogy olykor rettentő nehéz segítséget nyújtani az elesetteknek, ha azok már rég elfeledték, milyen valaki másban bízni.
Prillaszári, Govalinda, Egopódia és a többi szereplő mind mi vagyunk. Mi rettegünk az országunkba érkező menekültektől, minket vakít el a pénz és a hatalom, mi vágjuk ki a fákat ezerszám, mert a helyükbe nyugtalan álmaink nagyzoló betonszörnyeit akarjuk állítani, és mi vagyunk a pórok, úricsicskák, akik kiszolgáljuk, eltűrjük, lenyeljük a pitykések hagymázas agymenéseit. Mi harapunk bele a kézbe, mely korábban táplált, és acsarkodunk, ha ismét segíteni szeretne nekünk, és mi vagyunk az elnyomott, erdőmélyi tudatlanságba taszított prémesek is, akik lassan nem csak azt kezdik elfeledni, hogy jogaik vannak, de már-már arra sem emlékeznek, mit jelent embernek lenni.
Mi vagyunk ennek a meseregénynek a szereplői, mi és a gyermekeink.
A Pityke és prém nem csupán szórakoztató, de valóban tanulságos és mai meseregény, amit erősen ajánlok minden, még önálló gondolkodásra képes olvasónak, legyen akár pitykés, akár úricsicska, pór vagy prémes.
