Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Pataki Viktor Az eljövendő irodalom emlékei címmel írt esszét a 75 éves Oravecz Imre életművéről.
„Itt tehát nem pusztán arról van szó, hogy a Halászóember óriási vállalkozása mint az egykori és a környező világ (az apáké, gyermekkoré, Szajláé) precíz archívuma irányította volna rá az olvasói figyelmet az emlékezés különböző műveleteire és Szajla leírására vagy annak „szociografikus” rögzítésére. Az emlékezet munkája ugyanis már Oravecz Imre első, 1972-ben megjelent Héj című kötetében kiemelt jelentőségűnek bizonyult. Az egyes ciklusokat összekötő ikonikus kapcsolat, amely a kötet önértelmező gesztusaként is érthető, mintegy előre jelezhette az olvasás számára, hogy az emlékezeti stratégiák szerveződése ebben az esetben már nem egy autentikus múlt felidézésében érdekelt. A lírai beszéd „személytelensége” vagy annak lokalizálhatatlansága is arra utalt, hogy a különböző mnemotechnikai kísérletek csak emléknyomokhoz férhetnek hozzá. Tehát az emlékezés itt olyan asszociatív logikájú folyamatként érzékelhető, amely a lírai én pozíciójára irányuló „keresés” közben (rácsokon, nyílászárókon, felületeken keresztül) nem talál stabil pontokat. Ezért lehetséges az is, hogy a pályakezdő kötet kritikai fogadtatásában a verssorok „térbelisége”, a „pontszerűség” és a „töredékesség” kategóriái kerültek előtérbe.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba Függő címmel írt könyvkritikát Karafiáth Orsolya Szirén című regényéről.
„A regény lehetne rosszabb is, de annyira nem rossz. Lehetne kicsit jobb is, de annyira nem jó. Az író egy fokkal tehetségesebbnek tűnik a projekt eladásában, mint a létrehozásában. (…) Karafiáth, mint minden költő, szeretné, ha sokan szeretnék. A függőség sokféleképpen fölvetődő problémája a közönségtől való függést is jelenti. Ám jelen esetben minden okunk megvan rá, hogy költőnket szeressük. Mert a regény témája önéletrajzi ihletettségű: az alkoholfüggőség. Bár az író nyilvánvalóvá tette, hogy ez a történet kitalált és ugyanakkor meghaladott, de azt is tudjuk, hogy a személyes élete hitelesíti. Az olvasó pedig bizony úgy fogja olvasni az egyes szám első személyű fejezeteket, hogy azokban a szerző beszél. Sőt, az egyes szám harmadik személyben megírtakat is úgy fogja olvasni. Ha kézzel-lábbal tiltakozna, akkor is így lenne, de nem is nagyon fog tiltakozni, hiszen a történettel segíteni szeretne mindazoknak, akik hasonló függőségtől szenvednek, és a segítség része az is, hogy személyes hitele van az itt elbeszélteknek. Nagyra értékelem a mű társadalmi hasznosságát. Bárcsak minél többeknek segítene.”
AZ ÉS KÖNYVE FEBRUÁRBAN
Milbacher Róbert Egy nagymonográfia vázlata című kritikája Szilágyi Márton „Mi vagyok én?” című, Arany János költészetéről szóló könyvét elemzi.
„A kötet nagyszabású értelmezése a Toldi-trilógia trilógiaként való szemügyre vétele, aminek legfontosabb és legeredetibb eredménye magának a Toldinak az újszempontú interpretálása. Magam Szilágyi Toldi-értelmezését, mely végre valahára szakított a hagyományos nemzeti szempontú és erősen kultikus Toldi-olvasatokkal, bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné új aspektusból szemügyre venni a túlságosan is „jól ismert” nemzeti „emlékezethelyünket”. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy erősen vitathatónak látom Szilágyi nagyon is „átkatolizált” Toldi-olvasatát, amely a bűnös ember és az Isten közti kiengesztelődés folyamatának megmutatásaként láttatja Arany művét. Alapfeltevése szerint a bűnt elkövető (gyilkosságba eső), vezeklő Toldi és az őt folyamatosan szem előtt tartó Isten végül feloldozásba, megbocsátásba torkolló kapcsolatát követhetjük nyomon a bujdosástól a próbatételeken át a király színe elé járulásig. Csakhogy a vezekléshez bűntudat szükségeltetik, ami Toldi esetében nincs meg, merthogy a bűn elkövetése sem tudva és akarva történt a részéről, hanem fatális véletlen folytán; ha van bűne az ifjú Toldinak, akkor az a harag, amely a Toldi estéjében – amelyről Szilágyi nagyon helyesen állapítja meg, hogy a Toldi visszaénekléseként olvasandó – is visszatérő motívumként rombolja le nimbuszát. Toldi nem azért bujdosik, mert lelkiismerete elől menekül, hanem egyszerűen azért, mert bátyja emberei üldözik: a világ szemében bűnös, ami alól jellemző módon a világi hatalmat képviselő király és nem az Isten fogja föloldani.”
PRÓZA
Kutas József és Jászberényi Sándor prózája mellett a héten Szív Ernő tárcája szerepel.
Részlet Szív Ernő Koszorúk című írásából:
„Volt nála a Veresné, ahogy megígérte, de különben ígéret nélkül is jött. A Veresné még el tudott járni a temetőbe, és temetésekre is szokott menni rendszeresen, és amikor meghalt Valika, a tanítónő, pedig úgy volt, hogy megmentik a megyeszékhelyi kórházban, de aztán nem sikerült megmenteni, mert mindig van komplikáció, átjött, és elmesélte, milyen volt. Veresné el szokta mesélni, hogy temetik el ezt vagy azt, például, ki jön el, ki hiányzik, mert azt is tudja, mert megfigyeli, ki hol áll, és hogy néznek egymásra. Az nagyon érdekes Veresné szerint, ahogyan méregetik egymást ilyenkor az emberek. Azok a tekintetek! Ott dúl az élet a sírkövek fölött, és minek. Vagy hogy ki sír őszintén. Ki a legrészegebb. Részegen is jönnek, nem bírják ki. Már előtte berúgnak, de Veresné észreveszi. Meg elmeséli a koszorúkat is. Veresné eléggé otthon van a koszorúkban, mondjuk, annyi temetőbe járás után ez nem csoda, csak ránéz, és megmondja, mennyibe kerül.”
INTERJÚ
Susan Rubin Suleiman irodalom- és kultúrakutatóval Györke Ágnes készített interjút.
Susan Rubin Suleiman Budapesten született, és gyerekként vándorolt ki az Egyesült Államokba a második világháború után. Néhány évtized múlva a Harvard Egyetem professzora lett, írásait ma már magyarországi egyetemeken is tanítják. Számos könyv szerzője, melyek közül leghíresebb a Budapest Diary (Budapesti Napló), az Exile and Creativity (Száműzetés és kreativitás) és a The Crisis of Memory and the Second World War (Az emlékezet krízise és a második világháború). 2017 őszén három hónapot töltött Budapesten a Közép-európai Egyetemen, ahol Szabó István munkásságával foglalkozott. Ebben az interjúban műveiről, Budapestről, a gendertudomány jelentőségéről, a rendszerváltásról és a jelenlegi politikai helyzetről beszél.
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
