Szánalmasan indult és méltatlanul. Mindenféle méltóság nélkül. Túlságosan szánalmasan ahhoz, hogy tragédiaként, vagy egy sláger szövegeként működhessen.
De mindenekelőtt: igazságtalan, hogy a szerelem a maga lángjaival, néma bensőségességével nem él annyi ideig, mint az ember, hanem az évek során elhervad, kihűl, elveszti egyéniségét.
Hogy lehetséges ez? üvöltés
Hogy válhat ez a különleges, hihetetlen valami viszonylag rövid idő – legfeljebb pár év – alatt hétköznapivá, jellegtelen keddé, hogyan lehet többé-kevésbé sértetlenül átvészelni az életet, ha ennyi minden szétmállik, a lángok kihunynak, a csókok kihűlnek, és alig tart valamink az eredeti irányba; miért élünk a tökéletlenség világában, ahol a házasságok azért bomlanak fel, mert a szerelem, a világ első, második és harmadik csodája szürke keddekké, rutinná, meddő biztonságérzetté változott? Miért van az, hogy az olyanok, mint Ari és a felesége, Þóra, akik valóban értelmes és felvilágosult emberek, jó húsz éve együtt élnek, három gyermekük született, egy szép sorházban laknak, nincsenek súlyos, szembeszökő problémáik, anyagi helyzetük rendezett – legalábbis annyira, amennyire egy Izlandhoz hasonló, instabil országban lehet, ahol a gazdaság a jelek szerint örökké ragadozók és fojtogató önérdekek prédája; Ariéknak szemlátomást olyan gondjaik sincsenek, mint az ital, a depresszió, a félrelépések, boldognak tűnnek, de akkor miért költöznek hirtelen külön, miért robban szét az életük, mintha egy bomba pottyant volna rájuk, egy meteorit a világűr felfoghatatlan sötétjéből?
Miért? üvöltés
Nehéz megmondani. Meglásd, veled az élet könnyed tánc lesz, hosszú csók, a te csókjaid sosem hűlnek ki, a szemed ragyogása mindörökké bevilágítja nekem a lét sötétségét, valahányszor meglátlak, mindig nagyot dobban a szívem, ez a szánalmas izom, ez a gyermekded bölcs, ez a sóhaj. Minden egyes nap veled. Mindannyian magunkban hordozzuk az álmot a legyőzhetetlen szerelemről, amit semmi sem szakíthat szét, ez az álom popdalok és filmek tömkelegétől hízik egyre nagyobbra, ezekben a csókok mélyebbek, forróságuk lángra gyújtja és mesévé változtatja a hétköznapokat. Vajon e számtalan sláger, film és szerelmes vers mondanivalója suttyomban életünk mércéjévé vált, meredező hegyekké, amelyek később ránk omolhatnak az árnyaikkal, csalódásaikkal, az életveszélyes szikláikkal? Rázúdulhatnak arra az életre, ami időnként amúgy is csak nehezen járható, köze nincs a slágerek boldogságához, a forró érzelmekhez, nélkülözi a lángokat, amelyektől egy világnak akad el a lélegzete. Akkor hát ezért lépnek félre oly sokan, hogy újra átélhessék a lángot, az élet szikráját, mintha a félrelépés hadjárat lenne a hétköznapok, a halmozódó évek ellen – de mi van akkor, ha ez a láng égési sebeket okoz és pusztító tűzvésszé válik?
De szánalmasan indul! És méltatlanul, minden méltóságot nélkülözve. Túlságosan szánalmasan ahhoz, hogy tragédiaként, vagy egy sláger szövegeként működhessen. Ez egy lassú kedd, odakint teljes a szélcsend, a szomszéd a kutyáját sétáltatja, a rádióban egy régi számot játszanak, és a reggelinél bomba robban. Ari megkérdezi Þórát: muszáj ennyire csámcsognod? A hangja nyugodt, de aztán lesöpri a reggelijét az asztalról, egy kefires müzlivel teli tálka, egy vizespohár és egy kávéscsésze koppan a kemény padlón. Ez a mozdulat egy üvöltés.
A választ meg sem várja, nem is igazán kérdésnek szánta, inkább vádnak hangzott, egy ordításnak az élet miatt, ökölrázásnak a szürke keddek felé, az összes rohadt kedd felé, melyek oly váratlanul, oly rémisztően Þóra szép arcát öltötték magukra, a feleségéét, akivel jó húsz éve élnek már együtt, szép életük háromszoros értelmet nyert három gyermekük révén, egymással töltötték a legértékesebb pillanatokat, egy egész kincstárnyit; de e drágaköveket valami hirtelen és könyörtelenül szürke kavicsokká változtatta. Meg sem várja a választ, mindent lesöpör az asztalról, ez egy üvöltés, nem pedig kérdés. Aztán kimegy a levegőre. Ott áll a sorház előtt, valamiféle zúgás veszi körül, menekül attól, akinek az ölelésében gyakran keresett menedéket, akinek a nyakába borulva zokogott, akinek a füle Ari legtöbb titkát rejti, a legtisztább szavakat, a fájdalmat, a gyermekkori bánatot, és Ari számára nem létezik szebb, mint Þóra sötét haja a szélben, az enyhén rekedtes hangja és szürke, figyelmes tekintete, amely leplezett érzékenységet hordoz; egyszer csak el fogsz hagyni, ugye?, kérdezte néha Aritól, amikor az élet valamilyen okból védtelenné tette, és ez a törékenység jelent meg a hangjában, a szemében, annyira törékeny lett, hogy egy váratlan mozdulat, egy kutyaugatás, egy felbőgő motorbicikli szét tudta volna tépni az eget a feje fölött. Soha, felelte Ari, megőrültél, a nevedet az örökkévalóság kése véste bele a szívembe.
Az örökkévalóság véste be a nevedet a szívembe. üvöltés
***
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk [Fiskarnir hafa enga fætur] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Patat Bence – 376 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2798-87-5
