A Collective Evolution reinkarnáció cikkét olvasva, a kérdés nem elsősorban az, hogy „hogyan?”, hanem inkább az, hogy „valóban?”. A válasz azonban csak a „hogyan”-nal adható meg. Az érvelésből az agy nem hagyható ki, de az is csak a teljesség érdekében történik, és a neurológia szakmát tiszteletben tartva.
Először röviden a CE cikk példái. Utána pedig az értelmezés. Meg kell jegyezni, hogy az olvasmány a magyarázat nélkül is izgalmas.
Egy kisfiú öt éves korában arra kérte az édesanyját hogy vigye „haza Hollywoodba”. Arról beszélt, hogy „sztárokkal táncolt a Broadwayn”. Említette, hogy valamiféle ügynökségen is dolgozott, ahol az emberek gyakran változtatták a nevüket, és azt állította, hogy az utca nevében, ahol lakott, volt valami „rox”-féle szótag.
Kiderítették, hogy a kisfiú annak a színésznek az emlékeit hordozza, aki később egy sikeres ügynökség alkalmazottja is lett és Hollywood Roxbury utcájában lakott. Sok más pontos „emléke” mellett a kisfiú azt is tudta, hogy hány „gyermeke” volt és hányszor „nősült”. A legérdekesebb azonban az volt, hogy tudta, hogy hány „nővére” volt, amit egyébként a saját „lánya” nem tudott.
Egy másik esetben egy kisfiú azt állította, hogy ő tanár volt. Megmondta a „nevét” is. Elmondta, hogy az iskolából hazafelé biciklizve agyonlőtték. Azt kérte, hogy vigyék el a „szüleihez”. Tudta a falu nevét. Elvitték. A buszról leszállva elvezette őket a „házukhoz” ahol a két szülője élt. Ott kiderült, hogy a kisfiú születése előtt öt évvel valóban megölték az ott élő házaspár fiát, amikor az hazafelé kerekezett az iskolájából. A legbűvösebb dolog az egészben az volt, hogy a kisfiú tarkóján és homlokán anyajegyek voltak, éppen ott, ahol a golyó behatolt és kilépett.
Egy kislányt négy éves korában úszásra vittek. Edzőjét azonnal megszerette és az érzelmeit nem is titkolta. Éppen csak elkezdte az edzéseket, amikor azt mondta az édesanyjának, hogy az edző gyermeke meghalt. Mert, mint mondta, az edzője beteg lett és a babáját kinyomta a hasából. Édesanyja megkérdezte, hogy ezt miből gondolja? A kislány azt felelte, hogy „hát én vagyok az, aki a pocakjában volt”. Az abortusz részleteit is elmondta. Édesanyja kiderítette, hogy az edzőnővel ez valóban megtörtént, kilenc évvel az úszó kislány megszületése előtt. A kislány olyan szorosan kötődött az edzőhöz, hogy a szülei nem tehettek mást, engedték hogy egyre több időt töltsön az edzőnővel. A konfliktus és az azt kísérő depresszió elkerülhetetlen volt. Aztán bizonyos határok között elrendezték a dolgokat.
Az amerikai kisfiú is négy éves volt. Meg volt róla győződve, hogy ő az amerikai hadsereg pilótája volt. Repülőjét egy sziget felett lelőtték a második világháborúban. Rémálmai voltak: „kigyulladtunk”, „zuhanunk” kiabálta ilyenkor rémülten. Részleteiben ismerte a WWII típusú repülőgépét. Amikor az édesanyja ennek a gépnek a modelljén a bombát vélte felfedezni, a kisfiú kijavította, hogy az a kioldó szerkezet. Tudta az anyahajó nevét, az egysége nevét. Azt is elmondta, hogy pilótaként is Jamesnek hívták. Kiderítették, hogy valóban volt egy repülőtiszt akinek ez volt a neve, és akit a Csended Óceán felett lelőttek.
És akkor most a hogyan és a miért?
Életműködésünk kvantumjelek és impulzusok. Is. Kvantumhatásunk van a környezetünkre. Kinél kisebb, kinél nagyobb. A nyugalom erősebb kvantumjeleket gerjeszt, mert túlpörögve száguld az idő. Lassúbb időfolyás mellett pedig nagyobb az intenzitás.
Fizikai testünknek kvantumhatása van. Mert elemi folyamatokból állunk és minden folyamatot egyfajta háttérhatás is kísér. Ez a hatás óv bennünket. Nemcsak más külső ingerektől, hanem önmagunktól is.
Az agyi működés azért különleges, mert szintén kvantumjeleket produkál. Konfliktust gerjeszt és felold. A jelei relatíve óriási intenzitásúak, mert töredék időegység alatt nagy mennyiségben keletkeznek és hatnak. De nemcsak befelé, hanem kifelé is.
Kilépve azonban szembe találják magukat a mobiljaink, ipadjeink és még ki tudja, mieink kvantumhatásával. Amit aztán elbuknak. Nem azért mert gyengék, hanem azért, mert a kvantumhatás ellenfelek tömegestül jönnek szembe.
A kvantumjelek terjedését egyébként maga a kvantumtér nem akadályozza, ellenkezőleg. Ha nincs mással terhelve, akkor változatlanul továbbítja.
Az agyunkban keletkező impulzusok a belső működésünket és információ-raktározásunkat szolgálják. Mondható ez a Szilícium-folyamat példáján. A Szilícium-folyamatban keletkező kommunikációs kapacitás a legnagyobb az elemi világban. Óriási mennyiségben képes kvantumjeleket kezelni és az információt a mi időviszonyaink között a „végtelenségig” raktározni.
Halálunkkor is nyilván van mindig egy utolsó kvantumjel. Ami vagy azért erős, mert szép lassan megyünk el és a lassúság növeli az intenzitást, vagy azért mert, mondjuk, egy külső sokkoló hatás okán időegység alatt azt óriási mennyiségben gerjesztjük. A kvantumjelnek pedig mindig információ tartalma van.
Ezek a jelek is találkoznak a külső világunk informatikai terhelésével, de a megnövekedett intenzitásuk okán most ők a győztesek. Arról, hogy ezek a jelek utána hol vannak, csak annyit érdemes mondani, hogy a kvantumkommunikáció fénysebesség tartományában nem nagyon van a rövidnek és a hosszúnak külön definíciója.
És ezek a kvantumjelek hatnak.
Az új élet pedig egy csodával keletkezik, az aggyal. Aminek a megnyíló kvantumkommunikációja elég érzékeny ahhoz, hogy a továbbra is ható és az előző személy információját hordozó kvantumjeleket befogja és értelmezze.
Az agyi működésünk egyre növekvő mennyiségű kvantumkommunikációja azonban idővel valószínűleg elnyomja ezeket az első élményeket. Ezért nem meglepetés, hogy az említett esetek szereplői kiskorú gyermekek. És az sem, hogy mindegyike egy sokkoló hatáshoz kapcsolódik.
Akkor most valóban?
Kiss Zoltán J. független kvantumenergia-kutató
