Az én házam az én testem. Néha egy végtelen útvesztő.
Egy zűrzavaros nyüzsgés. Számtalan reflexió.
Egy forgolódás – amiben állok, anélkül, hogy elindultam volna.
Egy út, egy bizonytalan karambol a sötétben, egy kapcsolódás.
Szinkronicitás.
Az Én házam című előadás fókusza a Test, a különböző adottságú test. A Test, mint egy információkat felvevő, tükröző és emlékező objektív, ami lehet egyszerre személyes és pártatlan is.
Az én házam az én váram. Az én testem az én csatornám.
A színpadon – saját képességeink mentén, mozgással, szavakkal, képekkel – létrehoztunk egy közös „figyelmi” teret. Ebben a térben kiéleződnek a fizikum korlátai, megjelennek az individuum útvesztői, saját egyediségünk és küzdelmeink.
Ezzel a leírással találkozhat az olvasó a Trafó honlapján Az én házam című, május 7-én debütáló táncelőadásról. Talán évek, évtizedek munkájának, saját testünk állandó megfigyelésének eredménye ez a néhány sor, amely további kérdések százait vetheti fel mind az alkotó, mind a néző fejében. Ezekből válogattam, és feltettem őket Mészöly Andrea koreográfusnak.
Az emberi test és a ház, otthon párhuzama már az ősidőktől fogva jelen van a kultúrában. Mit és hogyan tud hozzátenni ehhez a párhuzamhoz az előadás?
2011-óta tagja vagyok az Artman Egyesületnek, ami olyan vegyes képességű kortárs mozgásszínházi alkotó közösség, ahol sérült és ép előadóművészek egyenrangú partnerekként kapcsolódnak különböző projektekben, illetve színtereken. Ez olyan előadás, aminek az egyedisége az, hogy a téma feldolgozásába olyan előadót is bevon, aki valamiért más, mint mi „épek”; úgy egyenértékű, hogy más alapokkal született, másképpen éli az életét. Bruckner Csaba, akivel már a második előadásomban dolgozom együtt, mozgáskorlátozott ember, akinek a kommunikációja is jelentősen akadályozott.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy beemelek valakit egy előadásba. Mindenki saját jogán van jelen, azért, mert neki az valamiért fontos. Például hogy alkosson, kifejezze az érzelmeit, hogy figyelmet kapjon. Bruckner Csabának nem idegen a színpadi jelenlét, a színészi játék.
Az előadásban a három férfi szereplő három irányból közelít a témához. Egyikük Bakó Tamás, kortárs táncos, aki széles skálán képes otthonosan érezni magát a testében, tehát az ő házában sok különböző színű szoba van. A másik Bruckner Csaba, aki mozgáskorlátozott, akinek nagyon egyedi otthona van, különös határokkal, speciális kódokkal. A harmadik pedig Kövesdi László, aki színészként helyzetekből, történetekből formálja meg ezt a testet, és teszi lakhatóvá vagy éppen lakhatatlanná.
Mi közösen gondolkodtunk az emberi test és a ház, otthon párhuzamán, illetve azon, mi az, amit komfortosnak érzünk magunk számára egy helyzetben. Mi okozza a test feszülését, a túlfeszítettséget, a diszkomfortérzéseket. A feszültség hogyan válik dühhé, tehetetlenséggé vagy közönnyé. Mi válik blokká, korláttá számunkra. Hol vannak ebben az egyedi vonalak, hol vannak az átfedések és mi az, ami kollektív. Mindeközben egyes művészeti formákat összekapcsoltunk a térben improvizációval (tánccal, szöveggel), és képekkel (animációval) is dolgoztunk, ezekből építettük fel az előadást.
Ki tervezte meg az előadást, hogyan került össze ez az alkotói gárda?
Az előadás témája, kiindulópontja én vagyok. Van egy visszatérő álmom, bolyongás egy házban, ahol mindig felfedezek újabb tereket, amelyekről néha mintha tudtam volna, hogy vannak, és mégsem nyitottam volna be. Az elmúlt három évben részt vettem egy csoportban, ahol testtudati technikákkal, improvizációval dolgoztunk magunkon, egymással, és ahol meg is osztottuk az élményeinket egy körben. Az alapélmény számomra ebből az, ahogy a testünk születésünktől kezdve érzékel, észlel minket és a környezetünket, és ahogy elmenti a történeteinket.
A csapatból nem mindenkivel dolgoztam még együtt, de mindenkivel van valamilyen kapcsolatom: előző munkák, barátság, ismerjük egymást. Az előadókkal már közvetlenebb kapcsolatom van, közös alkotások állnak mögöttünk. Kövesdi Lászlóval és Bruckner Csabával ez már a második közös munkánk, Bakó Tamással pedig egy másik előadásban kapcsolódtunk előadóként. Közös nyelvet beszélünk, amikor a próbateremben vagyunk és kísérletezünk. Bényi Gergővel és Duliskovich Bazillal most dolgoztam először együtt.
A trailer alapján elég minimalista térben és zenével zajlik a műsor. Ennek mi az oka? Milyen koncepció áll az előadás mögött?
Ha arra gondolok: minimalista, akkor azok a szavak jutnak eszembe, hogy kiindulás, alapok, lecsupaszítás. Valami, ami mentes a fölösleges dolgoktól. Amikor elkezdtünk dolgozni, még nem volt konkrét döntés arról, képileg, zeneileg mi legyen az elvárás, minimalista legyen-e a darab. Együtt formáltuk ilyenné, illetve ezt mutatta meg magáról.
Az ember és az alkotók egy bizonyos keretben léteznek. Az idő, a lehetőségek, a pénz a külső valóságaink. Ezek a tényezők is írják, formálják a darabot. Mi most a belső és a külső valóságunkból hoztunk létre együtt valamit.
A színlap alapján Ön volt az egyetlen nő a csapatban, a művészek, a zenei szerkesztő, a fotós, az animátor és a fénytechnikus is mind férfiak. Hogyan zajlott a közös munka, milyen érzés volt ennyi embert (férfit) irányítani?
Igen, ez érdekes. Eredetileg a fénytechnikus nő lett volna, de nem ért rá, és volt egy fotó, amit egy nő csinált, de nem került bele, helyette Mészáros Csaba fotóit láthatják. Kihívás volt felvállalni magamat egy ilyen helyzetben, de úgy érzem, sikerült.
A színpadi munkához tudtam, hogy férfiakat szeretnék. Igen, ez is valami egyszerűsítés, mert ha férfiak és nők vannak a színpadon, az már szerepeket szül, társas helyzeteket. Engem jobban érdekelt az egyén, az egyediség és az útkeresés az én házam–én testem témában.
A nőket, illetve a helyzeteiket, szerepeiket jól ismerem, mivel én is nő vagyok. A férfiakét kevésbé, mindenképp érdekes tapasztalás volt ez a munka, ebből a szempontból is.
Hogyan, milyen formában kerül Pilinszky János egyik verse az előadásba?
Az előadás része egy rövidfilm is, amit Bruckner Csabával készítettünk, azért, hogy a külső valóságot beemeljük a színpadra, és hogy a film segítségével bemutassunk egy folyamatot, egy hidat, ami elvitt minket az előadásig. Ami a színpadon történik (a kiemelt térben), az a szereplők másik, belső valósága, itt mindegyikük sérülékenysége megmutatkozik és feloldásra is talál.
Pilinszky János Gizgaz című versében szépen leírja ezt a folyamatot, az egyedüllét bizonytalanságát, esendőségét, de ugyan akkor a szárnyalását is.
Gizgaz
Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
gyere ide”, s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.
