Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Beck András Kontrasztok címmel írt esszét a Karinthy Frigyest és Ady Endrét ábrázoló fotókról.
„A Nyugat első nemzedékének nagyjai közül talán Karinthyra érvényes leginkább, hogy az írószerep szerepeinek egyike volt csupán. Úgy is mondhatnám, hogy az írólét mint társadalmi rang és szellemi tekintély legkevésbé neki égett bele a bőrébe. Lötyögött rajta az íróbőr, mint egy rosszul szabott zakó. Nem illett hozzá sem a kultusz intézményesült formája, sem az ínyencek és avatottak hozsannája. Ezzel együtt, Karinthy a huszadik század első felének azon kevés írója közé tartozik, akit nemcsak életművének és egyéniségének habitusa tesz figyelemre méltóvá, hanem karakteres képi imázsról is beszélhetünk, ha róla beszélünk. Ebben a tekintetben is érdemes összevetnünk Adyval, az író-imázs legátütőbb korabeli példájával. És mint oly sok mindenben, Karinthy ebben is Ady ellenpontjának bizonyul. Kettejük imázsának összevetése ismét lehetőséget kínál rá, hogy tudatosítsuk: Karinthy kulturális jelentőségének egyik kulcsát éppen ez az ellenpont szerep adhatja.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Tapsrend című kritikája Richard Flanagan Egy tenyér, ha tapsol című regényéről szól.
Az Egy tenyér, ha tapsol, Richard Flanagan eredetileg második regénye nem olyan sziporkázó, mozgalmas, sokrétű dolog, mint az elismerésekkel elhalmozott és magyarul szintén megjelent hatodik, a Keskeny út északra – tematikájában, érzelmi viszonyaiban, pszichózisában visszafogottabb, kiszámíthatóbb könyv, kissé talán melodramatikusabb kifejtése ugyanannak az Ausztrália-problémának, mint ami a híressé vált regényt is élteti, talán nem fogalmazok félreérthetően, ezúttal redukáltabb dimenzióban. De lehet, Dorrigo Evans, a Keskeny út északra főszereplője sokkal érdekesebb, cirkalmasabb, árnyaltabb figura, mint a kézenfekvően körülményeibe keseredő Bojan Buloh vagy akár a kamaszlányból fiatal nővé érő Sonja, az őserdőben kényszerből vasutat építő ausztrál hadifoglyok világa bonyolultabb, mint a Tasmaniában gátat építő kelet-európaiaké. A monotonabb árnyalatnak magyarázata lehet (azon túl, hogy szerzője pályáján korábbi mű), hogy az Egy tenyér, ha tapsol eredetileg filmforgatókönyvnek készült, szerzője később írta át regénnyé. (A sors furcsa fintora, hogy regényként elért sikere után támadt befektetői érdeklődés a filmváltozat iránt, melyet az új-zélandi színésznő, Kerry Fox főszereplésével végül maga az író rendezett meg, és lett belőle a berlini filmfesztiválra is eljutó, nagy ausztrál kasszasiker.)
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Konrád György Falevelek szélben (Ásatás 1.) című könyvéről Benedek Szabolcs és Schüttler Tamás írt.
Benedek Szabolcs: Felébredni a saját életrajzban
„A kötet fülszövege és az ismertetők regényről beszélnek. Mi több, regényfolyamról. Hogy az hány kötetből fog állni, egyelőre nem tudni, de a sorozat címe (Ásatás) a borítón kívül a belső címoldalakon és a gerincen is hangsúlyosan, mintegy a kötetcím szerves tartozékaként szerepel, jelezve, hogy egy, a már eddig meglévőnél is nagyobb szabásúra tervezett munka első szeletét tartjuk a kezünkben. Az említett idézet az önéletrajzi regény lehetőségeiről avagy éppenséggel lehetetlenségéről szól. De ugyanerről beszél Konrád a szöveg más pontjain is, amikor a regény adta és a valós világ időnként írói eszközként alkalmazott szándékolt összemosására, más esetekben viszont önkéntelenül létrejövő összemosódására utal: „Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző maga. A regény nem a valóságban történik, hanem a papíron. Az önéletrajz is fikció, írója költi a halmazból, amire önkényesen emlékszik.” Vagyis az életrajz lehet regényes, ám a regény mégse lesz a szó szoros értelmében véve életrajz, lévén, hogy az író saját akarata és képességei szerint mond el vagy éppenséggel nem mond el történéseket.”
Schüttler Tamás: A szabadság nyulai
„Konrád sokadik kötetében – legutóbb épp a Vendégkönyvben – küzd azzal a problémával, hogy az író által megélt élet, a tűnődéseiben felvillanó gondolatok, amelyek érdemesek az elmesélésre, sokszorta számosabbak annál, mint amiket egy őhozzá hasonló szorgalmú és írásvággyal megáldott vagy megvert tollforgató még képes megírni. Egyik kötetbeli esszéjében arról ír, hogy a tengernyi elmesélhetőből, az írásra érdemes sokaságból az író tudata, vagy éppen tudatalattija önkényesen válogatja ki a megírt szöveg tárgyát, témáját. Aki végigolvassa ezt a félezer oldalt, annak számára egyértelmű, hogy az író e rövid esszéinek, hangulatokat, arcokat felvillantó pillanatfelvételeinek témáit korántsem önkényesen választja ki. Ha a teljesség igénye nélkül leltárt készítünk a szinte szekvenciálisan visszatérő főbb témákról, akkor nyilvánvaló, hogy a megírásra került témák mindegyike mélyen beégett Konrád tudatába, s ott munkál személyiségében.”
VERS
A versrovatban Simon Márton és Szalay Álmos versei olvashatók, ez utóbbiak közül mutatjuk az egyiket:
Megfelelő szög
A fényt szabályozni mai
körülményeink közt
nem lehet. Hiába igyekeztem
pontosan beállítani.
Neked volt jó érzéked
megfelelő szögünkhöz:
este kerested meg
izzóink pontos helyét.
Nem jársz erre. Görbén áll
most a fény. Szegény, mondtad,
próbálod eltalálni
egymást metsző éleinket.
PRÓZA
Kálmán Gábor, Oláh Mátyás László és Pungor András prózája mellett Totth Benedek
tárcája szerepel a héten.
Részlet Kálmán Gábor A pokol lovasai című írásából:
„Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.
Nem jutottunk vissza az országba.
A határon átvezető hídon felborult egy kamion, keresztbefordult, miközben feketén úsztak felette a baljós viharfelhők. Szorongtam az anyósülésen, rázta a kocsit a szél, csak arra tudtam gondolni, hogy szeretnék hazajutni.
Vissza kellett fordulnunk, a kamion teljesen elzárta – valószínűleg órákra – a forgalmat a hídon. Kiborult a rakománya is. Fagyasztott csirkék. Tollfosztott, halott madarak lepték el a hazavezető utat. Sok halványsárga tetem, görgette őket a szél, összefújta és szétszórta, miközben a kamionsofőr idegesen gesztikulált a határőrökkel és viszont.
A háttérben nemzeti lobogókat cibált a vihar.
Talán tíz-húsz percig vártuk, hátha történik valami, aztán feladtuk. A sort fokozatosan hagyták el az autók, tolatgatás, ipszilon fordulás, káosz lett a híd felé vezető útszakaszon, egymás után adták fel az autósok a várakozást. A legtöbben csak a szomszédos városba mentek vásárlóturizmus miatt. Bár két szomszédos kelet-európai országról volt szó, odaát mégis többet ért a nemzetközi valuta a kissé elmaradott helyinél. Ez volt a mi hazánk.”
FILM
Gyenge Zsolt a 68. Berlini Filmfesztiválról írt.
„Mintegy ráerősítve a kosslicki koncepciót bírálók álláspontjára, a fesztivál utolsó két napjáig – elsősorban a fő versenyprogram tekintetében – minden idők egyik legfásultabb válogatását láthattuk, ahol nem is a bosszantóan rossz alkotások voltak túlsúlyban (bár azokból is akadt), hanem a teljesen jelentéktelen, súlytalan mozgóképek domináltak. Ezen csak az utolsó két napban levetített három-négy versenyfilm tudott javítani, amelyek közül végül a zsűri a konvenciókat és az elvárásokat felrúgva, valamint ezzel megmentve az egész idei fesztivált az érdektelenségbe fulladástól, a legmerészebb és leginnovatívabb alkotást tartotta Arany Medvére érdemesnek.”
TÁRLAT
György Péter a Közös ügyeink – Együttműködésen alapuló művészeti projektek című kiállításról írt.
„A Közös ügyeink nem csoportkiállítás, hanem az Európai Bizottság által támogatott CAPP(Collaborative Arts Partnership Programme) hét 2017-es, magyarországi projektjéről szóló beszámoló, melyek jelentős részének a múzeumi térhez való viszonya érthetően igen kritikus. A Ludwig Múzeum egyike volt a programban résztvevő intézményeknek, így kerültek egymás mellé a különféleképp dokumentált jelentések, melyeket nem közös esztétikai hagyomány vagy kurátori program köt össze, hanem egy igen naív és kétségbevonhatatlanul jóindulatú szándék, amely a többféleképp eltérő társadalmi csoportok közti együttműködés (illúziójára) adott anyagi támogatást.”
(Megtekinthető március 18-ig a Ludwig Múzeumban)
TÁNC
Fuchs Lívia a Miskolci Balett Casablanca és a Győri Balett A skarlát betű című előadásáról írt tánckritikát.
„A Győri Balett réges-rég nem keresi a helyét, hanem kijelölte magának a klasszikus balettől egyenesen a kortárs táncig, ami lehengerlően hangzik, de persze megvalósíthatatlan. Ez a nagyzoló és hamis önmeghatározás – amelyhez ráadásul az a kijelentés is társul, hogy „premierjei társasági élményszámba mennek” – inkább azt a fordulatot stilizálja fel, ami a társulatot vezető Kiss János nevéhez fűződik, aki soha nem valamilyen karakteres művészi, hanem sokkal inkább egy sikeres működési koncepciót képviselt. A győri színpadon hosszú évek óta – szó szerint egy-két kivételtől, Lukács András és Cayetano Soto egyfelvonásosaitól eltekintve – rendkívül kétes minőségű, jobbára művészileg idejétmúlt repertoár látható, kétség kívül magasan kvalifikált táncosok előadásában. A sokfelől összehordott, nemzetközi vendégalkotók munkáira építő műsorrendet az utóbbi évtizedben nem az egész estés, sztori-balettek, hanem az egyfelvonásosok uralták, ám úgy tűnik, mostanra jött el az ideje annak, hogy a társulat legalább fél évszázadot hátráljon az időben.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
