Gabriel García Márquez: Söpredék [La hojarasca] – Magvető Kiadó, 2018 – fordította Scholz László– 136 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-1436-18-1
„Mindig azt hittem, hogy a halottra kalapot szoktak tenni. Most látom, hogy nem. Látom, merev a feje, és kendővel van az álla felkötve. Látom, hogy egy kicsit nyitva van a szája, és a lila ajka mögül kilátszik foltos, szabálytalan fogsora. Látom, hogy vastag, püffedt a nyelve, egyik oldalán össze van harapva, és egy kicsit sötétebb, mint az arcszíne, amely olyan, mint amikor zsineggel elszorítja az ember az ujja végét. Látom, nyitva van a szeme, és kerekebbre tágult, mint az élőké; sóvárgó, kidülledt a szeme, a bőre pedig olyan, mint a döngölt, ázott föld. Azt hittem, hogy a halott nyugodt, alvó ember, és most látom, hogy éppen az ellenkezője. Látom, hogy éber és dühös, mint aki a vita hevében felindult…”
– ilyennek látja a kisfiú a doktort Márquez első regényében, s nagyjából ez az a kép, amit megőriztem a regényből azóta, hogy valamikor a kilencvenes évek végén először elolvastam. Most, amikor az új kiadás a kezembe került, megpróbáltam – olvasás előtt – felidézni a Söpredék történetének konkrétumait. Nem nagyon sikerült, viszont sötét és ködös hangulatok sorát hozta elő belőlem a könyv. Az új kiadás jó alkalom a felülvizsgálatra.
(Az orosz Bi-2 / Би-2 zenekar Makondo / Макондо című száma 2006-ban jelent meg.)
Ha nem tudnánk, hogy a Söpredék volt Gabriel García Márquez első regénye, akkor azt hihetnénk – már csak terjedelme okán is), hogy a nagy/híres regények egyik mellékszála, „oldalhajtása”… Pedig a Söpredék maga a csirázó mag – akkor is az, ha ma már nem tudunk elvonatkoztatni a Száz év magánytól – itt bukkant fel helyszínként először Macondo, sőt nem csak felbukkan, de az időben előre-hátra ugráló emlékezések között ki is bontakozik a település története: a felívelésen, a söpredék megjelenésén keresztül egészen a hanyatlásig.
Miért nem hajlandók eltemetni a remeteként élő orvost a macondóiak?
És miért, miféle kötelességtől hajtva akarja eltemetni őt a regény egyik narrátora? Talán ez az a kérdés, amire megadja a választ a furcsaságokban bővelkedő Márquez-regény, melyben nem is annyira történet, mint a mesélés módja és a hangulat ejti rabul az olvasót.
„…A koporsóban most olyan, mintha nyugodtabban, kényelmesebben feküdne, és az az arc, mely az imént még egy élő, éber, a vita hevében felindult emberről árulkodott, egyszerre békés és kiegyensúlyozott lett. Meglágyulnak a vonásai: olyan, mintha a koporsóban már a halottnak kijáró helyen érezné magát.”
Az emlékezésekből építkező, lassan, részletről-részletre kibontakozó történet – mely a doktor halálával indít – végig titkokat és feszültségeket rejt. Sok mindent megtudunk a doktorról, aki Aureliano Buendía ezredes ajánlólevelével telepedett meg az őt eltemetni akaró férfi házában. Kibontakozik a ház lakóinak három generációs története, és éles vonalakkal megrajzoltatik a Kölyök – a helyi plébános – alakja is. Ugyanakkor sok-sok rejtélyes kérdésre nem kapunk választ. A szöveg feszültségéből adódóan ezt észre sem vesszük olvasás közben. A hiányoktól talán még erősebbé válik a regény, a nyitott kérdések a történethez láncolják az olvasót, s megkapott válaszok még fontosabbá válnak a meg nem kapottak által.
- Hogyan került Gabriel García Márquez a dísztribünre, Kádár János mellé?
- Két évvel halála után temették el Gabriel García Márquezt
A fojtogató klímájú, rothadásszaggal és elmúlással telített Söpredék újraolvasva is közvetlenül az érzékekre hat, s ha a történetet a maga lecsupaszított linearitásában kellene felmondanom, ma is gondban lennék. És ez jó.
