Aki azt gondolja, hogy Bizet Carmenje a nők elleni erőszak áldozata lesz, primitív lélek. Akik Firenzében most ezt kitalálták – leginkább Cristiano Chiarot, a Teatro del Maggio Musicale operaház vezetője és Leo Muscati rendező – azok vagy dilettánsok, vagy egyáltalán nem érdekli őket Bizet remekműve. Az a leleményük, hogy megváltoztatják a darab végét: mielőtt Don José megölhetné Carment, a lány lelövi őt azzal a pisztollyal, amit elvett tőle.
Sok mindent megért már a színház. Volt, amikor a Rigoletto végén túl szomorúnak és igazságtalannak találták szegény Gilda legyilkolását, és a lány fölépült súlyos szúrt sebéből. Akadt olyan Otelló is, ahol Jago ármánya időben kiderült, és a szerelmesek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egy régebbi magyar előadásban Carment Michaela ölte meg féltékenységből.
Sándor János egyszer Görgey Gábor Fejek Ferdinándnak című tragédiáját rendezte a Gyulai Várszínházban. Szekrényessy Júlia kritikus az ÉS-ben fölvetette, milyen érdekes lenne a darab egy ironikus-komikus befejezéssel. Sándornak megtetszett az ötlet, és meggyőzte Görgeyt, hogy írjon egy másik befejezést is. Ezek után Debrecenben már ezzel a komikus véggel játszották. Amikor 1984-ben Szegeden állította színre a drámát Sándor, az az ötlete támadt, hogy a finálé előtt megszavaztatja a közönséget, hogy aznap melyiket óhajtja látni. Ezt akkor nem engedték, és néhány év múlva Temesvárott sem tudta megcsinálni, ott technikai nehézségekre hivatkoztak.
Könnyen lehet, hogy ez a mostani Merimee-Bizet-kiigazítás sem művészi, hanem marketing elképzelés. Színházpolitikai termék, a firenzei habonyárpádok leleménye.
„Nosza, találjunk ki valamit, ami még soha nem volt, amiről majd beszélnek a népek, amitől tódulnak jegyet venni!”
Arccal a kassza felé!
László Boldizsár, aki sokszor énekelte már Josét különböző rendezésekben, azt föltételezte, hogy ezúttal Firenzében José Escamillóval jött össze, s Carmen ettől pörgött be annyira.
A reformot azonban kicsit bátortalannak érzem. Hatásosabb lett volna, ha a cigánylány elveszi a kést és kasztrálja a hadonászó férfit. Ezáltal ő a következő adásban már Michaelát is énekelhetné. Az is nagyszerű ötlet volna, hogy José orális szexre kényszeríti régi szerelmesét, aki viszont kínjában egyszerűen leharapja a farkát és a férfi elvérzik. Ennek a variációnak gyenge pontja viszont, hogy az elvérzés lassú halál, sok-sok zenét kell rá írni.
Az ostoba ötletnek nyilván csak az az oka, hogy minél többen beszéljenek az előadásról, tiltakozzanak, egyetértsenek, ujjongjanak. A cél máris elérve, a fél operavilág a skandallumról beszél, posztol, kommentel. Liberális énem azt is súgja: hiszen még nem is láttuk az előadást, a bemutató csak 7-dikén, Attila napján lesz! Előbb látni kellene. És hallani, hogy ki énekli például José utolsó szavait:
„A gyilkos én vagyok!/Szerettem őt, s megöltem!/Ah! Carmen! Carmen, én szerelmem!”
Carmen ezt nem énekelheti, hisz az egész záróduett arról szól, hogy már nem szereti a fiút. José simán énekelhet haldokolva, ez az operában teljesen szokványos megoldás. De nem mondhatja, hogy ő a gyilkos.
Szürreális megoldás.
Van azonban valami, ami sokkal inkább fölháborít, mint mosolyra késztet.
Ez pedig az indoklás.
„A hagyományos felfogástól eltérő befejezés a nők elleni erőszakra és a nők helyzetével való visszaélésekre hívja fel a figyelmet.”
Ez tömény hazugság. A Carmen legalább annyira szól a férfiak, mint a nők elleni erőszakról. A nők megtámadása általában elítélendő. Amikor azonban arról olvasok, hogy aki megüt egy nőt, az nem férfi, le kellene vágni a kezét, a farkát vagy a nyakát, akkor mindig azt szoktam felelni, hogy mielőtt véleményt mondok – szeretném látni az illető hölgyet.
Carmen épp olyan nő, aki sírba viszi a férfiakat.
S az sem mentség, hogy ezt belépő áriájában eleve, előre megmondja. A darab kapcsán arról kell elgondolkoznunk, miért is választunk a józan eszünkkel teljesen ellentétesen? Mi is az a szerelem és hogyan lehet összetéveszteni az őrjítő vággyal? Meddig tudunk kilépi egy kilátástalan kapcsolatból, és milyen erősen tartanak vissza bennünket ettől? Mire leszünk képesek végső kétségbeesésünkben?
Chiarot igazgató másik kérdése inkább értetlenségre vall:
„Amikor a társadalomnak szembe kell néznie a nők meggyilkolásával, hogy merészelnénk megtapsolni egy nő megölését?”
Vajon tapintatlanság vagy ostobaság azt gondolni, hogy a Carmen végén a nézők azért tapsolnak, mert örülnek Carmen megölésének?
Carmen megmentése nagyon fontos ügy. Ám nem José kése, hanem művészi ostobaság jelent rá halálos veszélyt.
