A Színpadon az életem című film nyomozástörténet. De nem egy gyilkosság rejtélye tárul fel benne, hanem a főszereplő, Marvin nyomozza ki, hogy ki is ő valójában.
Bár talán nem is nyomozás ez, inkább megalkotás. Hiszen Marvinnak nem kiderítenie kell önmagát, hanem kitalálnia. Megtalálni azt az identitást, amelyben az egyediség nem stigma, hanem előny. Ahol a furcsaság tehetséggé válik, az ambivalens tapasztalatok pedig emberismeretté.
Szóval ki ölte meg Marvin Bijoux-t? És ki teremtette meg Martin Clement-t? Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? Hogyan lesz az elnyomottból szabad ember? Hogyan lesz a „buziból” „meleg”?
Anne Fontaine filmje nem sokkol, nem vájkál, hanem figyelmesen követi a szereplőit. A senki által meg nem értett gyereket éppúgy, mint a gyerekkorát önkéntelenül is tönkretevő szüleit. Még az erőszakoskodó osztálytársban, aki érezhető szexuális izgalommal zaklatja a lánynak gúnyolt Marvint, még benne sem a kis szörnyet mutatja. Nem láttatja elfogadhatónak, ami történik, de megérthetőnek igen.
Kibogozható, kinyomozható, hogy ki miért cselekszik így, és hogyan adódnak tovább a minták generációról generációra. Marvin kisöccse még cukrot lop, hogy megédesítse az életét, és megszökik, hogy egyedül, nyugalomban elmajszolhassa. Marvin bátyja már merő frusztráció: gyűlöli a „lányos” testvérét, mert az nem olyan macsó, mint ő, a kényszerűségből már kamaszkorában zátonyra futott vidéki srác. Az apjuk pedig büszke rá, hogy ő nem veri a gyerekeit – nem veri, de szóban ugyanannyira bántja őket.
Mindezeket az összefüggéseket, tanulságokat már-már didaktikusan ki is mondja a film. De a megfogalmazott üzeneteknél sokkal erősebben hat a szereplők jelenléte, az ő érzelmi állapotaik. Nincs hamis gesztus a filmben, ami az emberi interakciókat illeti. Még az az egy-két szereplő is megkapja a maga mélységét, akik elsőnek karikatúraszerűnek tűnnek. Nagyon emberközpontú a Színpadon az életem, érzékenyen ábrázolja a főszereplő érzelmi közegeit, kapcsolódásainak sokféleségét. Látjuk, hogyan reped meg a gyerekkori bizalom, összetartozás. A gyerek rádöbben, hogy a szülők, akik a legbenső világát jelentik, nemcsak táplálják, de mérgezik is. Egy időre le kell válnia róluk ahhoz, hogy később visszatérhessen. Lesz majd a családból olyan, aki követi „a gyereket” a megújulásba, mások megbántva őrzik a régi világukat.
„Feltámadni éppolyan nehéz.” Marvin Bijoux közösségi megölése után nem könnyű megteremteni az új ént, Martin Clement-t, hiába a szabadulás és önfelfedezés mámora. Hosszú, bizonytalan az út, sokáig bimbózó állapot. A film többi szereplője, a „nagyok” látszólag már túlestek ezen, stabil identitást alakítottak ki – de látjuk, hogy krízishelyzetben az is újra rugalmassá válik. A Színpadon az életem különlegessége, hogy nem a fejlődéstörténet happy endje felé robog. (Bár valóban happy lesz, még ha súlyos is az a boldogság.) Hanem a kibontakozás és identitáskeresés képlékeny, törékeny, kiszolgáltatott, de egyre öntudatosabb időszakára figyel. A főszereplő, Finnegan Oldfield játéka a legösszetettebb helyzeteket is átélhetővé teszi, de a gyerekkori énjét játszó Jules Porier is magával viszi a nézőt a paradoxabb belső állapotokba. Például amikor a kigúnyolt fiú maga is erőszakkal és durvasággal akar imponálni egy lánynak, bár egyébként nem is vonzódik hozzá.
A lélektani mélységeken túl a fordulatos történet, az okosan felskiccelt társadalomrajz (falu, felső középosztály, művészvilág stb.) és a színház vonzó világa teszik igazán érdekessé a filmet. Szellemes megoldás, hogy Isabelle Huppert önmagát játssza. A film érzelmi lenyomata napokig az emberrel marad, és bár egy adott másságról szól, mindenki önmagára ismerhet benne, akinek meg kellett küzdenie a saját identitásáért, világban elfoglalt helyéért. Az is, aki gyerekkorában nem is hitte volna, hogy felnőttként igenis be tudja majd teljesíteni az álmait.
A 2017-ben készült francia film, amely a 74. Velencei Fimfesztiválon elnyerte a Queer Lion díjat, Magyarországon 2018. május 3-tól látható a Cirko Film forgalmazásában. Jegyeket itt tudsz rendelni.
