+ Film

Egy lefátyolozott özvegy a dadaista kiáltványt olvassa fel a temetésen

A szellemesség, váratlanság és bravúrosság olyan könnyen átélhető értéket ad a benne felvetett komoly művészetelméleti kérdésekhez, hogy azt is lenyűgözi, aki még sosem akarta tízpontos kiáltványban rögzíteni a képzőművészet Egyetlen Helyes Megközelítését – bármi legyen is az. A Manifesztum sajtóvetítésén jártunk.

Julian Rosefeldt: Manifesztum

Nem hittem, hogy valaha is le fogom írni azt a kifejezést, hogy „igazi szellemi csemege”, de erre filmre nagyon illik. Szellemi táplálék is, persze, de a kalóriatartalma mellett külön élvezzük a delikát voltát. A szellemesség, váratlanság és bravúrosság olyan könnyen átélhető értéket ad a benne felvetett komoly művészetelméleti kérdésekhez, hogy azt is lenyűgözi, aki még sosem akarta tízpontos kiáltványban rögzíteni a képzőművészet Egyetlen Helyes Megközelítését – bármi legyen is az.

A kiváló Cate Blanchett 13 egymást követő jelenetben végigjátssza korunk néhány jellegzetes nőalakját, sőt, egy hajléktalan férfit is. Az izgalmas látványvilágú, markáns, erőteljes jelenetek pedig eközben a múlt század művészeti manifesztumait szólaltatják meg pimasz kontextusban. Tristan Tzara dadaista kiáltványa például egy temetésen hangzik el, a lefátyolozott özvegy olvassa fel a gyászoló tömegnek.

A Manifesztum eredetileg múzeumok és galériák fehér falán volt látható: az egyes művészeti „epizódok” 13 csatornás videoinstallációként kerültek kiállításra Sidneyben, Berlinben  és New Yorkban. A videoinstalláció 13-szor 10 perces drabjaiból állt össze jó vágási ötletekkel a másfél órás film laza, kollázsszerű dramaturgiája – éppannyira laza, mint a 20. század térben és szociológiailag elkülönülő jelenségeinek az egymásmellettisége. Fontos és bátor gesztusnak tartom, hogy a galéria tekintélyéből és tudásvilágából ki merték emelni az alkotást a mozifilmek tág nyilvánosságába.

A sajtóvetítés alatt mindenki nagyon jól szórakozott a teremben, bár néha nem tudta, hogy pontosan min. A Manifesztum nem oktatófilm és nem is himnusz a mára kánonná vált 20. századi művészeti mozgalmakhoz. Akit eddig nem izgatott, hogy mi az a konceptuális művészet vagy a futurizmus, annak a film után is maradnak kételyei. A Manifesztum ugyanis erős szakmabeli iróniával és kritikával közelít az egyes mozgalmak magabiztos, exkluzívan és provokatívan megfogalmazott alapvetéseihez. Nem mindig derül ki, hogy az adott áramlat pontosan milyen újdonságot jelentett az adott helyzetben, mivel gazdagította a ma ismert horizontunkat. Kizárólag a film alapján én például a szituacionizmust és a pop artot tenném be a szellemi bevásárlókosaramba a 20. századból, ami mulatságos párosítása két ellentétes ideológiai alapon álló és más eszköztárú irányzatnak.

Az egyes kiáltványok olyan jelenetekbe belekomponálva hangzanak el, amelyek a társadalmi/emberi létezés és a művészi szándékok közti ellentmondásra világítanak rá humorosan, gunyorosan. És ebből nem mindig kerül ki győztesen a művészet (no persze a társadalom sem). Sokszor ott marad a feszítő kérdés, hogy miért nem reagál a forma és az eszme az emberek hétköznapi élményeire, miért válik le a művészet, a világmegértésnek és -alakításnak ez a kreatív módja arról, ahogy az emberek többsége él. És persze a kiáltványokra jellemző abszolút érvényű kijelentések is hasra esnek azon a banánhéjon, hogy az idő bizony telik, és ma már többet tudva, a teljes kontextus és a következmények ismeretében tekintünk vissza a valamikori kezdeményezésekre. A Manifesztum egyszerre tiszteleg az egykor lázadó, újító gondolatok előtt, és kérdőjelezi meg az azóta intézményesült maradványaikat.

A film alkotója, Julian Rosefeldt, maga is képző- és médiaművészként dolgozik, tehát a film által feszegetett művészeti kérdések több rétegben is közvetlenül érintik őt. Nyilván sokszor elszorult már a szíve a szakmája társadalmi elszigeteltségétől, több megnyitóbeszédet és kusza interpretációt hallgatott már végig, mint szeretett volna, és felhúzta magát párszor a művészetipar igazságtalanságain. Érződik a filmen a kritikai szándék, és ezzel szoros összefüggésben a szellemi és kommunikációs útkeresés nagy vállalása is. Teljesen a helyén van az időben: eleven, a jelenbe kötött pozícióból néz vissza az elmúlt 100 évre, amelyben annyi hajtűkanyart vett a kultúránk és világlátásunk. És ennek a 100 évnek az impulzusaival szeretne továbbmenni, éppúgy jövőt teremtve, ahogy ezek a kiáltványok is tették a maguk idejében.

A Manifesztum bemutatója 2018. február 1-jén lesz Magyarországon, a Cirko Film forgalmazásában.

2 hozzászólás

2 Comments

  1. Kotos szerint:

    Addig jutottam, hogy “…videoinstallációként kerültek kiállításra”, és akkor abbahagytam. “a képzőművészet Egyetlen Helyes Megközelítését” fogja megtanítani valaki, akinél ennyire került megtanulásra a magyar nyelv?

    • Arkanum szerint:

      Kár kiragadnod a mondatból, mert az így szól “A Manifesztum eredetileg galériák fehér falán volt látható: az egyes művészeti „epizódok” 13 csatornás videoinstallációként kerültek kiállításra Berlinben.” És így ez mind nyelvileg, mind tartalmilag teljesen rendben van

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top