Három teremnyi kiállítás nyílt a Szentendrei Képtárban a neves, és Szentendrét is nevessé tevő Paizs Goebel Jenő festményeiből. A múlt század első felében élt festő a Szentendrei Művésztelep egyik alapítója volt; s elhozta Magyarországra (vagy egyenesen nekem?) Cézanne-t és Chirico-t. Az első terem a komor, sötét hangulatú képeké, a második a vibráló vidámságé, a harmadik pedig a legfényesebb, leggrandiózusabb színkavalkádé.
Szentendrén közel húsz éve, ’95-ben nyílt emlékkiállítás Paizs Goebel képeiből, az őt jól ismerő és kutató Verba Andrea kurátor elképzelései szerint – ugyanitt, a Képtárban. Ez a mostani tárlat – a fiatal kurátor, Iberhalt Zsuzsa rendezésében – nem az életművet szándékozik bemutatni, hanem egy szeletét tárja elénk a festő – egyébként számtalan stílus jegyeit magán viselő, s pont ezért egyetlen tematikus tárlatba nem is illeszthető – műveit: a Néma, álmodó kertek című kiállításon valódi magyar- és franciaországi, valamint képzelt tájakat, erdőket látunk. És micsoda erdőket! Az erdőkben pedig mesés, játékos színeket.
Az erdők, ahova az első teremben lépek, sötétek, borongósak: bíbor-feketén játszanak a Barbizoni fák színei. Ugyanezek a színek alkotják a közel harminc éves, az élet nehézségeit már igen jól ismerő fiatal férfi portréján, az Önarckép pofaszakállal (1925) című képen az arcszőrzetet: ugyanez a vöröses sötétség látható a fák és a haj koronáján, no meg a barkón is. Egyazon évben is készült a két kép, talán ugyanabból a festőtégelyből merítkezett az ecset.
És ekkor meglátom a képet: egy illusztráció-vázlatot a dantei nagy műhöz, az Isteni színjátékhoz. Habár nem a közhelyszámba menő sorokhoz, hanem egy Khárón-jelenethez készült a kép, a párhuzam megnyerő és adott: egy nagy sötétlő erdőnek tetszhet minden történés, ha az ember kellő elszántsággal és érteni vágyással nézi, tudván tudva, hogy a megértés bizony elsőre nehéz. Kitalált-e aztán a sűrű vadonból ez a nagyszerű, tehetséges ifjú?
A rózsaszín este felleg pettyezett
és csöndesen zöldbe aláhullt
így így ment a szín finom erezett
majd foltba esve elájult
minden szín ment önmaga köré
önmagát élve ki
és úgy, úgy fájt mint madárka sárga csőre
úgy, úgy, úgy fájt mint hullott volna ki a kőre
Szegény madárfiók
Jaj jaj a sárga csőre
volna ok erkélyeken a sok
múltunknak múzsája földi nője
így, így dalolva meg
Erényt csatázva gyáván
Nem szólva sokaknak, de egynek
Borongva sok bús ecset felett némán.
.
Hogyne, ki, bizony! Nem is csak a kor, hanem gazdag fantáziája is segítette ebben, és idővel igazi veszélyes, vad színekben tobzódó tájakra jutott.
Egyszer barátjával és pályatársával, Onódy Bélával indultak kisebb kirándulásra a Nagybánya környéki erdőben, s bizony rájuk esteledett, talán kicsikét el is tévedtek, és egy szakaszon siklók százai lepték el az utat. Rajtuk keresztül kellett tovább jutniuk. Számos sétát tett máskor a barbizoni erdőkben is, és Kántor Andor visszaemlékezése szerint ezekről mint hatalmas, bámulatos virágokkal, aranyló szőrű vadmacskákkal és színes madarakkal teli őserdőkről mesélt meglepett ismerőseinek. Így jutott el tehát Paizs Goebel Jenő a vad esőerdőkbe, ahol gazellákat, íbiszeket, kígyókat és kakadukat látott, és látta, ahogy a hosszúra nyúlt macskaféle, a petymeg zsákmányára ugrik, és tágra nyílt szemmel félhette a vadászó leopárd nagyra nyílt szájában meredező, éles fogakat.
Mert valójában soha nem járt a trópusi dzsungelekben: természetrajzi albumokat lapozva, az állatkertet járva hozta létre e liános, grandiózus képeket – hasonlóképpen, mint franciaországi pályatársa, Henri Rousseau, aki gyerekkönyv-illusztrációk alapján festette vadjait.
„…most olaj nélkül festek s vastagon, hogy színek legyenek és festmények. Az a baj, hogy hamar elfogy a pénzem. De én nem tudok már másképp festeni. Festettem hat képet, az egyik önarckép, a többi tájkép. A nagy akt régen kész, csak a hátteret kell megoldani, most nincs kedvem hozzá, mert sokáig festettem. De majd odahaza a műteremben megcsinálom fejből. Mondhatom, jól sikerült. Most tájképet festek; egy hidat, jól megy, nekem is tetszik, csupa színröhögés. Csak el ne rontsam. Talán sikerülni fog. Majd később megint figurákat fogok festeni, csak most nem akarom magamra erőszakolni… Nálam minden a hangulattól függ. Én most már ezentúl nem fogok senkire se hallgatni, hogy szorgalmas vagyok-e vagy sem, mert az hiábavaló dolog, kár a festék miatt is. Én magam jobban érzem, hogy mikor van erőm, és akkor teljesen odaadom magam vagy sehogy. A szorgalom a művészetbe mindig ott van, ahol a mű is tökéletes.”
A harmadik teremben láthatjuk végül az igazán álomszerű képeket: ragyogó színekben pompázó tavaszi és téli tájakat, verőfényes antik teraszokat, mályva házfalakat a kék tenger partján – és visszakerülünk civilizációnk egy meghatározhatatlan időszakába. Gyönyörűen és egymás mellett a Virágzó fák kadmiumsárgája és a Tél mély türkizei, a Művészet vibráló primér színei.
„Költő festette ezeket a képeket”
– írja a falfelirat szerint Kárpáti Aurél. És igen, nagyon is otthonosak nekem ezek a gazdag fantáziavilágú tájak, amik a valóságban talán soha nem is léteztek, és nem lepődöm meg, hogy verseket is írt Paizs Goebel Jenő. Néhányat elolvashatunk belőlük a monitoron: színfoltokról, érzéki benyomásokról szólnak a versek, gunyoros csodálattal és magyarázattal a világról. Egyik cím nélküli versének egy sora adta a kiállítás címét is – pedig mostanra meggyőződésem, hogy egyáltalán nem némák azok a kertek, ahol Paizs Goebel járkált, sőt csupa vidámság, ahogy egy levelében írja bátyjának: „csupa színröhögés”.
Sok titkot elárulhattak neki a sűrűben a fák és az állatok, mielőtt festőnk kitalált a kusza vadonból, és álombeli kastélyokra lelt. Térképe volt: az Aranyak és ezüstök tánca – ezt a gyönyörű, visszafogott pasztellekbe hajló színes kavalkádot, ezt a Mája fátylát leírni nehezen tudom. De azt hiszem, minden fantáziadús embernek van egy ilyen térkép a fejében a világról, és azzal utazik a téren és az időn is túlra.
Ebben a hatalmas, színes álomvilágban, amit Paizs Goebel a képein megfestett, minden lehetséges. Ha nem hiszik, látogassanak el Szentendrére egyik nap velem. Hétköznapokon a Duna-parti színes kövek mellett szoktam leparkolni a biciklimet. Megmutatom majd a művész önarcképét is, mely e gyönyörű, nagy vándorút vége felé, 1942-ben készült: visszafogott, áttetsző lilák és zöldek, egy komoly, koros férfi arca néz ránk a legutolsó falon. És mindent megértünk – ahogy férfikorára megértette a világ folyását Paizs Goebel Jenő is.
