Daniel Ellsberg: Végítéletgép [The Doomsday Machine] – Athenaeum Kiadó, 2017 – fordította Rácz Judit – 352 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2933-30-6
Sorkatonai szolgálatom – határőrség/akciószázad – idején az elméleti képzés részét képezte a kérdés:
MI A TEENDŐ ATOMTÁMADÁS ESETÉN?
A kiképzők között – az egységes tananyagtól függetlenül – több nézet is felütötte a fejét. Amiben egyetértettek, az annyi, hogy hasra kell feküdni. De az már komoly vitát váltott ki, hogy fejjel vagy lábbal az atomvillanás felé. A realisták azt az álláspontot képviselték, hogy „az atomvillanást érdemes jól megnézni, mert ilyet többet úgysem látunk”. A kiképzendők többsége az utóbbi véleménnyel szimpatizált, s egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy az atomháború reális opció lenne. S ha mégis az? Akkor meg úgyis mindegy!
Oh, boldog tudatlanság! Eddig legalább megpróbálhattunk elhitetni magunkkal, hogy az atomfegyverek – ha nem is rajongunk értük – jó kezekben, biztonságban vannak. Daniel Ellsberg könyve olyan mértékben rombolja az olvasók hamis biztonságtudatát és -érzetét, hogy az egészen meghökkentő.
Tavaly az évnek hasonló időszakában jelent meg egy nyugalmazott tábornok regénye Háború Oroszországgal címen, s bár azt sem lehetett puszta fikcióként olvasni, mégis egyszerű volt félreütni azzal, hogy „csak egy regény”. Daniel Ellsberg (1931- ) esetében nincs ilyen kibúvó, a Végítéletgép című beszámoló egy elemző-kutató, egykori kormányzati tanácsadó munkája, amiben nyoma sincs a fikciónak.
Meghökkentő, megdöbbentő, rémületes, iszonyatos, ijesztő írás egy minden szempontból embertelen és emberellenes világról, ahol az atomháború nem valami távoli és megfoghatatlan esélytelen lehetőség, hanem egy bármikor valósággá változtatható rémálom. Ami egyáltalán nincs annyira távol, mint ahogy azt remélnénk, sőt…
…ha komolyan vesszük azt, amit Ellsberg a saját tapasztalatai alapján leír, akkor nem túlzás az istenbizonyítékok közé sorolni a tényt, hogy élünk és létezünk. A Végítéletgép, bár a szerző így nem mondja ki, arra világít rá, hogy az atomháború az elmúlt hatvan évben tényleges veszélyt jelentett. És ez a veszély nem múlt el. [Miközben az Ellsberg-könyvet olvasom, a legfrissebb hírek között szerepel, hogy rakétatámadást jelző téves riasztás volt Hawaiion.]
Daniel Ellsberg, az amerikai civil adminisztráció tagjaként katonai-irányítási ügyeket elemzett a múlt század hatvanas éveinek elejétől. A könyv első nagyobb egysége az ennek során szerzett tapasztalatairól szól, arról, hogy a túlméretezettsége miatt is értelmetlen nukleáris és termonukleáris fegyverkezés közben a döntési folyamatok szabályozása mennyire nem igazodott a kérdés súlyához. A könyvből kiderül, hogy az emberi élet és civilizáció kiirtásához elegendő atomarzenál beindításához akkoriban elég lett volna némi kommunikációs fennakadás, meg egy kis félreértés. Arról, hogy a jellemzően elnöki jogkörnek gondolt piros gomb megnyomására sokaknak adtak lehetőséget… úgy, hogy erről a civil lakosságnak semmiféle tudomása nem volt:
„Hány ujj van a nukleáris indítógombon?”
A könyvből kiderül, hogy az atomháború esetleges beindítása után a haditerveknek nem volt olyan eleme, mellyel a támadás megállítható, „lefújható”. Egy bármikor megindítható termonukleáris támadásnak nem csak a véletlen számlájára írható civil áldozatai lettek volna, hanem a tervek kimondottan a nagyvárosok elpusztítását célozták. Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy a szovjet, a kínai és az egyéb szövetséges országok között egy atomcsapás esetén nem tettek volna különbséget. Sőt, az is egyértelmű, hogy szocialista táborral szomszédos, Amerikával szövetséges államok lakosságának jelentős része is elpusztult volna egy ilyen támadásban (az USA katonai vezetői jellemzően megelőző csapásra gondoltak). Az igazi, bornírt iszonyat az, hogy ezeket a veszteségeket nem figyelmen kívül hagyták, hanem belekalkulálták a tervekbe. Az meg már igazán csak „hab a tortán”, hogy Végítéletgépben feketén-fehéren le van írva, hogy az USA katonai parancsnoksága miként titkolózott – jogos a múlt idő? – az elnök, a miniszterek, a szenátus és az egyéb civil felügyeleti szervek előtt.
Daniel Ellsberg nem csak kivételes közelségből ismeri ezeket a folyamatokat, de elemzőként és tanácsadóként részese is volt bizonyos változásoknak, tagja a bizottságoknak, amelyek például a kubai rakétaválságot kezelték. (Az, hogy akkor nem ért véget a világ, tényleg inkább a vakszerencsének, mint a vezetők előrelátásának köszönhető.)
A könyv második részében Daniel Ellsberg arra keresi – és találja meg – a választ, hogy milyen előzményei vannak/lehetnek a fentiekben leírt emberellenes, bestiális, és az egész emberiség végét jelentő lehetőségeknek. A választ – és ez a történelem iránt érdeklődőket fogja lázba hozni – a második világháború alatt lezajlott folyamatokban találja meg. Részletesen és dokumentumokra hivatkozva írja le, miként történt meg az, hogy a képmutatás fenntartása és az ellenség hibáztatása mellett a civil áldozat „sajnálatos járulékos veszteségből” legitim és titkolandó céllá változott. Miféle retorikai fordulat tette lehetővé azt, hogy a Hirosima elleni támadást – ami mellesleg kevesebb áldozattal járt, mint Tokió gyújtóbombákkal történő felégetése –, annak okát és célját a közvéleménnyel elfogadtassák.
Ellsberg külön foglakozik a Manhattan-tervben részt vállaló tudósokkal, s azzal, hogy vajon mennyire voltak/lehettek tisztában azzal, hogy az általuk elszabadított erő nem mérhető semmihez a korábbi történelemből. Mint a könyvből kiderül, az világ atomhatalmainak rendelkezésére áll a Végítéletgép, s bár a döntési folyamatok azóta sokat finomodtak, nem tehetünk úgy, mintha a veszély nem lenne valós.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a színpadon feltűnik egy pisztoly, az előbb utóbb el is fog sülni. Márpedig a világpolitikánál nagyobb színpad és a termonukleáris támadóeszközöknél nagyobb fegyver nem nagyon létezhet. És ennek a színdarabnak, ha statisztaként is, de részesei vagyunk és maradunk, hacsak…
