És közzétette a Facebook-oldalán.
A férfi – aki éjjeli biztonsági őrként munkaköri kötelességből rám hívta a rendőröket – elmesélte, hogy eredetileg tanítónak készült. Az egyik rendőrről megtudtam, hogy az apósa verseket ír, a másik pedig iskolás korában sokat szavalt. Mikor azt mondta, hogy nem akar „egy idősebb hölggyel veszekedni”, de „be kellene ezt fejezni”, biztosítottam afelől, hogy befejezem
, és még meg is kínáltam keksszel, mert hát mi tagadás, a bennem bujkáló magyartanár ugrabugrál és tapsikol örömében, ha reggel fél hatkor egyenruhás fiatalok hajolnak össze egy József Attila kötet fölött, kideríteni belőle, hogy történt-e itt kérem szépen tényállás – – – majd beolvassák a kis rádiójukba, (jóindulattal, mert mikor jöttek, siettemben pont elírtam) hogy „Óh, én nem így képzeltem el a ren[d]et!”
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.
Kedves Librarius,
kérem változtassanak a címen, mert így azt sugallja, mintha ma Magyarországon elképzelhető lenne, hogy egy közalkalmazott ilyesmire vetemedjék…
Nem vagyok magyartanár, de szerencsére nem is állítottam ilyet: a szövegben csak azt próbáltam kifejezni, hogy él bennem valaki, aki hivatásbeli, szakmai sikerként könyveli el mások szépirodalom-olvasását. Sajnálom, ha ügyetlen voltam és ezzel gondot okoztam a szerkesztőjüknek.
Tisztelettel és szívélyes üdvözlettel: Nagy Petra Júlia
Kedves Petra, igen, a ‘bennem bujkáló magyartanár ugrabugrál’ nagyon életszerűen hozta a lelkes, emlékeinkben élő magyartanár ideáját. Tiszteletbeli magyartanárként üdvözöljük, amit kivettünk a címből, de a merészet, engedelmével, benne hagyjuk.
Kedves Podmaniczky Szilárd,
köszönöm szépen a gyors pontosítást. Hálával gondolok minden igazi magyartanárra, köszönöm, hogy potyautasként egy kicsit felkapaszkodhattam a szekerükre. Tisztelettel üdvözli:
Nagy Petra Júlia
Azt gondolom, hogy Orbánt a ” megjöttek a fehérvári huszárok” örökzölddel jobb kedvre lehet deríteni, mint József Attila összes versével. A költészet napja nála Erzsébet utalvány osztását jelenti. A vers az Önhöz hasonlóan gondolkodókat érinthette meg igazán. Örülök, hogy megosztotta velünk! Minden tiszteletem az Öné!