Az 1965 januárjában önálló irodalmi és művészeti lapként induló Új Symposion – indulása után jó fél évszázaddal később kézbe véve is érezzük, szinte bizsereg a kezünk –, forradalmi, új hevületet, új eszméket és nézőpontokat hozott, ma már bátran mondhatjuk, hogy nemcsak megjelenése helyén, a Vajdaságban, hanem bizony a magyarországi értelmiségiek számára is. Ahogy Ladik Katalin mondja egy helyen:
„Ablakot jelentett a világba, a szabadságba”.
Az akkori Jugoszláviában a magyarországinál jóval szabadabb szellemi háttérrel bíró lap sorsa természetesen nem volt hányattatástól mentes: számos szerkesztője között volt Tolnai Ottó, Domonkos István, Gion Nándor, Végel László, Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Szombathy Bálint, Radics Viktória, Fekete J. József és még sokan mások, ám a hatalommal való packázással együtt jár az eszmeiség folyamatos felfrissülése, az állandó szembehelyezkedés, a konvenciók döntögetése is – egészen a délszláv háború végzetes pusztításáig, amibe e lap is belehalt végül. Bár igaz, átmenekült: a határon átszökve felvette az Ex Symposion nevet.
A folyóirat jellegzetes – azaz e kis cikkecske szerzője által pelenkás csúszó-mászó kora óta, az apai dolgozószoba padlóján növekvő folyóirathalmok tetejéről öröktől fogva ismert – logója, a két egymásnak fordított félgömb Kapitány László munkája, mely a Rodin-tanítvány (de Rodint, s ezzel a konvenciókat is hamarosan elhagyó) Brâncuși egy munkájára, a Târgu Jiu városában látható szabadtéri műalkotás, a Hallgatás asztala márvány homokóra-ülőkéire emlékeztet. A véletlen allúzióról a szobor és az embléma között Tolnai Ottó nem egy interjúban, de terjedelmes, mesélős versében (A Jugoslavija-könyv) is megemlékszik. Az új fejléchez Tolnai ráadásul rövid értekezést is írt, utalván a „szép” fogalmi meghatározására – Lautréamont nyomán. Hátha ezt a szálat is felgöngyölíthetjük a kiállítás kulisszái között, melynek címét pedig pont Tolnai egy alteregója – ráadásul válogatáskötetének címet is adó alakja –, a Vidéki Orfeusz ihlette.
Hogy ki ő, a magyar pezsgéstől némileg messzire eső, vidéki, de élettel teli város dalnoka? Egy kajla fülű, kopasz és vigyori szerzet, szegény gitáros, vén kópé, aki minden este másik kocsma sarkában tépi a húrokat… A kurátor, Szilágyi Zsófia Júlia elárulja, hogy a Tolnait megihlető festmény Pechán József munkája 1921-ből, s most jár először Magyarországon.
Sziveri János jegyzetei a vizuális kultúráról
Annak ellenére, hogy világszerte egyre több szó esik a vizuális kultúráról, nálunk (Vajdaságban) mégis jobbára ismeretlen a fogalom. Nemcsak azt jelenti ez, hogy a vizuális kultúra és annak nevelése társadalmilag lemaradott, hanem azt is, hogy sem a fogalom tisztázására, sem egységes megmagyarázására, sem lehetséges feltérképezésére nem tett senki kísérletet. El-elvétve találkozhatunk lapjaink, folyóirataink oldalain néhány ebbe a tárgykörbe (is) besorolható dolgozattal, ezek azonban túlnyomórészt az autonóm művészetek területére vonatkoznak. Azokra a napi kritikákra, képzőművészeti-esztétikai tanulmányokra, tárlatismertetőkre gondolunk, melyeknek többsége csak bizonyos sorával utal a tágabb értelemben vett, intenzíven létező vizuális kultúra meglétére, és azokra a környezetünkkel – természetes és mesterséges környezetünkkel – foglalkozó szövegekre, melyek rendszertelenül és főleg nagyon ritkán látnak (ha egyáltalán látnak) napvilágot. Tudtommal az Új Symposion ilyen jellegű kezdeményezése „környékünkön” első kísérlet e fölöttébb fontos és lényeges kérdés tisztázására.
A fiatalos lázadás, a „modernség”, a haladás szinte szétfeszíti a lapokat mind a formailag, mind tartalmilag. A magyar irodalmi élet színe-java olvasható az Új Sympó lapjain: Weöres Sándor, Petri György, Déri Tibor; s külföldiek, Ezra Pound, Saul Bellow, T. S. Eliot. Az avantgárd törekvésekkel együtt járt a politikai élet állandó megkérdőjelezése, s a fricskák a konvenciók felé – e törekvésből születhetett például az erotika-szám.
Az első korszak állandó szerzői között szerepelt Gion Nándor is, aki mellett a szerkesztőség egy emberként állt ki (saját létét is kockáztatva ezzel) a kiadói tanács felszólításával szemben: a Testvérem, Joáb már kéziratként is szúrta a pályázati bizottság szemét nagyon is valós, tehát megsemmisítendő aktuálpolitikai utalásai miatt, s erős változtatásokat kértek a még meg sem jelent szövegben.
Itt publikált pályája kezdetén az akkor még bankban dolgozó, hagyományos polgári életet élő Ladik Katalin: róla a szerkesztőség tagjai úgy vélték, bizonyára munkájába feledkező vidéki tanítónő, aki ritkán eső szabadidejében avantgárd verseket ír. S mivel a fiatal, csodaszép művésznő nem óhajtotta szépsége árán megszerezni a költőnőknek kijáró dicsőséget, jó ideig, egész pontosan egy, a munkahelyére kiérkező hivatalos megkeresésig nem is tette be a lábát a szerkesztőségbe – ahol aztán az adott napon mind a három fiatal szerkesztő férfi, mind Ladik igen meglepődött, hiszen egykorú, nyitott, szellemes és inspiráló pályatársakra lelt, akikkel azután évtizedeken át szoros volt az együttműködés.
1984-ben a később Munkácsy-díjas Szombathy Bálint lett a lap grafikai szerkesztője (korábban már, Maurits Ferenc katonai szolgálata alatt, ’71/72-ben is közreműködött szerkesztőként), s ezzel a magyarországi neo-avantgárd képzőművészeti törekvések is előtérbe kerülhettek. A dolog jelentősége pedig kettős: közvetlenül és közvetve is kalandra sarkall. A korabeli nyomdai technikák mellett sok mindent kézzel kellett létrehozni. A lehetőségek pedig a szépirodalmi alkotásokra is erősen hatottak, a szavak, a nyelv belebújhattak a képbe, a költő vizuális mesterré is lett.
A lap tehát a legfrissebb képzőművészeti eseményeken túl fontos céljául tűzte ki saját megjelenésének esztétikusságát is: az oldalakon tördelési, nyomdatechnikai játékosságot látunk minduntalan. Kedvenceink a frappáns, azonnali nevetésre sarkalló előfizetési felhívások, melyek nyelvi és képi megformázásukat tekintve is eltérnek a megszokottól – mai szerkesztőink is bátran inspirálódhatnak e képvers-reklámokból. Sziveri János hosszan taglalja a nyomdatermékek, „környezetünk napi ütközői” vizuális megjelenésének fontosságát írásaiban.
És ha halványan is, de találunk egy vékony szálat, mely a folyóiratot a magyarországi festők fővárosához, Szentendréhez köti: Deim Pál, Kósza Sipos László, Balogh László munkásságáról oly szépen ír Passuth Krisztina – hiszen a lap indulásakor Czóbel még él és javában alkot, a már klasszikusnak számító festőgeneráció pedig most alakítja ecsetvonásaival ezt a ma jól ismert és elismert, eleven, egyáltalán nem csak múzeumi festészetet. Egy ízben Vajda-reprodukciók is megjelennek az oldalakon.
Majd megszületnek a máig élő kapcsolatok is: egymásra talál Bada Dada és Dr. Máriás zenekara, az idegtépően újszerű zenét játszó, újvidéki Tudósok és a szentendrei füleket borzongató A. E. Bizottság, hiszen a korlátok felrúgása és a kakofón skálák, dadaista szövegek nagyon is hasonló forrásból erednek, és hasonló célok felé is tartanak. Az egyik ilyen cél a kétezres évek elején Szentendrén éveken át megrendezett Nehéz Zenei Fesztivál volt, melyet a fent emlegetett pelenkás bébi ifjú felnőttként bizony elmulasztott meglátogatni. Talán lemaradt a HÉV-ről? Vagy jobb, csak enyhébb fejcsóválást kiérdemlő esetben valami hasonlóan, de megbocsáthatón különcködő elfoglaltsága akadt.
