Az Utat nyitni a szabadsághoz kiállítás termeit járom. Annyira szép, annyira komoly, annyira önmagáról szóló. Élvezettel fogok írni Bartók és Kodály barátjáról, Weöres Sándor és Pilinszky János csodálatának tárgyáról. Edith és Egon Schiele, Babits Mihály és Török Sophie, valamint saját édesapja, a festőnagyság Ferenczy Károly síremlékének megalkotójáról. A kiállítás kék-fehér termeiben járva hamar könnyed és ünnepi hangulatba emelkedik a látogató.
Weöres Sándor: FERENCZY BÉNI EMLÉKÉRE
Károly és Béni,
Valér és Noémi;
ó micsoda ritka csoportozat,
mint a Bach család,
vagy eleven Laokoon csoport.
Köztük Béni, a szobrász, a szelídség szobra volt.
Ha rá emlékezem,
ablakokat, üvegajtókat látok
élesen metszett napsütésben.
El sem képzelhetem,
mi alkuja lehetett az elmúlással.
Élet, halál:
Ő mindakettőn túljutott,
s ahol szobrai sorban állanak,
ott e kettőről semmi hír,
csak nyugalmas néma tudás van.
(1979)
A Ferenczy-család könnyen öröklődő művészi vénájáról sokat tudni: a festő-házaspár, Ferenczy Károly és Fialka Olga mindhárom gyermeke művész lett, Valér festő, Béni ikertestvére, Noémi a magyar gobelin-művészet megújítója, ő maga pedig, Béni, apja nyomdokait a legtávolabb hagyva szobrász. Ráadásul az édesapa alapította többedmagával a nagybányai művésztelepet. Képzeljük csak el a család életét a nevét viselő múzeum falai között. Érezni lehet a telítettséget.
Az arc
Béni ikertestvére, Noémi számos művéhez modellje volt. Rendkívüli élmény, amikor az első teremben megismerem: a terrakotta fejszobor letisztult vonalai és a háttérben a Ferenczy Bénit ábrázoló fotó ugyanazt a profilt mutatják. És ugyanaz a keskeny, kételkedést és mély érzelmeket egyaránt kifejező egyenes ajak tükröződik a két testvér arcán, ugyanaz a kicsit távol álló szempár. Érezni és látni az ikrekre oly jellemző ragaszkodást, szoros köteléket. 1916-ban közös tárlat nyílt a Ferenczy-család műveiből az Ernst Múzeumban – ez is tovább erősíti a köteléket; s ugyan apjuk festett közös képet három gyermekéről, de ábrázolja kettejüket is, bátyjuk, Valér nélkül. Vajon nem volt otthon, amikor az apa felkérte modellt állni az ikreket, vagy valóban az ő kapcsolatuk hangsúlyozása volt a cél? Ha biztos választ nem is tudunk adni, a festményen megfigyelhetjük hasonló vonásaikat: Noémi arcán lágyabb, Bénién erőteljesebb, fiúsabb változatban.
Kezek, lábfejek
Látható Szentendrén, a Ferenczy Múzeum kertjében egy síremlék másolata: Edith és Egon Schiele alakja megformázva a kőben. Edith kissé oldalt, Egon válla fölött néz rá, Egon pedig szemből, már-már kilép a képből.
„Ez a lefelé lépés, ez az igazán fontos, – magyaráz a kiállítás kurátora, Bodonyi Emőke. – Az eddigi kontraposztok után, amikor az alak az egyik lábára támaszkodik, a művésznek sikerült kiléptetni az alakot a háttérből. A lépés a lefelé induló lábfej által még hangsúlyosabb.”
A kiállításon a sír vázlattervét is látjuk, kettő helyett három alakkal. A szomorú kép egy meg nem született családot ábrázol: Edith több hónapos terhes volt, amikor az Európában tomboló spanyolnátha elvitte mindkettőjüket 1918-ban. Ferenczy letett erről a szép, de talán túlságosan erős, túl tragikus megjelenítésről, és a kőben csak a párt ábrázolta. Így is nagyon szép és valószerű a mindent maga mögött hagyó, újító Schiele emléke.
A tarkó és a fül
A harmadik, a legkisebb terem az érmek és a barátságok terme; merő fenség az egész. Ferenczy Béni ismerte korának nagyjait, hiszen ő maga is közéjük tartozott, s a Tanácsköztársaságot megelőző években alakult Vasárnapi Kör összejöveteleit, ha nem is állandó tagként, de sűrűn látogatta a későbbi években is. Az alapító tagok, a teljesség igénye nélkül Lukács György, Balázs Béla, Ritoók Emma, Mannheim Károly, Hauser Arnold. Innen a kapcsolat például Kodállyal; Bartókról később érmet készített: egy bécsi átszállás során mivel foglalkozott a két művész, ha nem azzal, hogy a képzőművész lerajzolta a zenészt a pályaudvar peronján – Ferenczy bosszúságára az idő hiánya nem engedte, hogy Bartók teljes fejformáját kellő pontossággal papírra vethesse, annál hangsúlyosabb azonban a szikár arcél és alatta az áll, annál kidolgozottabb a fül. Mennyire mély és érdekes tud lenni az ember fül, sóhajtunk bele a karimába.
És a Bartók-érem mellett közvetlenül ott a költőóriásé: a nagybeteg Ady Endrét ő is meglátogatta, s az ekkor készült rajz szolgált az érem alapjául. A hátlapon harang – a költő hangját ne feledjük soha. Aki keresné az összefüggést a szimbólumok között, lapozza fel A Rákóczi vén harangja című verset az Ady-kötetben.
A torzó maga is befejezett mű – mondta egyszer Ferenczy Béni, és ezeket a töredékeket látva igazat is adhatunk neki. Ahogy a mozdulatokba, úgy az egyes testrészek domborulataiba, az izomzat és a végtagok kanyarulataiba is percekre beleveszünk, szinte érezzük a mozgásba lendülő testek melegét, a figyelő arcok feszültségét.
A test, a lépés, a nő
Lendületet és mozgást kapnak a negyedik teremben a testek. Főleg Plop Mária Erzsébetet, bennfentesek által Erzsikeként emlegetett múzsát és feleséget látjuk futni, futtában lehajolni; látjuk a nőt komoly fejtartással, és látjuk a testéről levetni a ruhát. A kiállítást megnyitó Farkas Ádám szobrászművész külön megkéri a mindenkori nézőt, hogy vegye a fáradságot, álljon meg hosszabb időre az Atalanta szépsége előtt, és kukkantson be a hölgy válla és karjai között a mellére, hasára, kövesse végig a test ívét alul. Bizsergető élményben lehet így részünk, én majdhogynem zavarba is jövök. Amikor a kádban van, akkor is mintha épp mozdulna, kiszállni akarna. Személyes kedvencem az a gyönyörű, kobaltkék temperára rajzolt kép, a Kádban ülő női akt: érzem magamon a meleg kádvizet és a szappanszagot. Ekkorra már nem tudom nem beleélni a mozdulatok minden fázisába magam.
Vattay Elemér fotográfus és műgyűjtő a betegség következményeként kialakult afáziáról:
„Akkoriban Ferenczy öt szót tudott kimondani: Na, igen, hát, nahát, nem.
– Na? – mondja, és én kérdeztem: Figyeljek-e valamit?
– Igen!
– Kérjek teát?
– Nem!
– Valamit szeretne Béni bácsi mondani?
– Igen!
– Ugat a kutya?
– Nem!
– Szépen énekelnek a madarak?
– Igen!
Nagyon örült, hogy ezt ilyen rövid idő alatt kibarkohbáztam. Azt szeretem, ha valakivel csendben üldögélhetek és a nagyritkán elhangzó szavakból tökéletesen megértjük egymást. Ferenczy Bénivel ilyen volt a kapcsolatunk […].”
Plop Erzsébet valóban az igazi múzsa, akiről a szobrász a testet mintázza, akitől boldog hétköznapokat és minden bizonnyal új életerőt kap: Ferenczy Bénit, akinek 1944-ben a műterme kiégett Budapest ostroma során, de amely katasztrófa után újra fölveszi a fonalat, 1956 novemberében szélütés éri, és jobb oldalára teljesen lebénul. Szóban soha többé nem kommunikál, szókincse néhány egyszerű szó csak: igen, nem, s még pár. Azonban a bal kezébe mégis ceruzát vesz, és ekkor válik igazán mindenki fölé hatalmasodóvá ez a tiszta, nagy ember: rajzolni, festeni, s végül formázni is kezd, és keze alól csupa gyönyörűség kerül ki ismét. A visszaemlékezések szerint nem történhetett volna meg a csoda Erzsike nélkül. Látható egy fotó a párról a folyosón: Erzsike pöttyös ruhában, a férj pedig, Béni, ugyanebből a pöttyös anyagból készült nyakkendőben feszít. Így képzelem én is valahogy a jó házasságot.
A szabadság eszköze: a láb
Az idősödő ember, ebben a korlátozott helyzetben csak a lényegre figyel, amikor alkot: fiatal fiúk pózait mintázza meg, a maguk álmodozó nyegleségében, amikor a fejlődő elme szabadságát még a test magánya veszi körül. Aranykor – ezt a sokatmondó címet kapta az ágon egyensúlyozó, Pilinszky által „madárka csontú”-ként emlegetett fiú, amin a magasba emelt, kinyújtott jobb láb az oldalra nyúló ágat tükrözi. Régen tanár voltam: felismerem azokat az oly szép, és sokszor oly idegesítő, esetlen, de energiától duzzadó, növésben lévő végtagokat, a lógó kezeket, csámpás lábakat. Hát mi szebb van az ifjú embernél?
„A duzzadó formák üresek és a robusztus, vaskos tömegek indokolatlanok, nem fűti át azokat belülről kifelé sugárzó, a méreteket, arányokat felfokozó, feszítő erő. Ferenczy Béni művészete a maga egészében absztrakt természetű és ha a szobraiból kiütköző, zavaró idegen elemeket tudatos munkával eltünteti, eredményei igen értékesek lehetnek.”
– írta a Nyugat Figyelő rovatában Bálint Aladár az Ernst Múzeumbeli kiállításról, amikor Ferenczy Béni még csak huszonéves, fiatal suhanc volt. Igen kár, hogy Bálint már nem láthatta sem a Lépő nő szobrát, sem az Aranykort. Ő lett volna a legboldogabb az értékesnél is értékesebb, több nemzedék nagyjai, majd a hétköznapok utcán sétáló, múzeumlátogató emberei által oly nagyon csodált eredmények láttán.
