A mese hőse Peti, a nagycsoportos óvodás, aki álmában betéved Alfabéta budapesti bérházába, ahol a betűk laknak…
Lássuk, ki lakik itt – nyitott be a következő ajtón. – Őrület – álmélkodott –, ezen az emeleten olyan lökött figurák laknak. Ez is! Ott van az a príma fotel, ő meg egy rúdon lóg, a párnája alatt. Megáll az ember esze.
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok a Lajhár.
– A lajhár az egy állat, nem egy tulajdonság? – kérdezte a kisfiú álmélkodva.
– Igen, méghozzá egy híres állat. A leglassúbb, a legkényelmesebb.
Igazi arisztokrata. Nem rohan mindenhová, mint egy menedzser. Hogy beszáll mindenféle sportkocsikba, aztán karambol, meg ügyintézés.
– Nem?
– Nem ám. Én aztán nem rohanok sehová. Rohanjon az idő. Már rég le is hagyott. Én még régebben élek, mint ahány óra van.
– Micsoda? Van olyan, hogy az idő másképpen van? Á, ez hülyeség.
– Egyáltalán nem az. Biztos nem hallottál még Einsteinről meg a relativitáselméletéről.
– Hát arról aztán nem. A Heisenberg-féle bizonytalansági relációról viszont már hallottam.
– Az nagyon kevés. Na, mehetsz, ne zavard az unalmamat.
– Miért, unalmas?
– Nagyon.
– Akkor nem lenne jó változtatni?
– Nem. Unatkozni jó. Jobb, mint rohangálni…
– Akkor ég áldjon – mondta a kisfiú, s nevetett magában:
újabb siker. A lajhár. A fotel rajzolata az el: L.
– Gyere be, te kóválygó szerencsétlen – hasított egy éles hang a levegőbe. – Elmesélem neked, mekkora hőstettek fűződnek a nevemhez.
A kisfiú közben nyitotta az ajtót.
– Én találtam föl a dinamitot, én fedeztem föl Amerikát, én másztam meg először a Himaláját, én találtam fel a tejfogat…
– Micsodát? A tejfogat?
– Többek között.
– Na, ne szórakozzál már velem, azt hiszed, mindent elhiszek, mert még oviba járok?
– Azt.
– Jó, igazad van, ezt is elhiszem.
– Ugye-ugye, ennyire buta vagy, elhiszel mindent, pedig én vagyok a lyukasorrú halandzsamadár.
– Nem is lyukas az orrod.
– Mert ezt is kitaláltam. Csak úgy mondom, mert különben nem lyukas.
– Akkor hol veszel levegőt? – kérdezte a kisfiú.
– Most megfogtál. Azért, mert ilyen okos vagy, elárulok neked valamit. Nem locsogod el senkinek?
– Titkos ügynök vagyok – lódított a kisfi ú –, úgyhogy hallgatok, mint a sír.
– Szóval, idefi gyelj: engem bízott meg Alfabéta, hogy őrizzem az elipszilon jelet.
– Tényleg?
– Aha. Ez az itt, látod? – A madár a talpa alatti jelekre mutatott.
A kisfiú rögzítette: LY, de csak a gangon véste be a füzetbe ezt a különös jelet, az elipszilont.
***
Háy János: Alfabéta és a negyvennégy rabló – Manó Könyvek, 2018 – Maros Krisztina rajzaival – 128 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978- 963-4034-95-7
