Úgy hallottam, Kurt Elling olyan művész, akit még a menedzserén keresztül is nehéz elérni, hogy e-mailben feltett interjúkérdésekre válaszoljon. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy Grammy-díjas jazzénekes, zeneszerző és dalszövegíró élete, de feltételezem, hogy a laza, kávéházi hangulatú, világ nagy dolgain elmerengő beszélgetés még nehezebben szuszakolható bele a mindennapjaiba, bármennyire jólesik is néha egy ilyen. Így hát hallgattam a dalait, olvasgattam az életrajzát, a korábbi, külföldi interjúkat (milyen szerencsés, aki mégis el tudja kapni őt!), böngésztem a honlapját. Egyre tisztábban rajzolódott ki előttem az alakja, megnyugtató baritonhangjával, véget nem érő koncertkörútjaival, melankolikus, elmerengő dalaival. De mindeközben ott motoszkált az a kis kérdés.
Milyen lehet ez az új lemez?
Bizony, Kurt Elling legújabb, The Questions (A Kérdések) című nagylemeze még hétpecsétes titok. Március 23-án mutatja be, és még onnantól is egy hónapot kell várnunk, amíg élőben is előadja az új dalokat a Müpa színpadán. Hiába a sok elérhető alkotása az interneten, engem valamiért ez a gyűjtemény érdekelt a legjobban. Talán azért, mert mindig az kell, ami nem elérhető? Vagy mert azt írják róla, hogy
„a jelen történelmi helyzetre, korunk szorongásaira reagál” és „gondolkodásra sarkall”?
Hogyan kerülhetnek egyáltalán ilyesmik terítékre egy jazzlemezen?
Kurt Ellingről sok helyen írják, hogy a döbbenetes tehetsége van a vocalese-hez. Újabb kérdés: mi is tulajdonképpen a vocalese? Van, ahol zenei stílusnak írják, máshol önálló műfajnak – de a lényege mindenképpen az, hogy egy instrumentális jazz-improvizációra valaki értelmes szöveget (nem halandzsát) énekel. Kurt Elling egy interjúban így fogalmazott erről:
„A vocalese a költészet és dalszövegírás modern kori változata, és amennyire tudom, csak a jazzben fordult elő. Ilyen stílus nem születhetett meg addig, amíg nem lehetett rögzíteni a zenét. Még csak nem is gondolhattak rá azelőtt.”
Talán ez a gondolat lehet az oka, hogy elkezdtem Kurt Ellingre költőként, a The Questions lemezre pedig zenei formába öntött verseskötetként gondolni. Ezt erősítette meg az is, hogy a honlapján egy Rilke-idézet szerepel a lemez mottójaként, és az is, hogy a legtöbb dal (talán kettő kivételével) közös munka eredménye, ahol Elling mint dalszövegíró szerepel. A zeneszerzők és előadók között ott találjuk a szaxofonos Branford Marsalist, a zongorista Joey Calderazzót és a jazzoperaszerző Carla Breyt. Pár helyen bele is hallgathatunk a dalokba, és egy videótrailert is láthatunk a lemezről, de engem igazán az a három dalszöveg szippantott be, amelyeket Elling elérhetővé tett a honlapján.
„But now the sea is just a memr’y / in an silent time
as the clouds go scudding by
And the clouds hold only rain
No strain / re-echos in her sighs
Two curtain-closed windows / her eyes”
(The Enchantress)
„A tenger csak emlék / a csendben,
ahogy a felhők elrohannak felette
és nincs más bennük, csak eső
sóhajában nincs több küzdelem
két felhő-zárt ablak / a két szeme”
(A varázslónő)
Vagy ezek a sorok:
„I don’t know / Am I supposed to know?
What if every road / leads the same way home?
Pathways bend / and never reach the end of it. . .
blending / weaving around to begin again.
And every night the questions come / and ask the moon to rise up
And fly away from old Brother Sun & shine her light independent-like
(just for one time)”
(A Secret in Three Views)
„Nem tudom / Tudnom kellene?
Mi van, ha minden út ugyanúgy hazavezet?
Az utak kanyarognak / de soha nincs végük…
Kanyarognak, és mi mindig újrakezdjük.
És a kérdések minden éjjel jönnek / és kérik a holdat, hogy jöjjön fel
És szálljon el a vén Napfivértől, ontsa fényét csak ő, egyedül
(csak most az egyszer)”
(Egy kérdés három képben)
Az Endless Lawns (Végtelen Pázsitok) című szövegből pedig nem is tudnék kiemelni egy-egy sort, annyira erős, bonthatatlan egységet alkot az egész, és annyira gyönyörű így egyben.
Mindezek után én, ha lehet, még kíváncsibb lettem arra, hogyan olvadnak össze ezek a verssorok a dallamokkal, és mivel gazdagíthatja még tovább az élő koncert a lemezfelvételt. És most már tényleg csak az a kérdésem, hogy miért hagyott bennem Kurt Elling ennyi kérdést…?
„Légy türelmes a szívedben rejlő rejtélyekkel és próbáld szeretni magukat a kérdéseket – mint zárt szobákat és idegen nyelven írt könyveket… Éld meg a kérdéseket. És akkor talán, fokozatosan, észrevétlenül, egy jövőbeli napon a válaszok is az életed részei lesznek.”
(Rainer Maria Rilke sorai, amelyeket Kurt Elling idéz)
