Révész Róbert fotóművész és zenész 55 évesen visszaköltözött Szegedről szülővárosába, a vajdasági Zentára. Felhajtás nélkül költözött, nem tett közzé sértődött nyilatkozatot a Facebookon és nem is Kanadába készül titokban. Képtelen a pózokra. Mivel hízelegni sem tud, nem lett kurzusművész, de még munkahelyi alkalmazott sem. Erősen gondolati fotós látásával most a pusztuló Zentát fotózza, ahol a régmúltból még látszik az aranyló idő. Döntsék el, milyen érzés szabadnak lenni!
Látom, hunyorogsz. Rossz szemmel is lehet jó fotósnak lenni?
Egyszer beszélgettem Seres Géza debreceni fotóművésszel, aki azt mondta, el akar jutni odáig a fotóval, ahová a zen íjászok eljutottak. Addig gyakoroltak, amíg már bekötött szemmel is célba találtak. Ha tetszik, ha nem ez vár az idősödő fotósra.
Érdekel, hogy miért költözik vissza egy elismert fotós Szegedről a Vajdaságba.
Mindig is vágytam haza. Az elmúlt huszonhat évben, ha csak lehetett, hazamentem. Nekem Zenta maradt a világ közepe. Ott vannak a gyökereim, szeretem a várost és a zentai Tiszát. A szülői ház is megmaradt, végig velem volt, és ma újra abban lakom. Az itthoni barátaim közül viszont sokan már szanaszét élnek a világban. Ünnepek idején lehet találkozni velük. Szegeden rosszul jöttem ki a svájci frankos hitelemből, eladtam a lakásom, és azt gondoltam, egy időre elmegyek Ausztriába dolgozni. Az első tiroli munkanapom után jött a hír, hogy édesapám meghalt. Azonnal hazatértem Zentára.
Milyen Zenta, a város?
Egy koszos kisváros, most már szinte falu. Nyáron fuldokolsz a portól, télen meg a füsttől. Az utóbbi évtizedben szellemvárossá vált, az emberek elmentek, megszűnt a cukorgyár, a munkahelyek, ami pedig van, az nem jövedelmez. Aki tehette, elvándorolt Zentáról. Az utóbbi 2 évben két-háromezer ember biztosan lelépett. Legtöbben Nyugatra és egy minimális számban Magyarországra.
A legismertebb fotóid színházi, táncszínházi, koncertfotók. Mit találsz Zentán fotózni valót?
Éppen Zenta lerobbant épületeit fotózom. Ebből a szempontból a város számomra aranybánya. Nagyon sok régi, patinás ház szánalmasan pusztul benne. És még így is van méltóságuk. Valamikor az 1990-es évek derekán Valkay Zoltán barátommal már végigfotóztuk Zentát, mivel könyvet írt a város építészetéről. Hétvégenként hazamentem Szegedről, volt egy-két séta, meg fotózás. Most újra visszatértem erre a témára, csak most színesben fotózom a várost. Úgy érzem, éppen a színekkel tudom kihangsúlyozni a lepukkantságot. Sok házról a lemálló festék alól tárulnak fel a régi rétegek és bukkannak elő a régi színek, ezeket keresem. Ezeket szeretném felerősíteni a fotón: itt vagyunk, élünk, tegyünk valamit, hogy ne pusztuljon tovább a város.
Mi a te centrumod? Mi van középen neked földrajzilag?
Zenta. Esetleg a Kárpát-medence.
Annak, hogy Kárpát-medence van történelmi értelme is?
Számomra inkább csak nyelvi. A szerben kívül nem nagyon beszélek idegen nyelveket, ezért nekem ez az a hely, ahol értem, amit mondanak. Magyarországot bejártam, voltam párszor Erdélyben, és a nyelv volt mindenütt a kapocs.
Erdélyben fotóztál? Ismered azt az anyagot, amit Gyenes Kálmán vagy Németh György onnan hozott Szegedre?
Persze, láttam a kiállításukat Szegeden és mindkét anyagot nagyon szerettem. Én azonban nem éreztem, hogy dolgom lenne Erdélyt fotózni. Vittem fényképezőgépet, kilőttem egy-két tekercs filmet, de ennyi volt. Gyönyörű táj, kedves emberek, viszont nem inspirált a fotózásra. De meglehet, hogy túl kevés időt töltöttem ott.
A kisvárosi Zenta viszont inspirál?
Az igen. Hogy egy másik példát mondjak, a hazaköltözésem egyik célja egy fotósorozat terve volt, aminek egyelőre a Zentai arcok a címe. Portrésorozat, több felvonásban. Előbb a szűk baráti körömet, ismerőseimet akarom lefotózni, mégpedig olyannak, amilyenek. Ezután a távolabbi ismerősök következnek. Majd pedig jelentkezhetnek azok, akik szeretnének a fényképezőgépem elé állni. Értsd úgy, hogy olyanok is, akik nem élnek már Zentán, elköltöztek. Már csak az a nyitott kérdés, hogy a zentaiak nem zentai hozzátartozóit is bevegyem-e. Kemény korrajzot akarok Zentáról fotózni.
1991-ben jöttél Szegedre, és nem csak ittragadtál…
Kényszer volt: jött a háború és tudtam, semmi közöm a szerbek, horvátok és bosnyákok konfliktusához. Mint magyar, mit is tehettem arról, hogy Zentán születtem, 1963-ban, majdnem 50 évvel Trianon után. Nem akartam embert ölni és elvérezni sem. Egyszer csak öt perc alatt eldöntöttem, hogy akkor megyek. 1991. szeptember 23-án, az őszi napéjegyenlőség estéjén jöttünk át kocsival. Egy hátizsák, ruha benne. Valamennyi pénzt kaptam a fateromtól, hogy amíg nem találok munkát legyen tartalékom.
Elveszettnek érezted magad Szegeden?
Nem. Igazából azért jöttem ide, mert egyik barátom Szegeden járt egyetemre. Nála laktam és közben munkát kerestem, hiába. Aztán Pesten is eltököltem pár hónapot, és ez a zenész barátom ott értesített, hogy a Délmagyarországnál van munka. Dlusztus Imre főszerkesztő megörült a jövetelemnek, mert a lapnál éppen szükség volt további fotóriporterekre.
Mire átjöttél, már volt saját fotóművészi világod, koncertfotóidat ismerték Vajdaságban. Itt pedig a napilapnál kellett a mindennapi riportfotókat készítened.
Akkor én még nem tudtam megfogalmazni, mit jelent a fotóművészi világ. Csak nyitott voltam, és jött, ami jött belőlem. De az biztos, hogy azelőtt sosem végeztem fotóriporteri munkát. Koncerteken, főleg jazzkoncerteken fotóztam Újvidéken. A nagy kedvtelésem pedig a fotógrafika volt, amivel el lehetett vonulni a világ elől, hogy a magam kis ügyeivel foglalkozzam. A riporterség teljesen új volt. Egy ideig nem is voltak igazán jók a kompozícióim, s az ellenségeim azt terjesztették, hogy nem tudok fotózni. Én meg éreztem, a kollégáktól tanulnom kell. Németh Gyurival például máig barátságban vagyok, ő akkor az MTI fotósa volt. Mindenki elmondta a képeimről a véleményét, én pedig szívtam magamba a tudást. Hétről hétre csiszolódtam, bár még ma is azt érzem, nem vagyok vérbeli fotóriporter. Ahhoz más alkat kell. Nem vagyok rámenős, sem pedig az az átrendezős típus. A Délmagyarnál azonban az újság szerkesztői éppen ilyesmit kértek. Hát ez mi, kérdezte egyik alkalommal rosszallóan a szerkesztő a fotómon lévő csoport láttán. Szerinte össze kellett volna terelnem az embereket, hogy álljanak közelebb egymáshoz, mert így kompaktabb a fotó. Én meg úgy vagyok vele, hogy ha valami nem történik meg, akkor a fotós ne szóljon bele, ne rendezze meg.
Azt mondod, a valóságot nem kell komponálni? Csak a fotót?
Persze, a valóság ott van és a fotós addig ugrál jobbra-balra, mozog le-fel, míg megtalálja a szöget, ami a kompozíciójának megfelel.
Mi a különbség a fotós szemében egy koncert és a mozgalmas piac között?
Először is a piacon nincsenek mikrofonállványok, nem kell kerülgetni őket. Adott nappali fény van, a koncertteremben meg mesterséges világítás. A koncerten kevesebbet mozoghatsz. Viszont, akik színpadra lépnek, azok már megszokták, hogy fotózod őket, szemben a hétköznapi emberekkel. Idegen emberek fotózásánál máig gátlásom van. Már csak a személyiségi jogaik miatt is.
Csupa praktikus dolgot mondtál, ebből az következne, hogy a fotózás nem különösebben filozofikus tevékenység, csupa körülmény.
Ezek olyan természetes akadályok, amikre fotózáskor nem is gondol az ember, csak leküzdi őket. De ha sikerül, azzal még nem érte el a művészi kifejezést. Annak máshol lakik a szelleme.
Szokott érdekelni, mit szól a közönség a kiállított fotóidhoz?
Igen, a kiállításaimat számontartom, a honlapomon ott vannak a megnyitók szövegei is. Nem is az a fontos, hogy hónapokig-évekig dolgozom egy anyagon. Hanem az, hogy amikor kirakom a kiállítást, akkor halálos komolysággal rakom ki. A magánügyed, hogyan hoztad létre a képeket: naponta fejen állva jógáztál előtte vagy böjtöltél vagy, hogy hányszor néztél a pohár fenekére. Amikor azonban kiállsz a kiállítóterembe a munkáiddal, az igenis fontos. Ezért érdekel, az emberek mit éreznek, mit látnak benne, és ki tudom-e nyitni a lelküket. Ezek nagy szavak. Bocs, nekem ez jutott.
Színházi fotós vagy. Lefotózod-e a féltehetségű színészt?
Bevallom, ez nem foglalkoztat. Gyanítom is magamról, hogy kívülállóként veszek részt az előadásokon. Persze, szeretem megismerni az előadást, de nem érdekel, mi történik a kulisszák mögött. Az én anyagom a színpadon van. Azután meg nem az én dolgom eldönteni, ki milyen tehetségű, pláne, ha megbízásról van szó. Annyit elárulhatok, hogy nagyon ritkán járok színházba, csak úgy szórakozásból. Ha meló van, ott vagyok.
Nem zavar mondjuk a sznobizmus? Színházak környékén nem ritka.
Azért nem zavar, mert nem érint. Mert tényleg outsider vagyok. A normál emberek hétköznapi életében is, meg a művészvilágban is. Nem tudnak rám ragadni a pózok. És nem nagyon tudnak a viselkedési kötelezettségek sem. Ehhez éreznem kellene a kényszert, hogy alkalmazkodjam a konvenciókhoz. Vannak persze sznob ismerőseim; de hát ők azt választották, én meg nem. Végső soron rám is mondhatják, hogy sznob vagyok. Kit érdekel?
Miért éppen színpadi fotós lettél?
Talán, mert így kényelmes. Odamégy és mozognak előtted. Kényelmes fickó vagyok. A táncszínházak régebben nagyon tudtak inspirálni. Hogyan lehet egy szép mozdulatot egy képbe belesűríteni? Az emberi test gyönyörű. A színpad fényei ezt még inkább fokozzák.
A fotós jelenléte érezhető a színpadon?
Minimálisan. A jazz zenészek muzskálás közben időnként intenek, hogy szevasz, de fasza, hogy itt vagy, mi csináljuk a zenét, te meg csak fotózz! Színházban ez nagyon ritka. Egy-egy előadásban interaktívkodnom kell, mert a színész valamiért kiszúr (lehet, hogy zavarja a fényképezőgép). Ez valamikor jól sül el, valamikor banális. A közönség jókat röhög rajtam, én is magamon.
Indulatos vagy fotózás közben, fel tudnak bosszantani?
Fel hát, bár nem mutatom ki és a képeken sem látszik. Gondolj bele, odamégy a rendezvényre, meglátod a témát, körbejárod, kinézed a szöget, jól áll mindenki – erre valaki elmozdul, belesétál, ásítozik vagy piszkálja az orrát. Meg lehet nyomni a gombot, de az a kép már kuka. Innen is látszik, nem vagyok igazi riporter. Valószínűleg egy vérbeli fotóriporter sokkal türelmesebb, kivárja a megfelelő pillanatot. Én meg inkább dühöngök magamban. Színházban viszont túlnyomó részt nyugodt vagyok. Sokszor lemaradok a kellő pillanatról ott is, de tudom, hogy jön a következő és akkor meglesz az, amit ki akarok hozni magamból.
Egészen biztos vagy benne, hogy a fotó művészet?
A fotó? Persze, ez halálbiztos! Igen! Csak ma ez nem látszik egyből. A fényképezőgép-gyártóknak mindig is az volt a céljuk, hogy minél több gépet eladjanak. Egykor minden családban volt fényképezőgép, ahogyan például régen a falvakban minden családban volt citera. Kipróbálta az apa, az anya, s ha a harmadik tekercs sem sikerült, akkor azt a gépet visszarakták a vitrinbe. Jó lesz a gyerekeknek. Ha nekik sem sikerült, akkor továbbadtak rajta. A digitális őrület ezt felülírta. Ma már minden családban van mobiltelefon, amivel lehet fényképezni is. Itt nincs olyan, hogy nem sikerül. Csak nyomkodni kell. Naponta sokmilliónyi szar kép készül a világban, nem is csoda, hogy megkérded, biztosan művészet-e! Ez odavágott nekünk, profiknak. Kevésbé fontos már a szépérzék és a profizmus, a mobiltelefonnal készülő képek kielégítik a gazdájuk igényeit, ami valójában a tömegízlés. Pontosabban tömegigénytelenség. Ez van.
Nem is csak a mestermunkára gondolok, hanem arra, hogy a belső látást érvényre lehet-e vinni a fotóban? Vagy pedig mindig ki vagy téve valami körülménynek?
Is-is. Sok képet meg kell csinálnod, számos kiállítást, előadást, szobrot, festményt, grafikát meg kell nézned, mert ez mind kihatással van arra, ahogyan fotózni fogsz. Nem úgy megy, hogy megszületik az őstehetség. Bartóktól Lajkó Félixig nagyon sokan ugyanabból a közegből jöttek ki, mégis egyéni módon dolgozták fel a népzenei anyagot. A fotóban is ezer tényező hat.
Akkor most ezzel a mobillal, amivel a beszélgetést felveszem, lehet jó fotót készíteni? Az eszközön múlik a jó fotó?
Annak nem, aki már rájött egy-egy kompozíció lényegére. Az alkalmi fotósok 99 százaléka még nem jött rá. Ha nekem is milliós gépem lenne, mondják, akkor tudnék olyan képet készíteni, mint te. Ez nem így van. De itt azért megjegyzem, sosem volt milliós gépem. Mindig a kifizethető volt, amelyen lehetett cserélni az objektívet, volt benne fénymérő meg a zársebességet és rekeszt lehetett manuálisan állítani, és ennyi. Tőled függ, hogy ezt az eszközt hogyan használod.
Engem meglepett, amikor először hallottalak zenélni. Igazából nem is hittem el, amikor előtte mondták, hogy a fotósunk zenél.
Akkor kezdjük a nagy szavakkal. A zenétől jobban el lehet szállni, mint a fotótól. A zene a legősibb, amink van. A zenében nem tárgyiasul, ezért mélyebben benne van az isten.
Jó, jó, de a citerában is? Miért éppen ezt a népi hangszert választottad?
1984-ben, éppen leszereltem a katonaságtól, 21 éves voltam. Egyik napon az Újvidéki Rádióban a temerini citerazenekar tagjaival beszélgettek. Hatvan-hetven éves bácsik meséltek a hangszerről, a játékmódról és a citerakészítésről. Nevessen mindenki, de nekem erre kigyulladt. Lement a műsor és már kész tervem volt, hogy nekem citera kell. Már tudtam, kihez forduljak tanulni, Borsi Ferenchez, a kiváló népzenészhez, aki akkoriban vegyészhallgatóként a nővérem baráti köréhez tartozott Újvidéken. Hamarjában eljöttem Szegedre, megvettem egy hangszergyári citerát, aztán Borsi Feri átjött hozzám Csókáról, felhangolta, egy óra alatt megtanított néhány egyszerű népdalt és onnantól gyakoroltam. Egy év múlva Ferivel megcsináltuk a zenekart, mi voltunk a Garaboncos együttes.
Hasonló a sztori, mint amikor Sebő Ferenc és Halmos Béla a rádióban hallották Ádám István Icsán széki prímást. De egy széki lassú valahogy muzikálisabb, mint egy zengő citerazenekar.
Vajdaságban a citera ugyanolyan komoly dolog, mint Erdélyben a hegedű. Szinte minden városnak, falunak van citerazenekara. Én azonban nem is magyar népzenét akartam citerán játszani, hanem improvizatív zenét. Említettem, hogy az újvidéki Jazz Napokra jártam fotózni, ezért sok ilyen jellegű zene hatott rám. Aztán persze eljutottam a saját népem muzsikájához is. Mivel erős jazzhatás alatt voltam, a citera is egy szabadabb zenét kínált, ma világzenének hívják a műfajt. Sokat gyakoroltam, volt időszak amikor napi 6-8 órát. Nem bírtam abbahagyni. Volt is belőle családi botrány.
“A gyerek nem akar dolgozni, csak muzsikál naphosszat.”
De hamarosan radió- és tévéfelvételek következtek, meg rengeteg fellépés Vajdaságban és Magyarországon. Külön volt egy szlovéniai turnénk a néhai Jugoszláviában.
Hogyan jön össze a nyers népi citera és a gyógyításra használt spirituális tibeti hangtál, amin szintén szoktál zenélni?
A hangtálat és a citerát egyszerre nem használom, bár jó ötlet, majd kipróbálom, hogyan szólnak együtt. Azt azért elmondom, hogy amikor kiállok a közönség elé és hangtálazok, nem merném azt mondani, hogy gyógyító vagyok. Mégsincs kétségem afelől, hogy a zene gyógyít. A citera is. A zene felemel, kitisztít, megnyugtat, átformál. Arra a pillanatra kiszakít a mindennapi őrületekből. Különleges energiával tölt. Ez lényeges. A zene, ha úgy tetszik, imádság.
A népzene mégis tele van bánattal, panasszal és önsajnálattal.
Az a rengeteg csapás, amit ez a nép elszenvedett a koroktól, ilyenformán jön ki. De még jó, hogy kijön, mert ha nem így lenne, akkor feleennyi magyar élne a Földön. A Facebookon nincs busongás; az jobb? Ott mindenki a látszatot akarja fenntartani, ami persze hamis. Időnként én is raktam fel több jelentéssel bíró hülyeségeket, de most már leszedtem az összeset. Ilyenkor mindig volt valaki, aki tanácsokat adott vagy megkérdezte, hogy mi bajom van. Nemigen lájkolták ezeket a posztokat, mert ugye ami többértelmű, az sosem eléggé cuki.
Rég volt kiállításod. Miért?
Mert korábban a kiállításaimat saját zsebből támogattam, de onnan elfogyott a pénz. Kuncsorogni meg nem szeretek, pláne érezni, hogy falakba ütközöm. Tudom, hogy ami elkészült, az már el van küldve oda, ahol azt számontartják. A tárlataim java részénél én akartam megmutatni az anyagot, nem mások törték magukat ezért. Most azonban éppen kaptam Sepsiszentgyörgyről egy megkeresést egy lengyel, cseh és szlovák fotóssal való közös kiállításra. Ráadásul a téma a színház. Soha jobbkor. Meg van egy színes fotógrafikai anyagom a befagyott Tiszáról, ezt szeretném még az idén bemutatni. Címe: A Tisza Zentánál. Összeszedtem magam és kopogtattam a Zentai Városi Múzeumban. Majd kiderül, hogy összejön-e.
Megvannak a régebbi fotóid?
Egy részét költözés előtt elajándékoztam a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumnak. Nem akartam a határon áthurcolni, ott jó helyen van. Egy régi szegedi tanítványom, Tóth Balázs Zoltán gondjaira bíztam. A filmes korszakbéli negatívjaim mind megvannak. Több mint 2000 tekercs, archiválva. Java részük fekete-fehér.
Mi lesz a fotóiddal 100 év múlva?
Párszor eszembe jutott, hogy megsemmisítem mindet.
Mikor?
Halálom előtt 5 perccel, ha akkor már nem késő. Ami lesz a képekkel, az lesz. Már el lettek küldve oda, arra a helyre. Nem tudom, van-e Isten, de van valahol egy hely, ahol a képeim mérlegre lettek téve. A szar képeimet meg úgyis elfelejti majd mindenki, hálistennek.
Mások munkáit gyűjtöd?
Nem vagyok tudatos gyűjtő. Régebben az volt a divat, hogy időnként csereberéltünk. Fotót grafikáért, grafikát festményért, így minden körbeért, s minden kedves művész barátomtól vannak munkák otthon a falon. A szobám falát képek borítják. Amikor rájuk nézek, tudom, melyikhez mi köt.
Találkoztál már olyan témával, amit nem akartál másoknak megmutatni mint fotós?
Hát persze! Egy ilyen téma miatt mondtam fel 1996-ban a Délmagyarországnál. Egy színházi afférból indult. Ment a marakodás a színházban, és az egyik színész bejött a sajtóházba kipakolni. Elérte, hogy küldjenek ki egy újságírót és egy fotóst. Pechemre a fotós én voltam. A Kisszínházban volt a gyűlés, a résztvevők – verbálisan – tépték egymás haját, nekem itt kellett volna fotóznom. Bennem meg felment a pumpa. Fotóriporterként érzelmileg nem kellett volna azonosulni velük, mégis úgy éreztem, két valódi választásom maradt csak. Az egyik, hogy a botrányt kavaró embernek bemosok egyet; oké, csinálják a botrányt, de minek ehhez sajtó és minek kellek én? A másik meg az volt, hogy kisétálok. Nem vagyok egy verekedős fazon, ezért az utóbbit tettem. A sajtóházban aztán mondtam a napi szerkesztőnek, hogy erre nem vagyok hajlandó. Semmit nem értett belőle, neki pont a botrány része kellett volna. Persze nem tetszett neki a dolog, el is indította akcióját az eltávolításomra. Én azonban még aznap este felmondtam a lapnál. Ez különben semmit nem változtatott, mert egy fotós kollégát csak elküldtek a színházba fotózni.
Megérte kereset nélkül maradni?
Nem tudom, mert ezután hamar jött a mentő szalmaszál: 1996 nyarára már volt munkám, megbízást kaptam a Szegedi festők kötet portréfotóinak elkészítésére. Szeptemberben pedig éppen raktam fel az őszi tárlatunkat Zentán, amikor telefonon kerestek. A Szegedi Kortárs Balett titkárnője hívott, hogy az októberben bemutatandó Sárember című előadást fotózzam meg. Így indult el a táncfotós karrierem, ami itt 7 éven át tartott, és büszkén mondhatom, sem előtte, sem azután ilyen hosszú ideig senki nem volt a Szegedi Kortárs Balett fotósa. Szegedről még a MASZK egyesület ragaszkodik a munkámhoz. 25 éve fotózom a Thealtert és más színházi eseményeiket.
Nem vagy programművész, nem vagy kurzusművész, nem vagy alkalmazott. Szabad vagy?
Senki sem szabad.
Nem rázol le.
Igyekszem minél szabadabban élni. De azért a kötöttség közepette is van szabadság, és a szabadságnak is megvan a maga kötöttsége. Hogy mást ne mondjak, ha az ember szabadúszó, nincs meg mindig a havi fixe. Sőt, az utóbbi időben, amióta hazaköltöztem, kurvára nincs meg. Csak hát, ezt a munkát nem tudom közösségben végezni. Folyton kilógok belőle. Nincs bajom a közösséggel, de az, hogy csakis az odatartozás miatt megfeleljek az elvárásoknak, az nekem röhej. Amikor rádöbbentem, hogy nem tudok megfelelni, onnantól kezdve már nem is akartam megfelelni. A megfelelés egy hülye póz, normális embernek nincs rá szüksége. A közösségek olyan koloncokat hordoznak, amelyek engem hátráltatnak. A tagoknak védelmet biztosítanak, én azonban köszönöm, ebből nem kérek.
Magadban ennyire stabil vagy?
Mint bárki más, én is hullámzok, és művészként pedig még inkább. De amit legbelül érzek, az egy tiszta és biztos kép, onnan bármikor, bármerre indulok el a világba, tudom, hogy védve vagyok.
Átvészeled a magányt, például?
Ilyen szempontból nincs mit átvészelnem, alapból magányos farkas vagyok.
Nem lehet így időnként elveszni?
Dehogynem, időnként teljesen elveszek, bizonytalan vagyok, de a sors úgy hozza, hogy mindig akad egy szalmaszál, és fent tudok maradni. Benne vagyok a sodrásban és hagyom magam, hadd vigyen. Közben persze hullámzok, hol fent, hol lent, néha kínlódok, mígnem jön egy csónak, ami azt mondja, szállj be, megyünk tovább. Fogalmam sincs merre. De érzem, hogy be kell szállnom. Ugyanez a sodrás, ahogy haladok az életemmel lelkileg, egyre inkább felfelé visz.
Lényeglátóbb vagy? Netán bölcsebb?
Szeretném ezt hinni magamról, de ha ilyet kimondok, nem hangzik túl jól. Másokhoz semmiképpen sem akarnám mérni a bölcsességem. Azt pedig ne hidd, hogy 55 évesen nem lehet zátonyra futni; időnként alig szedem össze magam.
Számomra a Barbárok táncelőadás képsorozata volt a legerősebb sorozatod. Maga a Móricz Zsigmond-novella is arról szól, milyen szörny lakik az emberben. Ez a képeiden még erősebb lett.
Az előadást rendező Horváth Csabának és a Közép-Európa Táncszínház táncosainak köszönhetem, ha sikerült a képeken ezt kihozni. Az előadásból egyébként négyünknek, Éder Verának, Bege Nórának, Dusa Gábornak és nekem közös kiállításunk volt Zentán. A lányok színesben állítottak ki, mi fekete-fehérben. Valóban erős kiállítás lett. Az előadás amúgy rendkívül és szó szerint színes volt. A női táncosok fehér ruhában, a férfiak félmeztelenül, a végére harsány színekkel összefestékezték egymást.
Van olyan, hogy eredendő rossz az emberben?
Én úgy gondolom, az ember nem eleve bűnös. Nem születik bűnösnek. Vitatkozom a keresztény kultúrkör dogmatikájával. Szerintem az ember bűnössé válhat, de nem eleve az. Tény, hogy sokszor hibázunk, de az még nem bűn. Hamvas Béla után szabadon: mindenki ott hordozza magában az aranykor, a bűntelenség emlékét. Akármennyire is tartunk bűnösnek embereket, a bűnösök igazából mélységesen tisztában vannak azzal, hogy mit követtek el, és megbánják, hacsak nem gyógyíthatatlan pszichopaták. Valójában ezt a kegyelmet, hogy a bűn megbánható, a letűnt aranykor kínálja nekik, nem pedig bármely vallás.
Akkor inkább eredendő ártatlanság?
Nézz meg egy gyermeket, és megkapod a választ! Sok gyereket büntetnek, mert azt hiszik róla, hogy rossz. Ez dühítő. A gyerek tiszta. És főleg ártatlan. Az a rossz, ha nincs bennünk olyan lélek, amivel őszintén felé tudunk fordulni.
Nem Golding regénye, A legyek ura lesz a kedvenced.
Iszonyúan felháborított. Az egy kreált világ. Talán a szerző gyerekkori szenvedéseiből jöhetett ki, hogy a gyerekről kimutatja: bennük van a vadállat. Bosszút állt saját gyerekkorán. Agresszió agressziót szül.
Nem lehet, hogy sosem voltak szebb korok, mint amiben most élünk? Nem lehet, hogy nosztalgiád van?
Talán. Lehet, hogy ellentmondok magamnak és lehet, hogy igazából mindig ugyanazt éljük. Ha a buddhizmus ősi jelképét, a jin-jangot nézed, a sötétség és a világosság egyben van. A sötétség nem biztos, hogy mindig rossz, a világosság nem biztos, hogy mindig jó. A fotó többek között erről is szól. Ja, és igen, van nosztalgiám: szerettem volna vagy 15 évvel korábban megszületni, hogy ott lehessek a Woodstock-i fesztiválokon.
Panek Sándor
EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK
1986. – Zenta, Újvidék
1987. – Újvidék
1992. – Hódmezővásárhely, Szeged, Turku (Finnország)
1995. – Szeged, Magyarkanizsa
1996. – Kecskemét, Zenta, Szeged
1997. – Zenta, Budapest, Szeged
1998. – Debrecen
1999. – Hódmezővásárhely, Kiskunhalas, Szeged, Budapest
2000. – Budapest
2001. – Zenta, Szolnok
2002. – Budapest, Magyarkanizsa
2003. – Szeged, Budapest
2004. – Debrecen, Zenta, Magyarkanizsa
2005. – Győr, Pula, Szeged, Budapest
2006. – Budapest, Szeged, Szolnok, Debrecen
2007. – Szeged
CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK
1982-2018.: Újvidék, Temerin, Muzslya, Szabadka, Zenta, Bácskatopolya, Székelykeve, Oszló (Norvégia), Szeged, Veszprém, Gödöllő, Budapest, Stege (Dánia), Nyírbátor, Kishegyes, Magyarkanizsa
DÍJAK
– Takt-díj – Temerin 1988., 1996.
– Országos Kortárs Tánc- és Mozgásművészeti Találkozó, fotó fődíj – Veszprém 1999., 2000., 2002.
– Táncpaletta ’99 – Aranyplakett – Budapest 1999.
