Nagy elvárásokkal érkeztem meg a Ferenczy Múzeum Újvidéki Orfeuszok című kiállítására. Az egykori vajdasági folyóiratot bemutató kiállítás nem okozott csalódást és több, mint két órára beszippantott. A tárlaton megszámlálhatatlan mennyiségű történet koncentrálódik, a műtárgyak pedig egy olyan időszak és művészeti közeg szellemét sugározzák, ami egyszerre kínál intellektuális táplálékot és esztétikai örömöket.
Azok a kiállítások, amik nemcsak a képzőművészetileg trenírozott látogatókat várnak és a 21. század ritmusát is felvették, nemcsak arra adnak lehetőséget, hogy komoly arccal és összevont szemöldökkel vizslassuk a műremekeket. Ennél többet kínál szentendrei Ferenczy Múzeum is, ami az Újvidéki Orfeuszokkal olyan konstrukciót tár a közönség elé, ami interaktív lehetőségeket is biztosít az ideérkezőknek. Jeleket helyeztek ki a fontosabb képek mellé, a hozzájuk tartozó információs kártyákat pedig nekünk kell kikeresnünk a körülbelül 10 kartonlap közül, írásvetítőn cserélgethetjük a régi kiadványok lapjait, nézhetünk videókat és belehallgathatunk például Tolnai Ottó gondolataiba az Új Symposionról. Az egyik térben Beatles gyufa, a másikban film, a harmadikban animációs film csatornázza be a lazaságot a gazdag kiállítási anyagba.
Ha kihasználjuk ezeket a lehetőségeket, akkor tényleg közelebb kerülhetünk az egykori folyóirat történetéhez. Sőt, nemcsak ahhoz: azt is megismerhetjük így, hogyan alakul ki, virágzik fel, aztán kerül marginális helyzetbe egy ellenkultúra. Vagy mégpontosabban: a szabad kultúra.
A kiállítás témájául szolgáló folyóirat történetét és jelentőségét egy korábbi cikkünkben Zelei Bori már összefoglalta, de én sem mehetek el szó nélkül a téma mellett. A Symposion a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek hajnaláig létezett (azóta Magyarországon folytatódott a történet az Ex-Syposionnal, ami szintén megér egy misét, vagy inkább kettőt…). Én akkor még nem éltem, de sejtéseim szerint valahol a szabadság szimbóluma is lehetett a lap, hiszen itt megjelenhettek a formabontó művészeti alkotások, ami a magyarországi irodalmi életre nem volt elmondható. Például a gyerekirodalom világába száműzött Weöres Sándor Ezra Pound-i magasságokba és T.S. Eliot-i mélységekbe törő felnőttverseit is publikálta a lap, de a Magyarországra csak alig-alig beszivárgó nyugati irodalom izgalmainak fordításai is szerepelhettek benne. Sőt, a lap körül egy szellemi műhely is létrejött, ahol burjánzásnak indulhattak a legszabadabb művészeti gondolatok és új formákban, például performanszban valósulhattak meg. A kiállításon találunk fotókat is az akkori írói estekről, amelyeket egyszerre megnyugtató és inspiráló végig nézni: szék nem maradt üresen ezeken az alkalmakon, csillogó, érdeklődő tekintetek követték az eseményeket.
Persze jogosan teszi fel a kérdést a kiállításnéző, hogy:
„Jó-jó, de mi közöm nekem ehhez?”.
Valid válasz erre nincs, de a saját élményem talán megmutatja, miért érdemes vetni egy pillantást a kiállításra azoknak is, akik kevésbé elkötelezettek az irodalom vagy a képzőművészet iránt. Adott az újságíró, aki a kiállítás megtekintése előtt felteszi racionális szemüvegét, hogy kellően informálhassa majd a Kedves Olvasót a látottakról. Aztán a tárlat felé haladva meglátja az üvegajtón keresztül Pechán József Wilhelm című festményét, ami a falu bolondjának karakterét ábrázolja, hősünk pedig jól ismeri már Tolnai Ottó műveiből. Ahogy közelebb ér a képhez, a racionális szemüveg megreped, az újságíró számára megáll az idő, és belefeledkezik a figura sehova nem néző tekintetébe, vizsgálgatja a rongyos nadrágocskát, a hiányos fogsort. Toporog, fellelkesül. Aztán megrendíti ez a szegény alak, megcsapja az esetlen hősök gazdag gyűjteményének illata. Aztán tovább megy, meglátja a földön szalagként elterülő régi lapszámok borítóit, boldogan merül el a Weöres szám verseiben. Örülne, ha kitehetné a falára ezeket a borítókat, „szépek és kúlak”, gondolja, „van benne valami punk, meg valami romantikus is”.
Aztán felnéz, meglátja kivetítve a tengert, Tolnai versek jutnak az eszébe „mégiscsak hiányzik az a tengerecske/hiányzik néked az adria árvacsáth”. A racionális szemüveg tovább reped. Olyanokat jegyzetel Orfeusz világában bolyongó hősünk, hogy ez a folyóirat lelépett a papírról és a performanszban eszkalálódott, felírja, hogy Bada Dada Tibor élőhalott boxolóját kicsinálja a világ, az újságíró felröhög, aztán elszomorodik, megsajnálja a boxolót, akit egy egész falat elfoglaló képregényen lát. Nincs hangszóró, se füles a kép mellett, mégis hallani véli, milyen csörömpöléssel töri ki magát az említett boxoló a tévé képernyőjéről, és aztán milyen robajjal kezd el harcolni a körülötte levő szobával. A racionális szemüveg itt végleg összetört, az újságíró inkább magánember ettől a pillanattól, akinek még szorosabbra fűződött a viszonya a vajdasági folyóirattal.
Ezzel a kiállítással és a folyóirattal az a helyzet, hogy iszonyú erős atmoszférát teremt. Gyakorlatilag teljesen mindegy, van-e viszonyunk a Symposionhoz vagy a Vajdasághoz. Nem számít, hogy van-e filológiai indíttatásunk és naprakészek akarunk-e lenni az éra eseményeiből. Ide igazából trippért kell jönni. Hagyni, hogy eleressze az agyunkat, amikor azt olvassa az ember Tolnaitól, hogy „kóstold meg a szívemet/ támaszd alá a szívemet/ rendezd át a szívemet”. Hagyni, hogy Ács József vastag festék rétegeit harapható színként éljük meg, vagy hogy Maurits Ferenctől megismerjük, milyen egy emberszerű kakadu. Persze egy csapott evőkanál kíváncsiság azért nem árt.
A kiállítást április 29-ig láthatod a szentendrei Ferenczy Múzeumban.
