Hogyan került Gabriel García Márquez a dísztribünre, Kádár János mellé?

garcia marquez kelet europa magveto

Gabriel García Márquez: Utazás kelet-Európában [De viaje por Europa del Este] – Magvető Kiadó, 2017 – fordította Székács Vera és Scholz László – 176 oldal, kemény táblás kötés – ISBN 978-963-14-3513-9

Gabriel García Márquez talán a legnépszerűbb dél-amerikai író Magyarországon, regényei, a mágikus realizmus mesterművei nem véletlenül népszerűek, hiszen a bennük megrajzolt világ egyszerre ismerős és idegen, közeli és távoli. Újságírói munkásságát talán kevesebben ismerik, és azt még kevesen tudják, hogy az 1950-es években – mert otthon nem lett volna biztonságban – külföldi tudósítóként járta a világot. 1957-ben élményeket gyűjtött a vasfüggöny szomorúbb oldalán is. Nálunk.

Egy lengyel kommunista így beszélt a magyarokról:»A magyar kommunisták a szovjetek önkéntes szolgái, szektások, dogmatikusak, az antimarxizmus minden rossz oldalával együtt.«

Az ötvenes évek második felében, Sztalin halála és a levert magyar forradalom után, mint azt magunk is tudjuk, furcsa, kegyetlen, kísérteties és élhetetlen volt Kelet-Európa. Még látszott-érződött a második világháború okozta trauma, de közben már berendezkedett a kommunista diktatúra, mely ezt követően még évtizedekig formálta az itt élők sorsát és jellemét. García Márquez, bár élete végéig baloldali volt, egyetlen pillanatig sem követte el azt a hibát, hogy az eszmét és a torzszülött valóságot összekeverte volna. Beszámolóin átüt a rendszer által meggyötört kisemberrel érzett szolidaritás és a hatalmi képmutatás leleplezésének szándéka. Messziről jött emberként, kíváncsian figyelte ezt a kafkai világot, s ha tényekben itt-ott téved is, az általa megrajzolt kép mégis pontos és lényegre tapintó.

Prágában, Berlinben, Varsóban, Moszkvában és Budapesten is a kisembereket kereste, az ő életüket próbálta kifürkészni és megmutatni. Akkor is, ha ez a hatalomnak ellenére volt. Ahol arra volt szükség, az őt követő megfigyelőket is lerázta, hogy megtalálja azokat a helyeket és helyzeteket, ahol felfeslik a látszat-valóság szövete, és meglátható, hogy miként élnek a melósok és a kurvák.

Kulisszáit tekintve fényévekre vagyunk „attól” a világtól, de éppen a „messziről jött ember” beszámolóját olvasgatva érthetjük meg, hogy a mai, kelet-európai ember mentalitásába mennyire mélyen beleégette magát annak a bornírt és beteg kornak sok-sok rossz reflexe. Talán, ha megértjük azt a világot, akkor megérthetjük, hogy a mai magyarországi helyzet miért és miként kezd egyre jobban hasonlítani arra a világra, amiről el akartuk hinni, hogy sikerült magunk mögött hagyni. García Márquezt olvasva könnyebb megérteni a hatalom arroganciáját és gőgjét, és a hitet, hogy a kommunikációval/propagandával elfedhető a valóság.

A hír, az valami kezdetleges dolog náluk: csak a nagyon fontos külföldi híreket írják meg, minden esetben célzatosan és kommentálva.

García Márquez pontosan érzékeli és érzékelteti, hogy a vasfüggöny mögé szorult országok a szovjet egységesítő törekvések ellenére is nagyban különböznek, a lengyelek például a külső nyomás ellenére is megőrizték a katolikus egyházat. Az, hogy ennek mekkora jelentősége volt – ld. lengyel pápa – a későbbiekre nézve, akkor még nem lehetett tudni. Ahogy azt sem, hogy a két Németország külön- és szembenállása hosszú távon nem elképzelhető…

Rémülettel vegyes csodálkozás foghatja el az olvasót, amikor egy-egy ponton napjaink mechanizmusait véli felsejleni.(Ismétlés a tudás jó édes anyja!) Így ír Sztalinról:

Személyesen irányította az építkezéseket, a politikát, a közigazgatást, a magánerkölcsöt, a művészetet, a nyelvészetet, úgy, hogy közben ki sem mozdult az irodájából.

És persze az is kiderül, hogy külföldi újságíróként hogyan kerülhetett a rendszerkritikus író Kádár János mellé 1957. augusztus 20-án, Kisújszálláson…



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!