+ Irodalom

Ez nem a Gyűrűk ura, de gyűrűvel kezdődik!

…annál valósabb, ijesztőbb, naturálisabb és – bár ez nem biztos – véresebb. Jack Reacher egy akkora gyűrűre bukkan a zaciban, ami a kisujjára sem menne rá.

Lee Child hőse, Jack Reacher fura fazon, úgy nyomoz, hogy arra senki sem kérte. Olyan dolgokba üti az orrát, melyeket mások eltitkolnának. Nincs ez másként az ÉJFÉLI SZÁLLÍTMÁNYban sem…

1.fejezet

Jack Reacher és Michelle Chang három napot töltöttek együtt Milwaukeeban. A negyedik reggelre a nő eltűnt. Amikor Reacher visszatért a szobájukba a kávéval, egy levélkét talált a párnáján. Látott már ilyen üzeneteket. Mindig ugyanazt közölték, akár virágnyelven, akár köntörfalazás nélkül. Chang levele közvetetten fogalmazott, és elegánsabb volt, mint a legtöbb hasonló üzenet. Nem a külalak tekintetében, mert golyóstollal firkantotta le a motel jegyzettömbjéről letépett lapra, amely kissé hullámos volt, mert nedvesség érhette. Viszont elegáns volt a kifejezésmódja. Egy hasonlatot használt, amely nemcsak magyarázatot adott a távozására, de hízelgő és bocsánatkérő is volt egyben. Azt írta: „Te olyan vagy, mint New York. Imádok odalátogatni, de sosem tudnék ott élni.”

Reacher azt tette, amit mindig: hagyta elmenni. Meg tudta érteni. Szükségtelen lett volna mentegetőznie. Ő sem tudott volna sehol huzamosabb időre letelepedni. Az egész élete egyetlen nagy látogatás volt. És kitől várhatná el, hogy ezt elviselje? Megitta a kávéját, aztán azt is, amit a nőnek szánt. Kihozta a fürdőszobából a pohárba állított fogkeféjét, majd távozott a motelből. Egy sor utcán jobbra-balra kanyarogva elsétált a távolságibusz-pályaudvarig. Úgy gondolta, Michelle most épp egy taxiban ül, és a repülőtérre tart. Neki van arany hitelkártyája és mobilja.

A buszpályaudvaron Reacher azt tette, amit mindig: vett egy jegyet a legelső induló buszra. Nem érdekelte, hová tart. Mint kiderült, a végállomása messze északnyugaton volt, a Felső-tó partján. Alapvetően ez épp a rossz irány. Az itteninél hidegebb vidékre visz, nem melegebbre. Ám Reacher mindig betartotta a saját szabályait, úgyhogy felszállt a buszra. Leült, és kibámult az ablakon. Elsuhant mellette a wisconsini táj: a kopár tarlókon hatalmas szénabálák, a rétek tövig lelegelve, a fák sötétek és komorak. Véget ért a nyár.

Akárcsak sok minden más is. Michelle feltette a szokásos kérdéseket, amelyek valójában álcázott kijelentések voltak. Azt még teljes mértékben meg tudta volna érteni, ha valaki egy évig úgy él, ahogyan Reacher. Főleg olyasvalaki, aki a világ legkülönfélébb tájain, tengerentúli támaszpontokon töltötte a gyerekkorát, aztán meg tengerentúli támaszpontokon szolgált, és a kettő között nem volt más, csak négy év a West Point Katonai Akadémián, amely nem épp a lazaságáról híres intézmény. Érthető, ha egy ilyen alak utazgat egy évet, hogy megnézze az országot, mielőtt letelepedne valahol. Netán kettőt. De nem többet. És nem fog állandóan így élni. Ezzel szembe kell nézni. Amit ő csinál, az már patologikus eset.

Michelle aggodalommal mondta mindezt, és nem azért, hogy ítélkezzen. Nem nagy ügy. Csak egy kétperces beszélgetés volt, de egyértelmű üzenettel. Olyan világos, amilyennek egy ilyesfajta üzenetnek lennie kell. A nő mondott valamit a tagadásról is.

— Mit tagadok? — kérdezte Reacher. Ő titkon úgy gondolta, hogy nincs az életmódjával semmi probléma.

— Ez épp azt bizonyítja, amit mondtam — felelte Michelle.

Reacher tehát felszállt a buszra, és el is ment volna a végállomásig, mert mindig betartotta a saját szabályait, de amikor másodszorra álltak meg egy pihenőre, leszállt, hogy sétáljon egyet. Ekkor a zálogház kirakatában megpillantott egy gyűrűt.

A busz késő délután tartotta a második pihenőt, és az egyik kisváros lepusztultabb végében álltak meg. Valószínűleg a megyei igazgatási szervek székhelye lehet, vagy csak a kormányzati hivatalok egy része található itt. Mondjuk a rendőrség. Börtön biztosan volt a városban. Reacher látott egy sor óvadékirodát meg egy zálogházat. Ott sorakoztak a mosdók épülete mögött húzódó, lepukkant kis utcán, teljes körű szolgáltatást nyújtva.

Reacher minden tagja elgémberedett a sok üléstől. Végighordozta a tekintetét a mosdó mögötti utcán, aztán elindult arrafelé. Nem volt rá különösebb oka, csak járni akart egyet. Hogy nyújtózzon egy kicsit. Amikor közelebb ért, megszámolta, hány gitár van a zálogház kirakatában. Hét volt. Mindegyik egy-egy szomorú történetet mesélt el. Mint a vidéki rádióállomásokon elhangzó dalok. Beteljesületlen álmok. Alattuk, a kirakatban apróbb tárgyakkal telepakolt üvegpolcok álltak. Volt ott mindenféle ékszer, köztük gyűrűk is. Végzősök gyűrűi a különféle középiskolákból. Egy kivételével. Azt ugyanis a West Point Katonai Akadémia 2005-ös évfolyamának egyik hallgatója kapta, miután lediplomázott.

Szép gyűrű volt. Hagyományos formájú és stílusú, finom, cizellált ötvösmunka aranyból, fekete kővel, amely talán féldrágakő lehetett, talán csak üveg. Ovális szegély vette körül, amelyen fölül a West Point felirat futott körbe, alul a 2005-ös évszám. Régimódi betűtípus, klasszikus elrendezés. Vagy a régmúlt idők iránti tiszteletből készíttették ilyenre, vagy képzelőerő híján. A West Point-os diákok maguk tervezhetik meg a végzős gyűrűjüket, olyanra, amilyenre szeretnék. Ez régi tradíció. Vagy talán nevezhetjük régi kiváltságnak is, mert elsőként a West Pointon jött szokásba a diplomagyűrű.

Nagyon kicsi volt.

Reacher egyik ujjára sem tudta volna felhúzni, még a kisujjára sem. A körménél se ment volna tovább. Az első ujjpercnél elakadna. Aprócska volt tehát. Egy női gyűrű. Valószínűleg a saját gyűrűjéről készíttetett valaki másolatot a barátnőjének vagy a menyasszonyának. Előfordult ilyen, emlékbe vagy ajándékba adták.

De az is lehet, hogy nem így történt.

Reacher benyitott, majd belépett az üzletbe. A pénztárnál álló férfi felnézett. Nagydarab volt, mint egy medve, ápolatlan, fésületlen, sötét hajú és szemű. A harmincas évei közepén járhatott. Jó sok háj rakódott le az egyébként is tagbaszakadt testére. A szemében ravaszság csillogott. Ahhoz mindenesetre elég dörzsöltnek látszott, hogy tökéletesen reagáljon arra, ha az üzletébe egy százkilencvenöt centi magas és több mint százkilós vásárló lép. Ösztönösen cselekedett. Nem félt, mert a töltött fegyvert nyilván a pult alatt tartotta. Hacsak nem egy idióta. De nem úgy festett, mintha az lenne. Mindenesetre nem akarta azt kockáztatni, hogy agresszívnek tűnjön, de túlságosan hajbókolónak sem akart látszani. Ez büszkeség kérdése.

— Hogy van? — Csak ennyit mondott a betérő vevőnek.

Őszintén szólva, nem túl jól, felelte gondolatban Reacher. Chang mostanra már hazaért Seattle-be. Visszatért a régi életéhez.

— Nem panaszkodhatom — mondta végül.

— Miben segíthetek?

— Szeretném megnézni az osztálygyűrűket.

A férfi kihúzta az ékszeres tálcát a kirakat polcáról, és a pultra tette. A West Point-os gyűrű apró golflabdaként gurult odébb. Reacher a kezébe vette. A belsejében bevésés futott körbe, vagyis mégsem egy barátnőnek vagy menyasszonynak készült másolatról van szó. A másolatokba soha nem gravíroztatnak semmit. Ez a hagyomány. Senki sem tudja, miért, de így van.

Nem emlék, és nem ajándék. Valódi diplomagyűrű. Egy kadét kapta, négy év kemény munkájának az elismeréseképpen. Nyilván büszkén viselte. Ha valaki nem volt büszke rá, hogy itt végzett, nem vette meg a gyűrűt. Ez nem kötelező senkire nézve.

A bevésés ennyi volt: S. R. S. 2005.

A busz háromszor dudált. Tovább akartak indulni, de egy utas még hiányzott. Reacher letette a gyűrűt pultra.

— Köszönöm — mondta, és kisétált az üzletből. Visszasietett a mosdók mellett, behajolt a busz ajtaján, és odaszólt a sofőrnek:

— Én maradok.

— Nem tudom visszatéríteni a jegy árát.

— Nem baj, nem is kérem erre.

— Van poggyásza a csomagtartóban?

— Nem, nincs semmi.

— Akkor legyen szép napja!

A sofőr meghúzott egy kart, mire az ajtó sziszegve becsukódott Reacher orra előtt. Felbőgött a motor, és a busz elindult nélküle. Reacher elfordult, hogy ne az arcába fújja a füstöt, és visszaballagott a zálogházhoz.

2.fejezet

Az eladó kissé nehezményezte, hogy megint elő kell vennie az ékszerestálcát a kirakatból, hiszen épp az imént tette vissza. De elővette, és letette ugyanoda, a pultra. A West Point-os diplomagyűrű megint odébb gurult. Reacher felemelte.

— Emlékszik a nőre, aki ezt behozta? — kérdezte.

— Hogy emlékeznék? Kismillió dolgot hoznak be ide.

— Nem vezet feljegyzéseket?

— Maga zsaru?

— Nem — felelte Reacher.

— Minden, ami itt van, legális.

— Ez engem nem érdekel. Én csak annak a nőnek a nevét szeretném megtudni, aki behozta ezt a gyűrűt.

— Miért?

— Én is ugyanabba az iskolába jártam.

— És hová? Ebben az államban, északon?

— Innen keletre.

— Nem járhattak egy évfolyamra, ha ez 2005-ös. Már elnézést, hogy ezt mondom.

— Semmi gond. Én régebben jártam oda. De a hely nem sokat változott. Vagyis jól tudom, milyen keményen megdolgozott ezért a gyűrűért. Úgyhogy eltűnődtem, milyen szerencsétlen körülmények kényszeríthették arra, hogy lemondjon róla.

— Milyen iskola volt ez?

— Olyasfajta, ahol gyakorlati ismereteket oktatnak.

— Mint egy kereskedelmi iskola?

— Fogjuk rá.

— Talán meghalt egy balesetben.

— Lehetséges — mondta Reacher. Vagy nem balesetben, tette hozzá magában. Akkoriban volt Irak, Afganisztán… A 2005-ös év kemény lehetett az akkor végzetteknek. — De szeretném biztosan tudni.

— Miért? — kérdezte újból a férfi.

— Azt nem tudnám pontosan megmondani.

— Becsületbeli ügy?

— Igen, azt hiszem.

— A kereskedelmi iskolákban is van ilyen?

— Némelyikben.

— Nem egy nő hozta be. Úgy vettem ezt a gyűrűt, sok más holmival együtt.

— Mikor?

— Úgy egy hónappal ezelőtt.

— És kitől?

— Nem fogok az üzleti ügyeimről beszélni magának. Miért tenném? Minden legális. Teljesen törvényes. Az állam is így gondolja. Megvan az engedélyem, és rendszeresen ellenőriznek is.

— Akkor miért titkolózna?

— Ez magánjellegű információ.

— És ha, mondjuk, megvenném a gyűrűt?

— Ötven dollár.

— Harminc.

— Negyven.

— Megegyeztünk — bólintott Reacher. — Vagyis most már jogom van tudni, honnan származik a gyűrű.

— Ez itt nem a Sotheby’s aukciósház.

— Akkor is.

A férfi egy pillanatig hallgatott, majd azt felelte:

— Egy pasastól vettem, aki egy jótékonysági szervezetnek segédkezik. Az emberek adományoznak ezt-azt, amit aztán leírhatnak az adójukból. Többnyire régi autókat és csónakokat adnak, de időnként más holmikat is. A fickó nagyobb összegről állít ki nekik számlát, hogy többet vonhassanak le az adójukból, aztán ahol és amennyiért tudja, eladja a cuccokat, majd ír egy csekket a jótékonysági szervezetnek. Apróbb dolgokat szoktam venni tőle. Igyekszem keresni rajtuk valamennyit.

— Szóval, azt gondolja, hogy valaki egy jótékonysági szervezetnek adományozta ezt a gyűrűt, hogy aztán levonhassa az adójából?

— Elképzelhető, ha az eredeti tulajdonosa, aki 2005-ben kapta, meghalt. A hagyaték része lehet.

— Nem hinném — mondta Reacher. — Szerintem a rokonai megtartották volna.

— Az attól függ, hogy a rokonának volt-e mit ennie.

— Nehezen élnek errefelé az emberek?

— Én megvagyok, de nekem zálogházam van.

— De azért az emberek jó ügyekre adományoznak.

— Hamis számlákért cserébe. Végül a kormány lenyeli, hogy kevesebb adó folyik be. Ez is afféle jóléti intézkedés.

— Ki az a pasas, aki a jótékonysági szervezetnek dolgozik?

— Ezt nem árulom el.

— Miért nem?

— Semmi köze hozzá. Egyáltalán, ki a fene maga?

— Csak egy fickó, akinek már eddig is elég rossz napja volt. Ez persze nem a maga hibája, de ha engem kérdez, azt mondanám, nem lenne túl okos dolog még rosszabbá tenni a napomat. Lehet, hogy ez lenne az utolsó csepp a pohárban.

— Most fenyeget?

— Nem, inkább amolyan időjárás-előrejelzést adok. Közszolgálati tevékenység. Mint amikor az embereket a tornádó közeledtére figyelmeztetik, hogy felkészülhessenek rá, és szükség esetén fedezékbe tudjanak vonulni.

— Takarodjon az üzletemből!

— Szerencsére a fejfájásom már elmúlt. Nemrégiben fejbe vágtak, de már sokkal jobb a helyzet. Az orvos is ezt mondta. Egy barátom rávett, hogy vizsgáltassam meg magam. Kétszer is. Aggódott miattam.

A férfi megint hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte:

— Pontosan milyen iskolából származik ez a gyűrű?

— Egy katonai akadémiáról.

— Már elnézést, de azok a problémás kölyköknek valók. Vagy a viselkedészavarosoknak. Ne vegye sértésnek.

— Ne a gyerekeket okolja — felelte Reacher. — Nézze meg a családjukat!

Őszintén szólva, a mi iskolánkban sok olyan szülő volt, aki ölt már embert.

— Tényleg?

— Az átlagnál több.

— És akik odajártak, örökre összetartanak?

— Senkit sem hagyunk hátra.

— Az a fickó nem fog beszélni egy idegennek.

— Neki is van engedélye, és rendszeresen ellenőrzi az állam?

— Amit én itt csinálok, az legális. Az ügyvédem szerint is. Már ameddig őszintén hiszek abban, hogy ez így van. És én hiszek benne. Az áru egy jótékonysági szervezettől van. Láttam a papírokat. Mindenféle emberek foglalkoznak ezzel. Még a tévében is hirdetnek. Többnyire kocsikkal üzletelnek, néha hajókkal.

— De ez a bizonyos fickó nem lenne hajlandó beszélni velem?

— Meglepne, ha hajlandó lenne rá.

— Nem ismeri a jó modort?

— Hát, nem hívnám meg piknikezni.

— Hogy hívják?

— Jimmy Ratnek.

— Ez az igazi neve?

— Mindenki így ismeri.

— És hol találom meg Mr. Ratet?

— Keressen olyan kocsmát, ami előtt legalább hat Harley-Davidson áll. Jimmy is ott lesz.

***

A folytatás elérhető ITT.

Ez nem a Gyűrűk ura, de gyűrűvel kezdődik!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top