+ Interjú

Egymásra utalt ellenségek háborúja – beszélgetés Majoros Nórával

Április közepén kerül a boltokba Majoros Nóra letehetetlen fantasyje, a Pityke és prém. Háborúk és békék címmel 2018. árpilis 21-én, szombaton 18 és 19 óra között mutatják be a kötetet Zágoni Balázs A Gömb című regényével együtt a Könyvfesztiválon.

Fotó: Tóth Gábor

Április közepén kerül a boltokba Majoros Nóra letehetetlen fantasyje, a Pityke és prém. Háborúk és békék címmel 2018. árpilis 21-én, szombaton 18 és 19 óra között mutatják be a kötetet Zágoni Balázs A Gömb című regényével együtt a Könyvfesztiválon.

A szerző háromrészes, exkluzív interjút adott Dávid Ádámnak, a kötet felelős szerkesztőjének (a szerkesztés oroszlánrésze Rét Viktória nevét dicséri). A beszélgetés első részében többek között a regény különös címe, háttértörténete és részletesen kidolgozott társadalomképe kerül terítékre, de szóba kerül a Pityke és prém fájó aktualitása is az előítéletektől az idegengyűlöletig.

A beszélgetés második részében felvonulnak a regény legfontosabb szereplői: Mirinária uralkodói, az iker-királykisasszonyok, Móg, a kitaszított prémes és még sokan mások.

A beszélgetés harmadik részéből kiderül, milyen különleges képekből, művészeti hatásokból és tájépítészeti ismeretekből táplálkozott Majoros Nóra a regény megírása során.

1. rész

MÓRA: Pityke és prém – elég titokzatos cím. Miért tartottad fontosnak, hogy az eltérő öltözködés külső jegyeivel és szimbolikájával különböztesd meg a két szembenálló népcsoportot, a pitykéseket és a prémeseket?

M. N.: Az identitásunk első, legszembetűnőbb jele a megjelenésünk. A pitykések és a prémesek beszédükben, viselkedésükben, szokásaikban és hiedelmeikben is eltérnek, és akinek az öltözködése pitykés, annak a szóhasználata, a gondolkodása, az étkezése, a kisujja körme hegye is az. No meg szerettem eljátszani a szóeleji „p” betűkkel.

MÓRA: Ez a poláris világrend a Capuletek és a Montague-k acsarkodását juttatja eszembe. Mit érdemes tudni a pitykések és a prémesek ősi szembenállásáról?

M. N.: Nem egyszerű szembenállásról van szó, mert az egymás mellett élő három csoport, a pitykések, a prémesek és a pórok egyszerre ellenségek, miközben erősen egymásra is vannak utalva. A pitykések például éhen halnának a pórok nélkül, a pórok meg elveszettek lennének az uralkodóik nélkül – számtalan ehhez hasonló ellentmondásos viszony jelenik meg a regényben. Egyedül a prémesek élveznek valamiféle függetlenséget, aminek az az ára, hogy a többiek elnyomják, és nem veszik őket emberszámba. No és ott van a kedvenc, láthatatlan szereplőm, a természet, hiszen az emberek tetteinek Mirináriában is következményei vannak a környezetükre.

MÓRA: „Két kastély volt egymásba fonódva. Az egyik a pitykések fellegvára, a híres-míves Priccenproszlin. A másik az első kastély termei mellett, alatt, fölött volt elrejtve, a személyzet sötét folyosóiból és kamráiból állt. Úgy hívta mindenki, a Trottyonkoszlin.” – írod a regény elején. Lenyűgöző részletességgel mutatod be a kastély ellentmondásos, intrikáktól és belső feszültségektől terhes atmoszféráját, ahol egy fedél alatt él a királyi család, a pitykések krémjének számító talpnyalók és a zegzugos folyosókon közlekedő szolgálók hada. Őket egyébként mind valamilyen Sárinak vagy Sanyinak hívnak, és a pórnéphez tartoznak. Hogy alakult ki benned ez a kasztrendszerre emlékeztető, izgalmas társadalomkép?

Fotó: Tóth Gábor

M. N.: Sokszor érzem, hogy magunkat zárjuk dobozba, aztán szorongunk a falak mögött. De változtatni nem tudunk, vagy nem is akarunk, mert végül is kényelmes az életünk úgy, ahogy van. A szigorú társadalmi rend jellemző a szereplőim belső világára is, hiszen csak a saját kereteiken belül tudnak gondolkodni, és nagyon erős történések kellenek ahhoz, hogy kilássanak a falaik mögül. Prillaszárit, az egyik ikerkirálykisasszonyt például majdnem kivégzi egy prémes, már feni a kését – ez az élmény kell ahhoz, hogy a királykisasszony elkezdje kritikus szemmel nézni a saját világát, és nyitott szemmel nézni a többiekét. A regényben a szereplők sorsa annak függvényében alakul, ki hogyan tudja leküzdeni az előítéleteit, mennyire lát ki a saját „kasztjából”.

MÓRA: Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Mirináriával szomszédos Körkubik-völgy fekete bőrű lakói az egyenlőség nevében a prémesek segítségére akarnak sietni, de ők babonásan félnek a körkubikoktól, és démonoknak hiszik őket.

M. N.: A körkubik főhős, Ében Hatos fensőbbségtudattal érkezik Mirináriába, mert az ő országában demokratikus rend uralkodik, ami kevesebb teret enged a babonának. Neki éppen azzal kell szembesülnie, hogy az ő tökéletesnek hitt világa kívülről éppen olyan félelmetes lehet, vagy éppen az ismeretek hiánya viheti félre a külső szemlélőt. Ugyanúgy nyitottságot, a másikra való odafigyelést tanul ő is, mint a pitykés királykisasszony, vagy éppen Móg, a prémes. Sőt, még az sem biztos, hogy a körkubik számára ez a folyamat könnyebb.

MÓRA: Miközben a regény elsődleges olvasata egy középkori hangulatú fantasy – amely szerencsére mentes minden aktualizáló kikacsintástól –, lényeges, mindannyiunkat érintő társadalmi kérdéseket is feszegetsz benne a társadalmi előítéletektől és a kirekesztéstől kezdve az idegengyűlöleten át a faji megkülönböztetésig. Miért tartottad fontosnak, hogy reflektálj ezekre a súlyos témákra?

M. N.: Íróként nem valami küldetéstudat motivál, hogy bármit is papírra vessek. Az írás ahhoz hasonlít, mint az álmodás: képekké, történetekké állnak össze a fejemben a napközben átélt élmények. Az engem körülvevő világ, a tapasztalataim sora hívta elő a képeket,  amelyekből ez a regény született. Meg egy álom. A regény elején lévő, csipkehidas jelenetet tényleg megálmodtam, és utána kiszakadt belőlem a történet.

Korábbi munkáim során sokat utaztam, különböző országokat, kultúrákat ismertem meg. Miközben egyre nyitottabbá, kíváncsibbá váltam, úgy lett szembetűnő, hogy a környezetem egyre inkább bezárkózik, és egyre hangosabbá válnak az előítéletek. A regényt 2014-ben kezdtem el írni, és ezek a kérdések már akkor is aktuálisak voltak. Sokkal jobban szerettem volna, ha a regény mára aktualitását veszíti, de sajnos nem így történt.

MÓRA: Minden népcsoportot, illetve társadalmi réteget képvisel egy-két fontos szereplő, így válik egyből átélhetővé és szerethetővé a Pityke és prém ellentmondásokkal teli, összetett világa.

M. N.: Amikor az ember meghallgat egy történetet, különböző módon mesélik el a szereplői. Például ha egy szakítás során az ember mindkét felet meghallgatja, olyan, mintha nem is ugyanaz történt volna velük. Ezt mindig is izgalmasnak találtam, és élveztem eljátszani a jelenséggel a regényben. Azt is szerettem volna, ha az olvasók nem egy népmesei helyzetben találják magukat, amikor éppen a királykisasszonnyal, vagy pont a szegénylegénnyel azonosulnak, hanem egyszerre látják a királykisasszony, a szegénylegény és még a sárkány igazát is.

2. rész

MÓRA: Mirinária első embere egyértelműen a gőgös I. Egopódia királynő, de a történet kezdetén pipogyának tűnő Firdausz király is a sarkára tud állni, ha akar. A rendszeres sakkjátszmáik alatt folytatott szópárbajok számomra a regény legizgalmasabb párbeszédei. Miért tartottad fontosnak, hogy a királynő hordja a nadrágot?

M. N.: Az irodalomban gyakran, túl gyakran a nők bírnak kiegyensúlyozó, béketeremtő szereppel, vagy éppen ők a „gonosz kísértő”, akik miatt a bonyodalmak kialakulnak, de a szálakat legtöbbször a férfiak mozgatják. Sok erős nő vesz körül az életben, rengeteget tanultam tőlük – ilyen erős, hús-vér női karakterek szerepelnek ebben a regényben, talán ezért tudtak élővé válni számodra a királyi pár szócsatái. De igyekeztem többféle szereplőt felvonultatni: ugyanúgy van megmentésre váró szegénylány, mint „szuperhős” férfi. Viszont a klasszikus kalandregények dinamikáját követem, és nem fukarkodom az akár az erőszakos jelenetekkel sem, így nem válik lányregénnyé a könyv.

MÓRA: A két ikerlány, Govalinda és Prillaszári külsőre csak a fülük mögött tündöklő nap, illetve hold alakú anyajegy alapján különböztethető meg, a természetük azonban nem is lehetne különbözőbb. Hogyan jellemeznéd őket?

M. N.: Ha az ember ikrekről ír, abban rengeteg a játéklehetőség, beleértve a szokásos szerepcserés szituációkat. A két lány a regény kezdetén nem igazán különbözik egymástól, csak a helyzetük más: az egyiket trónörökösnek nevelik, a másikuk „csak” másodszülött. Minden kényelmet megkap, mindenben részt kell vennie, amiben a testvérének, de nem várnak el tőle semmit. Govalinda sem feltétlenül élvezi a sok teherrel járó udvari életet, ám ő meg akar felelni az elvárásoknak – de nagyon sokszor mellélő. Ha Prillaszárira is hasonló nyomás nehezedne, mint Govalindára, valószínűleg ő sem lenne ennyire nemtörődöm. Prillaszári gyakran találja magát lázadó szerepben, pedig  nem tudatosan száll szembe az anyja akaratával, egyszerűen csak nem érdekli az egész.

MÓRA: Mindketten sokat változnak a regény során.

M. N.: Govalinda szembesül vele, hogy az uralkodás nem játék, és a tetteinek akár életeket követelő következménye lehet, Prillaszári pedig nemtörődöm királykisasszonyból tudatos, a világot megváltoztatni akaró szabadságharcos lesz.

MÓRA: Prillaszári jellemfejlődésében nem csak a földrajzi értelemben megtett út játszik döntő szerepet, hanem a szemünk láttára tizenhét éves kamaszból komoly, felelős felnőtté érik. Ebből a szempontból a Pityke és prém grandiózus fejlődésregénynek is tekinthető.

M. N.: A legizgalmasabb kaland sem kárpótolja az olvasót azért, ha egy főszereplő sekélyes, és nem fejlődik. Arról nem is beszélve, hogy a szereplők számára nincs megállás, az első lapoktól az utolsóig mindig történik velük valami. Furcsa is lenne, ha ennyi mindenen mennek át, és nem változna a jellemük.

Fotó: Tóth Gábor

MÓRA: A királykisasszony lelki érésének folyamatát gyönyörűen követi le a kötetben búvópatakként felbukkanó legenda különböző változatainak megismerése. Kérlek, árulj el néhány lényeges különbséget a verziók között!

M. N.: A legenda a regény során három különböző változatban hangzik el: a pitykések, a prémesek, a pórok is elmondják. Mindegyikük életében fontos szerepet tölt be, hiszen egy eredettörténetről van szó, és az alaptörténet mind a három változatban ugyanaz. Viszont mindegyik nép úgy meséli tovább generációról generációra, hogy a saját életmódját legalizálja vele. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, a három változat már annyira különbözik, hogy képtelenség összeegyeztetni őket. Éppen annyira, mint Mirinária népeinek véleményét. Ráadásul a körkubikoknak is van saját legendájuk, és ha mind a négyet egymás mellé tesszük, akkor kiderül, hogy végül nem is annyira különböznek egymástól.

MÓRA: Térjünk vissza a fontosabb szereplőkhöz: a prémesek titokzatos, kitaszított tagja Móg. Érdekes húzás a részedről, hogy ezeket a „vadembereket” pont egy outsideren keresztül mutatod be.

M. N.: A prémesek világában legalább annyi ellentmondás feszül, mint a pitykésekében. A prémesek is fontosnak tartják a külsőségeket, és éppúgy része az életüknek a céltalan agresszió, mint az uralkodó osztálynak. Móg ez ellen áll ki, és így találja magát a saját városán és a prémes közösségen kívül. Az ő szemén keresztül egyszerre látjuk a prémes társadalom jellemzőit és kritikáját. Pont ez az „outsider”-ség kell ahhoz, hogy Móg képes legyen kapcsolatot teremteni Prillaszárival, sőt még a körkubikokkal is, akiket kezdetben túlvilági fekete démonoknak hisz.

MÓRA: Prillaszári és Móg kalandos utazásuk során befogad egy veszélybe került borzot. Miért pont erre az erdei állatra esett a választásod?

M. N.: Ahogy a legenda a különböző népek konfliktusait tükrözi vissza, a borz Prillaszári és Móg kapcsolatának változására reagál. Olyan állatot kerestem, amihez nem társítunk valamilyen jellemző tulajdonságot, például egy róka, őz vagy szarvas sokkal erősebb, önállóbb figura. A rókától ravaszságot várunk, az őztöl szelídséget, a szarvastól eleganciát, erőt. A borz a kontinentális erdők egyik leggyakoribb lakója, miközben a szépirodalom (legalábbis a hazai szépirodalom) mellőzött figurája. Ráadásul egy kölyök borz elfér egy zsebben, és a hidelemmel ellentétben egyáltalán nem büdös.

MÓRA: A körkubikok vezéregyénisége (és egyik vezetője) Ében Hatos, akinek menthetetlenül összefonódik a sorsa Prillaszárival és Móggal. Miért éppen ő, az idegen országból érkezett, egzotikus szépségű „fekete démon” testesíti meg a demokratikus gondolkodást a zsarnoki monarchiára épülő fantasykörnyezetben?

M. N.: A pitykések büszke műgyűjtők, óriási gonddal díszítik a kastélyaikat, kifinomult ízléssel válogatják az ékszereiket és ruháikat. Túlburjánzó világukkal ellentétben a körkubikok szépségideálja egyszerű. Ők is megszállotjai a szépnek, de inkább a természetes formák kedvelői. Ezzel megbotránkoztatják a pitykéseket, akik műveletlenek tartják a szomszédaikat. Hiába fontos mindkét nép számára a szépség, mégsem találják meg a közös hangot.

A körkubikok megalkotásánál elsősorban a kontrasztra törekedtem, és az is fontos volt, hogy miközbn az olvasó valószínűleg könnyen tud azonosulni az ő világnézetükkel, a regényben szereplő népek számára ijesztőek és visszataszítóak legyenek. Igazából csak az teszi őket egzotikussá, hogy nem a saját, hanem Mirinária népeinek szemén keresztül látjuk őket.

MÓRA: A pórnép két központi figurája Sanyi, a vívódó palotaőr és Rézi néni, az erdő mélyén élő öregasszony, akit sokan boszorkánynak hisznek. Hogyan árnyalja ez a két mellékszereplő a pórokról kialakult képet?

M. N.: Számomra a pórok megalkotása volt a legnehezebb és legizgalmasabb is egyben, mert bonyolult a kapcsolatrendszerük, és sokféle szerepkörben jelennek meg. Sanyi jelentéktelen mellékszereplőből küzdötte fel magát igazi hőssé, és ahogy az ő karaktere fejlődött, úgy bontakozott ki az én szemem előtt is ezeknek a kisembereknek a sorsa, küzdelme, felemelkedése vagy éppen bukása. Ahogy írtam a regényt, a pór szereplők locsogtak, remegtek, vagy éppen belekacarásztak a történetbe.

Rézi néni kapocs, aki természetismeretével, tapasztalataival, józan gondolkodásával Prillaszári tanítójává tud válni. Prillaszári számára fontos lecke, hogy képes legyen megalázkodni, és pitykekirálykisasszonyként egy pór asszony bölcsességét elfogadni.

Sanyi is kapocs, de ő kevésbé türelmes és elfogadó, mint Rézi néni. Sanyi a pitykések-pórok-prémesek egymás ellen elkövetett, legszörnyűbb tetteit éli meg a saját bőrén, és száll szembe velük egy katona módján.

MÓRA: Ne menjünk el szó nélkül a Rettegett Prémgyilok mellett sem. A fontosabb szereplők közül egyedül neki van beszélő neve, és nem is akármilyen. Mit árulhatunk el erről a hátborzongató figuráról?

M. N.: Egy igazságtalan és erőszakos rendszer törvényszerűen kitermel olyan alakokat, akik az önkényt haszonért szolgálják, és egyáltalán nincsenek erkölcsi gátlásaik. A Rettegett Prémgyilok egyszerre teljesítője a legrémesebb parancsoknak, de közben a saját pecsenyéjét is sütögeti, akár a királynővel szemben. Próbálja megőrizni egy előkelő és finom úr látszatát, de ettől talán még visszataszítóbb, mintha olyan vad kinézete lenne, mint egy prémesnek. Egyébként nemcsak neki van beszélő neve, hanem a szolgájának, Nyekkennek is.

3. rész

MÓRA: Az interjú előző két részében körbejártuk a regény hátterét adó társadalmi viszonyokat és a legfontosabb szereplőket. Itt az ideje, hogy megkérdezzem, kik hatottak rád a regény írása során.

M. N.: Irodalmi hatások mellett inkább a vizuális hatások voltak a fontosak, az írás során rengeteg képet nézegettem, hogy minden részletében pontos kép éljen bennem a szereplőkről és a környezetükről. Az írás során kialakult egy egész galéria. A pitykések világát barokk, rokokó környezet ihlette. A palota, a kert, a ruhák, az ételek, a hangszerek, de még a királynő térképtermében berendezett bonyolult és kifinomult szerkezetének fogaskerekei is megtalálhatók a képeken. Az erdőket valós növénytársulások alapján alkottam meg, és tanulmányoztam az állatok, például a borzok, a farkasok viselkedését. A körkubikok aranyszőrű lova is igazi, hetekig éltem az Akhal Teke lovak bűvöletében.

A csatajelenethez római csaták, a nomád és középkori harcmodor leírásait olvasgattam, képeket néztem a fegyverzetükről, páncéljukról. A történet minden jelenete filmszerűen pereg a fejemben, és remélem, ezt az élményt az olvasónak is sikerül átadnom.

MÓRA: Bevallom, a regény hangulata engem már a kézirat legelső változatától kezdve az egyik kedvenc rendezőm, Mijazaki Hajao munkásságára emlékeztet, aki a Chihiro Szellemországban című filmjével vált itthon is széles körben ismertté. Nekem azonban egy korábbi klasszikusa, A vadon hercegnője járt folyton a fejemben, miközben Mógról, Aranyfejű Tündér Mirinkó legendájáról és az egymásnak eső népek elkeseredett küzdelméről olvastam. Mennyiben érzed találónak az összevetést?

M. N.: Megtisztelő az asszociáció, én is nagyon szeretem Mijazaki filmjeit. Óriási mesélő, minden története az ember és a természet mélységes szeretetéről árulkodik. Biztosan hatott rám a munkássága, de hatott még sok más is. Írás közben számtalanszor eszembe jutottak gyerekkorom kedvenc indiánregényei, és ez az élmény visszaköszön a regény egyik drámai jelenetében. A legenda megalkotása közben sok népmesét olvastam, mert nem könnyű a legendák időtlen, letisztult nyelvét elkapni, ráadásul megnehezítettem a saját dolgom azzal, hogy egyszerre négy, különböző beszédmódban kellett előállítanom. A szerkesztőm kedvéért pedig egy apró Alice Csodaországban utalást is elrejtettem.

MÓRA: Hogy egy aktuálisabb párhuzamot is vonjak: az egyik kedvenc epizódszereplőm az udvari főcicomamester, aki Az éhezők viadalából Katniss stylistját, Cinnát juttatta eszembe. Véletlen lehet az hasonlóság?

M. N.: Az éhezők viadalát csak azután láttam, hogy elkezdtem írni a könyvet, talán pont azért, mert ezt a párhuzamot felvetetted, úgyhogy biztosan nem szándékos. A főcicomamester nem határozott jellem, az uralkodói udvar szabályai teszik magabiztossá. Amint megszűnik az etikett nyújtotta biztonság, széthullik, szinte szó szerint eltűnik. Viszont képeiben a mirináriai udvar hasonlóan rokokó-punk a képzeletemben,  mint Az éhezők viadalában, és ebben érezheted a rokonságot akkor is, ha egyébként teljesen más világban mozgunk.

MÓRA: Prillaszári külső és belső útja erősen felidézte bennem a heroe’s journey néven ismert történettípust, amelyre szinte az összes kultikus sztori felhúzható az Odüsszeiától A gyűrűk urán át a Star Warsig. Mit gondolsz erről a dramaturgiáról?

M. N.: Az ember élete is út, és ezzel nincs jobb párhuzam, mint az utazás. Ráadásul a legtöbbet az utazás során változik az ember, persze feltétel a nyitottság, a kíváncsiság és a tisztelet, és ezeket a szereplőknek meg kell tanulniuk. A regény két nagy részre osztható. Az első rész gerince valóban egy utazás, főleg Prillaszári és Móg, és eközben a személyiségük gyökeresen megváltozik. Az első rész végére a nagyjából kiegyensúlyozott helyzet megváltozik, a szereplőknek állást kell foglalniuk. A második részben a sorsuk összekuszálódik, és őrült rohamban vágtatnak a teljes káosz felé.

Fotó: Tóth Gábor

MÓRA: A szerethető, háromdimenziós karakterek és a gondosan kitalált univerzum mellett a Pityke és prém igazi vonzereje számomra a rokokósan díszített leírásokban keresendő. Különösen a Priccenproszlin-kastély zegzugos kertjeibe szeretnék pár hétre elvonulni, ahogy Firdausz király szokott a csinos udvarhölgyekkel… Hogyan tudtad hasznosítani tájépítészeti és kerttervezői végzettségedet a különleges tájak megálmodásakor?

M. N.: Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor életemben először ültem be kerttörénet előadásra. Addig egyáltalán nem tudtam, hogy ilyen tudomány egyáltalán létezik. Teljesen átértékeltem az addigi művészettörténeti ismereteimet. Lenyűgözött, beszippantott, és azóta sem ereszt. Ebből az élményből töltekezem azóta is.

MÓRA: Ha bármelyik szereplőd bőrébe belebújhatnál, ki lenne az?

M. N.: Írás közben mindegyik szereplőm bőrébe belebújtam, és mindegyikben otthon éreztem magam. Mindegyikük életében van olyan epizód, ami nagyon személyes. Az egyik ilyen epizód Fakó Sárival, a szolgálólánnyal történik. Govalinda királykisasszony személyes szolgálatára fogadja, és súlyos titkokat bíz rá. Innentől kezdve Sári idegenné válik a saját világában. Kiváltságos lesz a szolgálólányok között, mégsem emelkedik ki közülük, továbbra is ugyanabban a közegben marad. Kicsit mindenhonnan kilóg, aztán egy idő után idegenné és magányossá válik. Ez az érzés nagyon ismerős, meg az is, amikor Sári elhatározza magát, és kilép ebből a helyzetből.

Egymásra utalt ellenségek háborúja – beszélgetés Majoros Nórával
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top