Blaha Lujza: Életem naplója – Szépmíves Könyvek /Sorsok és életek-sorozat– 272 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-01-0
Nem kell csodálkozni azon, hogy Reindl Ludovika nevéről semmi nem jut eszünkbe, hiszen ez a születéskori név még gyerekkorában lefoszlott a színésznőről, akit Blaha Lujza néven ismert mindenki. (Nem is tudom, miként mondanánk ki ezt a nevet, ha Budapest egyik csomópontját Reindl térnek hívnák…)
Furcsa sors jutott a „nemzet csalogányának”, s bár életéről sokat tudhatunk, hiszen oly sokan írtak róla, mégis az volna/lehetne az elsődleges, amit ő írt le magáról. Persze, van itt némi kis bökkenő, hiszen – szemben Jászai Mari feljegyzéseivel – Blaha Lujza szerkezetében is szokatlan önéletírásából nem egy élő-lélegző ember szól hozzánk, sokkal inkább egy színésznő, akinek habitusává vált a szerep. Persze, ettől csak izgalmasabb…
Blaha Lujza „naplója” részben napló, részben emlékirat, részben esszégyűjtemény, sok apró dologra fényt derít, de legalább ennyi fontos dolgot el is hallgat. Olyan, mintha egy évtizedeken keresztül zajló népszínmű kivonatát olvasnánk – tele van fordulatokkal, kellemes és kellemetlen élményekkel, izgalmas életeseményekkel, mégsem hat valóságosnak… És valószínűleg pont ettől valóságos. Mert Blaha Lujza ilyen volt, ilyen lehetett. Pláne 1920-ban, amikor a most közölt verzió először jelent meg kötetként, amikor a beérkezett művész már nem feltétlenül akart „mindent” elmesélni. Másfél évtizeddel korábban, 195-ben jelentek meg részletek Blaha Lujza önéletírásából a Magyar Hírlap hasábjain – ezek a szövegek még más hangsúlyokkal bírtak, és sok olyan részletet tartalmaztak, amelyek a kötetben nem szerepelnek (érdekes lenne egyszer egymás mellett, egy kötetben látni a különböző szövegváltozatokat).
„Nem csak a darabokat, de a színészeket is különbözőképpen ítéli meg a közönség. Erre példa vagyok én is. A közönség legnagyobb része úgy ítél meg – hogy Gonosz Pista szavaival éljek –, hogy én csak hejehujára teremtettem, és csak ezeket a szerepeket szeretem. De nagyon téved az, aki ily véleménnyel van felőlem. Ha egyéni hajlamomat követtem volna, bizonyára drámai színésznővé leszek, de hát a végzet így akarta, mert énekesnővé faragtak. Stuart Mária helyett Finum Rózsi lettem…”
Az, amilyen a végső, hitelesített és Blaha Lujza által jóváhagyott, Rákosi Jenő által előszóval ellátott szöveg, nem (nem csak) Blaha Lujza életéről szól, hanem a korról is, amelyikben a szöveg megjelent. Nem nehéz átlátni, hogy az – egykor még a népszínműért lelkesedő – ország és „nép”mennyit változott 1905 és 1920 között, s azt sem nehéz belátni, hogy miként élhette meg ezt a korosodó színésznő…
…akinek – ezt azért lássuk be – összességében szerencséje volt, hiszen hiába múlt el az a világ, melynek ő csillaga lehetett, az ő dicsősége nem ment feledésbe. Sőt! Egyfajta nosztalgia vegyült a rajongásba, s így – „mert régen minden jobb volt” – még életében időtlenné tette a színésznőt.
Nem véletlen, hogy amikor hetvenhat éves korában elhunyt, akkor temetése olyan nagyságrendű eseménnyé változott, mint korábban Adyé, Kossuthé vagy Jókaié. Talán a tömeget kardlappal visszaszorító rendőrök is érezték, hogy Blaha Lujzával a magyar kultúrtörténet egy fontos darabja süllyed sírba. Végleg és visszahozhatatlanul.
***
A Blahán, a Blahán…
