+ Film

Mintha 50 évvel ezelőtt lennénk – Ottfelejtett emberek a tenger közepén

Egy szívszorító film a Berlinale előzetes vetítésén – berlini tudósítónk, Ferber Katalin jelenti.

Kazuhiro Soda rendező
Keresés a weben

Berlinale, 2018 február 15-25, Berlinből jelenti tudósítónk, Ferber Katalin

Már csak néhány hét s megkezdődik a berlini nemzetközi filmfesztivál. Hála a szervezőknek sokféle, a hivatalos versenyben nem szereplő filmet láthat a tudósító. Ezekből válogattam.

Falu a tenger közepén, japánul: Minatomachi, angolul: The Inland Sea, rendező: Szoda Kazuhiró, Japán dokumentumfilm, 2017

A negyvenhét éves Szoda Kazuhiró Tocsigi megyében született 1970-ben, s 1989 és 1993 között vallástörténeti tanulmányokat folytatott a híres Tokiói Egyetemen. 1993 óta New Yorkban él, ahol elvégezte az ottani Vizuális Művészetek Főiskola filmrendező szakát is.

2005 óta hat dokumentumfilmet készített, s mindegyik díjnyertes lett különböző nemzetközi filmfesztiválokon. Első filmjét, mely egy helyi (Kawaszaki) választási kampányról szól, harminchárom TV társaság vette át sorozat formájában.

Ez tehát a rendező hetedik dokumentumfilmje, melyet elfelejtett emberekről készített egy faluban, Usimadóban. A település Honsú és Sikoku szigete között van, sok más szigettel és tengerrel körülvett faluval együtt. A nézők az első percekben azt hiszik, hogy ez a film legalább fél évszázaddal ezelőtt készült.

A faluban az infrastruktúra minimális, áram persze van, de ezen kívül más nemigen. A rendező, aki már több filmjében dokumentálta azok mindennapi életét, akikről sem a helyi, sem a központi szervek nem vesznek tudomást, ebben az alkotásában szívszorítóan szomorú képet fest egy elnéptelenedő, egykor virágzó halászfaluról, ahol ugyan van némi gomba-és gyümölcstermesztés is, de a helység, s az ott élők sorsa teljesen kilátástalan.

Egy idős halász ül, hálóját javítva a kamera előtt, dohog, hogy a háló egyre drágább, a halat pedig egyre olcsóbban veszik tőle a helybeliek. Nyolcvanhat éves. Naponta legalább kétszer megy ki a tengerre, de tudja, hogy ereje fogy, talán csak egy vagy két éve van s aztán már nem tud beszállni csónakjába, aminek ugyan van egy motorja, de kormánya csak egy fahusáng. Hihetetlen nyugalommal és rutinosan irányítja a lélekvesztőt az egyik kezével, míg a másikkal kiveti a tengerre a hálóit. Napfelkelte előtt kell visszatérnie a zsákmány összegyűjtéséhez, mert ha később ér ki, a halak addigra elpusztulnak, s azt csak féláron veszi át tőle a kereskedő. A nyolcvanhat éves ember egyedül él, kezei sokkal beszédesebbek mint ő, nagyot hall, így nagyrészt csak saját magával tud beszélgetni. Felesége már rég meghalt, egyetlen lánya Okajamába, a közeli megyeszékhelyre ment dolgozni sok évvel korábban, így ha ő nem tud dolgozni, enni legfeljebb csak a szomszédai adnak neki.

A “nagybani” helyi halpiacon hat ember van, a falu egyetlen vendéglőjének tulajdonosa, a halárus és még néhányan. Gyorsan túlad az öreg halász az aznapi fogáson, s akkor látja csak a néző, hogy kiegyenesedni már rég nem tud, az évtizedek teljesen meggörbítették a hátát. A falu másik barátságos és meglehetősen beszédes lakója a halász “barátja” egy vele csaknem egyidős néni, aki egész nap a faluban járkál, megpróbál elfoglaltságot találni magának, segíteni néhány szomszédnak, mert nem akar otthon ülni egyedül.

A  családi házak kiürültek, mert lakóik eltávoztak már az élők sorából. Elszaporodtak a macskák, lassan többen lesznek mint a falu lakói. A néni, aki nyolcvanhárom éves tele energiával, egyfolytában beszél, ő is egyedül él, mindig ugyanabban a ruhában látjuk, mindig zavarban van a kamera előtt. Ne engem fényképezzen, mondja a rendezőnek szégyenlősen, csúnya vagyok és lebarnult, inkább a szép fehér cica legyen a filmben.

A néni elmondja, hogy négy éves korában került ebbe a faluba, miután örökbe adták a szülei. (A körülményekről nem beszél, de feltehetően a szülei szegények voltak egy lánygyerek felneveléséhez, abban az időben csaka  fiúgyermeket tartotta meg a család, ha volt.) A néni azt sem tudja, hány éves, sőt nevetve mondja, “én talán nem is vagyok japán”.

Van ugyan neki egy fia, de azt elvette tőle a szociális osztály, mert nem akarták az idős nénire bízni az ellátását, fia ugyanis alig lát valamit.

Nagyon örül a rendezőnek, végre van kivel beszélgetnie.

Ebben a faluban telefon van, de mobiltelefont senki kezében nem látunk, a kompot látjuk ahogy hozza és viszi a néhány utast Okajama és a falu között. A még élő idős emberek megpróbálnak mindent megtenni annak érdekében, hogy imitálják hajdani energikus és jókedvű mindennapjaikat, de a film minden perce azt tanúsítja, hogy ez reménytelen vállalkozás. A helyi halbolt tulajdonosnője, aki még csak kicsit idős, autóval viszi házhoz a falu idős lakóinak az áruját. Mást nemigen tud tenni: a friss halat még aznap el kell adnia, másnap már a falu kóbor cicái sem eszik meg (még főtt rizzsel sem).

Aki járt valaha Japánban, az el sem hiszi, amit két órán át lát ebben a fekete-fehér filmben.

Hol a szuper technológia? Hol a mesés gazdagság, melyről Japán oly híres a nyugati világban? E falu temetőjében még a buddhista szobor feje is elveszett valahol, s a három sírt gondozó helybéli hölgy nevetve mondja a filmrendezőnek, hogy még a hamvakat is máshova költöztették azok, akiknek lehetőségük volt időben innen elmenni.

Aztán a falu gondoskodó hírvivője, a néni, társaságot kap: egy másik falubeli idős hölgy, botra támaszkodva hümmög vele együtt. Nyolc gyereket nevelt fel, a legfiatalabb él csak vele. Ennek ellenére ő is inkább a falu kanyargós utcácskáin sétál, mert otthon nem szeret lenni az állandó veszekedések miatt.

Nem az “öregedésről”, még csak nem is az idős japán emberek valóban csodálatot és együttérzést kiváltó erőfeszítéseiről szól ez a film. Inkább a japán mélyvidéknek arról a sokmilliós lakosságáról, akiket mindenki elfelejtett, ők pedig ebbe beletörődve, de hallatlan erőfeszítésekkel igyekeznek magukról gondoskodni.

Gyönyörű ez a film és megrendítő. Japán, a híres ipari hatalom néhány körzetre koncentrálta az elmúlt évtizedekben a gazdasági és infrastrukturális fejlesztést. Falvak százainak lakossága öregedett el, s ha ők is elmennek közülünk –  ahol a  világ leghosszabb várható élettartamára büszke mindenki, – maradnak a kiürült családi házak, az iskola helyét elfoglaló kis kórház, az egyetlen kávézó, és a vegyesbolt, a haláruson kívül.

A film az utolsó fél percben lesz színes.

A tengerparton sétáló néni, aki csak a fiával tud beszélgetni, ha komppal átmegy a városba, nem láthatta már az elkészült filmet, pedig nagyon várta. Ő is nyolcvanhat éves volt.

Ferber Katalin

Mintha 50 évvel ezelőtt lennénk – Ottfelejtett emberek a tenger közepén
2 hozzászólás

2 Comments

  1. Attee szerint:

    Ezen a térképen nincs Ushimado nevű sziget.

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top