Számtalan tényező befolyásolhatja, hogy kinek mi lesz a szenvedélye. Egy véletlen találkozás, egy erőteljes élmény, hosszú évek kemény munkája, de olykor az is megtörténhet, hogy a szenvedély tárgya szinte észrevétlenül kúszik be az ember életébe. Kelemen Barnabás hegedűművész már születése előtt kapcsolatba került hangszerével, ám később mégis éveket kellett várnia arra, hogy hegedűn játszhasson. Január 28-án a Müpa Szenvedélyem című sorozatában személyes történeteit osztja meg a közönséggel, akik közben – népdaltól a cigányzenén át a klasszikus művekig – a hegedű számos arcát megismerhetik.
– Sok muzsikus életében meghatározó élmény, amikor először találkozott későbbi hangszerével. Emlékszel erre a pillanatra?
– A hegedű hangját már édesanyám pocijában megismertem. Ő csembalóművész volt, emellett zongorázott is, nagyon sokat játszott hegedűsökkel és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Születésem után is nagyon hamar kapcsolatba kerültem a hegedűvel Rolla János révén, aki a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere volt. Sokat hallgattuk a zenekar felvételeit bakelit lemezeken. Emellett anyai nagyapám, a híres cigányprímás, Pertis Pali hegedűjátéka is erős hatást gyakorolt rám már nagyon fiatalon. Harmincas évekbeli felvételeit is sokat hallgattuk, nemcsak lemezen, hanem akkoriban még a rádióban is játszották őket. Ezek a hatások meghatározóak voltak, így ismertem meg a hangszert „kívülről”.
– És az első „fizikai” találkozás?
– Ez is egy nagyon meghatározó emlék. Rolla Jánosnak volt egy „tizenhatodos” hegedűje, amit nekünk adott. Szinte azonnal mentünk vele későbbi tanárnőmhöz, Baranyai Valériához, hogy megtudjuk, mikor lesz az első óra. Ő azonban azt mondta, hogy várnom kellene még egy évet, mert még komolytalan vagyok, nem tudok figyelni. Ekkor négyéves voltam. Alig vártam, hogy hegedűt foghassak a kezembe, a hangszer azonban felkerült a szekrény tetejére. Még arra is emlékszem, hogy melyik szobában, melyik szekrény tetején volt a hegedűtok… Talán karácsony táján levehettük, megnéztük, megpengettük. Aztán egy év múlva ismét elmentünk a tanárnénihez. Akkor megint mindenféle rosszaságot csináltam a lakásában, aminek következtében hiába énekeltetett, tapsoltatott, mégis azt mondta, hogy még mindig azt ajánlja, tanuljak egy évig szolfézst, tanuljak meg kottát olvasni, sajátítsam el az alap ritmusokat, és akkor majd hatéves koromban elkezdhetünk hegedűt tanulni. Így a hangszer visszakerült ugyanarra a szekrényre, év közben egyszer megnézhettem. Végül hatévesen részt vehettem az első hegedűórámon, ami örök emlék marad. Emlékszem, ahogy bemegyek a szobámba az óra után, leteszem a hegedűtokot, s kinyitom, hogy gyakoroljak. Ez volt az első és az utolsó alkalom tizenhat éves koromig, amíg magamtól gyakoroltam. Onnantól fogva a szüleimnek köszönhetem, hogy minden nap kezembe vettem a hangszert. Igazából nekik köszönhetek mindent, amit elértem.
– Unszolniuk kellett, hogy gyakorolj?
– Mondjuk úgy, kifejezetten rossz gyerek voltam. De amikor gyakorolni kellett menni, mert a szüleim szóltak, akkor soha sem volt bennem ellenállás. Tudtam, hogy kell, s azt is, hogy megéri. Ezt, mondjuk, nagyon jól is táplálták belém a szüleim. Sosem volt olyan, hogy megbüntettek, mert nem gyakoroltam. Viszont csak akkor mehettem el játszani, focizni, szomszédolni, ha megvolt a napi penzum. Ez pedig inspirált. De abban is biztos vagyok, ha nem szóltak volna, akkor eljátszottam volna az időt mással. Az egyértelmű, hogy óriási felelősség van ilyen téren a szülőkön.
– S mikor lettél biztos abban, hogy ez lesz az életed?
– Már zenetanulás előtt biztos voltam benne, hogy a hegedű lesz az életem! Mindig is éreztem. Azon azért csodálkozom, hogy fel sem merült számomra, hogy a szüleim hangszerét válasszam. Édesapám csellóművész volt, édesanyám, ugye, billentyűs hangszereken játszott. A korábban említett inspirációk miatt mégis a hegedű lett a hangszerem.
– A január 28-i hangversenyen fiad, Gáspár is színpadra lép.
– Igen, gyermekeink közül ő az, aki a hegedűt választotta. Úgy gondolom, az ő játéka inspiráló lehet a közönség soraiban ülő gyerekeknek is. Egyébként kisebbik lányunk még csak kilenc hónapos, nála még nem lehet tudni, melyik hangszerre esik majd a választás. Hanna lányunk pedig a zongora felé tendált, de aztán az éneklés és a táncolás került előtérbe.
– Hogy állítottad össze a hangverseny programját? Ahogy nézem, nagyon sokféle zenével megismerkednek majd a gyerekek.
– Bizony. A hegedűnek sok arca van, s a jazzt még be sem hoztuk. A klasszikus zene mellett a nép- és cigányzene is megjelenik a programban. Érdekes, hogy mennyire hatottak egymásra itthon ezek a műfajok. A klasszikus zene a tizennyolc, tizenkilencedik századtól ugyanis a népzenészeinket is inspirálta, és a városi cigányzene is úgy alakult ki, hogy a verbunkos- és a komolyzene is hatással volt rá. A tizenkilencedik században pedig a vidéki cigányzene és a paraszti népzene szépen vegyült a városi igényekkel, kialakult az éttermi zenélés, ami hatalmas tradícióvá nőtte ki magát. Úgy gondoltam, fontos, hogy a gyerekek lássák a műfajok közti átmenetet, nemcsak dalok, dallamok és a népi motívumok tekintetében, hanem díszítésben és játékmódban is. Pál István Szalonna és bandája pedig nemcsak a nép-, hanem a cigányzenét is autentikusan játssza. Egyébként az átmenetet nagyon jól mutatja az is, hogy a mai népzenészek többsége klasszikus hegedűn tanul. Vagy ott van a kisfiam, aki amellett, hogy zeneiskolába jár, Kárpátalján népzenei táborba ment, ahol népzenéket tanult. Ezekből is elő fogunk adni részleteket.
– Szerinted miért fontos, hogy a szülők a zenei oktatás felé irányítsák a gyerekeket?
– Az egyik legfontosabb élmény, amit a zenén keresztül megtapasztalhatnak a gyerekek, az az együttjáték a másikkal, ami elmondhatatlan kapcsolatokat tud építeni. Ha a gyerekek együtt játszanak, akkor eljutnak egy olyan emberi kapcsolati szintre, amit máshogyan nem tudnak elérni. Ezek mélységek, rezgések, amikről nehéz beszélni. Az is nagyon egyértelmű, hogy azok a gyerekek, akik intenzíven zenélnek, nagyon sok mindenre fogékonyabbak lesznek, jobban tudnak teljesíteni, hatékonyabban dolgoznak. S ha abba is hagyják később a zenélést, a zene szeretete megmarad, amit nagy valószínűséggel átadnak majd a saját gyerekeiknek is. Sokan félnek attól, hogy a komolyzenei közönség kiöregedik. Én azonban sosem hittem abban, hogy a húsz-harmincévesek körében kellene erőltetni a hangversenyre járást. Ugyanis nem most öregedik a közönség, hanem soha nem is volt fiatal. Azt tapasztalatom, hogy a negyvenes korosztálynál jellemző az, hogy elkezd hangversenyekre járni, főleg akkor, ha gyerekként köze volt a zenéhez. Azt gondolom, azért is fontos, hogy a gyerekek kapcsolatba kerüljenek a komolyzenével, mert évtizedek múlva ők lesznek azok, akik beülnek majd a hangversenyekre. Ők a jövő koncertlátogatói.
