+ Interjú

Böszörményi Gyula: A Trianon előtti Magyarországot hamis máz takarja

Olyan nosztalgia lengi körül, főleg manapság, ami csak a szép ruhákat, a fényes bálokat, a gyertyafényes romantikát, a délceg katonatiszteket és a bájos főnemesi kisasszonyokat láttatja, ám megfeledkezi az akkori világ sötét oldaláról. – Böszörményi Gyula mesél Ambrózy báró titka címen futó és nagy sikerű könyvsorozatáról.

Fotó: Bibi
Keresés a weben

Ambrózy báró titka – Nógrádi Gábor interjúja Böszörményi Gyulával

2014-ben jelent meg a Könyvmolyképző kiadónál a Leányrablás Budapesten című regény, és néhány hónap alatt akkora siker lett, amilyet magyar szerző ritkán ér el. Vajon miért válhatott az Ambrózy báró esetei címen futó sorozat (Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok, Ármány és kézfogó, Nász és téboly, valamint két „melléktörténete”: Beretva és tőr, Bitó és borostyán) oly sikeressé, hogy rajongótábora mára többezres, olvasói pedig a regények borítóit háttérként használják a telefonjaikon, fotómontázsokat készítenek hozzá, bejárják a helyszíneket, és a közösségi oldalakon a szereplők sorsát kutatják, elemzik, próbálva kitalálni a folytatást? Erről és másról faggattam a szerzőt, Böszörményi Gyulát.

NG:  Te, aki korábban leginkább ifjúsági regényeket és meséket írtál, egyszer csak fogtad magad, és a 19. és 20. század fordulóján, az Osztrák-Magyar Monarchia Budapest nevű városában játszódó krimit írtál. Mi ütött beléd?

BGY: Kíváncsi voltam, képes vagyok-e olyan századfordulós krimit írni, ami Magyarországon játszódik, magyar szereplőket mozgat és mégsem unalmas, nevetséges, mi több, úgy korhű, hogy közben modern. Meg is írtam az első kötetet, de akkor úgy éreztem, nem sikerült, úgyhogy a fiókba tettem. Két évbe telt, mire a kiadóm, Katona Ildikó és a feleségem, Noémi meggyőztek, hogy mégis adjuk ki. Én a mai napig úgy érzem, hogy valójában csak a második kötetben sikerült megvalósítanom azt, amit eredetileg akartam. A Trianon előtti Magyarország egyébként sosem érdekelt igazán, mert mindig azt éreztem, hogy hamis máz takarja. Olyan nosztalgia lengi körül, főleg manapság, ami csak a szép ruhákat, a fényes bálokat, a gyertyafényes romantikát, a délceg katonatiszteket és a bájos főnemesi kisasszonyokat láttatja, ám megfeledkezi az akkori világ sötét oldaláról. Arról, amit pl. Kosztolányi írt meg az Édes Annában. Nekem sem voltak illúzióim e korral kapcsolatban, és nem is maga a századforduló érdekelt, sokkal inkább a karakterek, akiket csakis e különös, forrongó, soknyelvű világba lehetett beépíteni. Épp azért kezdett érdekelni a kor, mert a tetszetős külcsín förtelmes bűnöket rejt.

NG: Az Ambrózy regényekben mese és valóság kibogozhatatlanul keveredik össze. A Rudnay-gyilkosságokban például 11 valóban megtörtént halálesetet fűztél egybe egyetlen csavaros bűnténnyé. Ez óriási munka lehetett.

BGY: Első pillanattól fogva tudtam, hogy nem elégszem meg a felszínes történetmeséléssel. Ha a századforduló korába utazom, akkor tényleg legyek ott, vagyis a legapróbb mellékszereplők sem lehetnek mások, csakis valóban élt emberek. Persze vannak kivételek, vagy mert nem találtam olyan alakot, aki nekem kellett, vagy mert a figura olyan szélsőségesen rossz, hogy annak vétkeit nem akartam rákenni egykor élt, ártatlan emberekre (bár egy esetben mégis megtettem). A történelmi, társadalmi valóság-fikció összekeverése tehát nagyon is tudatos munkafolyamat volt. Ezt az írói játékot már régóta űzöm. Alkalmaztam a Gergő-sorozatban, a 9… 8… 7…-ben, a Lúzer Rádió, Budapest-ben is, és valóban társasjátéknak tekintem az olvasók és köztem. Mindig érdekel, vajon észreveszik-e, mikor a valóság bekönyököl a mesébe, és nagy öröm, amikor hírét veszem, hogy az olvasóim meglátogatják a helyszíneket. Így történt ez a 9… 8… 7… esetében, mikor Futár Iván egyetemi oktató vezetésével fiatalok tucatjai bolyongtak a mára bezárt Lipóton, vagy megnézték a gyalázatos állapotban lévő Törley-kriptát (a márkanevet a mai tulajdonosok vígan használják, de az alapító sírhelyét senki nem gondozza – ez szégyen), sőt, családok zarándokoltak el a Lúzer főszereplői, Kukecék lakásához, és fotót készítettek a kapu előtt, amin tényleg ott van az a graffiti, amiről a könyv is említést tesz.

Fotó: Deákfalvi Zsuzsa

Természetesen mindehhez a „társasjátékhoz” rengeteg kutatás szükséges, főleg, ha a századfordulós Budapestről van szó. Kitalálhattam volna korabeli reklámokat, de én eredetieket akartam használni. Írhattam volna úgy az Ambrózy-történeteket, hogy nem törődöm a kor apró tényeivel, pl. azzal, hogy mi mennyibe került, mit viseltek a hölgyek, miből állt egy úriember ruhatára stb. Csakhogy akkor hiteltelenné vált volna a történet! Szerencsére az internet és a jó könyvtárak korában már szinte minden adat elérhető, és a feleségem, Noémi zseniális nyomozó. Megkérdem tőle, vajon 1900-ban mennyibe kerülhetett a belvárosi cukrászdákban egy bögre habos kakaó, és ő néhány perc (vagy nap) teltével elém tesz egy korabeli árlistát. Rengeteg köszönhetek Szécsi Noémi munkásságának és Halcsontos fűző nevű FB oldalának, Kaszás Ferencnek, aki létrehozta és hihetetlen mennyiségű adattal, fényképpel rakta tele a Tabán-anno oldalát, a Fortepan csapatának, akik oly sok fényképet tettek közkinccsé, vagy épp Lenkei Ákosnak, aki zseniális online Tabán térképet alkotott (ami ma már sajnos nem érhető el – vajon miért). A legtöbbet mégis Saly Noémi történész-muzeológustól kaptam, aki hihetetlen mennyiségű és részletességű tényt tárt fel Budapest kávéházairól, kávésairól és különös vendégeikről. Az ő tanulmányai a békebeli fővárosról számomra valódi kincsesbányák voltak, így nagy öröm, hogy végül ő is az Ambrózy-sorozat olvasója lett, és így írt róla, idézem:

„Hogy nagyítóval se találjak hibát egy javarészt a régi Budapesten játszódó könyvsorozat városleírásaiban, az hagyján. De hogy önfeledten izguljak, lelkesedjek, meghatódjak, mint kiskamasz koromban, beleélve magamat a bátyám polcáról elcsaklizott kalandregénybe? Miközben összevont szemöldökkel kellene méricskélnem a párbeszédek dinamikáját vagy a szórakoztatás és magas kultúra határait? Pokolba az összes skatulyával, éljen az eleven, örömteli irodalom!”

Ami pedig a korabeli nyelvet illeti, ahhoz könnyű hozzáférni. A titok: korabeli újságokat és írókat kell olvasni! Mikszáth, Móricz, Kosztolányi és kortársaik gyönyörű szavakat használtak, a korabeli alvilági szlengből, a tolvajnyelvi kifejezésekből pedig már akkoriban több rendőrségi szótár is létezett. És bevallom, egyszer még loptam is: ezúton követem meg Tompa Andreát, akinek Fejtől s lábtól című zseniális regényéből elcsentem főhőse kedvenc szófordulatát: képtelen voltam ellenállni, mert tökéletes, ahogy maga Andrea regénye is!

NG: A sorozat rajongótábora elsősorban tinikből áll. Gondoltad volna, hogy egy ilyen „régimódi történet” ennyire megfogja őket?

BGY: Álmomban sem. Írás közben egyébként sosem érdekel, ki lesz az olvasó, nem agyalok a „célközönség” összetételén. Írom, ahogy jön, aztán a többi majd kiderül. Ma már egyértelműen látszik, hogy első körben a tini lányok és fiatal nők tették sikeressé a sorozatot, ám nekem az igazi öröm az volt, mikor az idősebb korosztály, az anyukák, apukák, nagymamák és nagypapák is megszerették. Tudomásom szerint jelenleg egy 94 éves bácsi a legidősebb olvasóm, aki hetente érdeklődik a könyvtárban, hogy mikorra várható a következő Ambrózy. Persze azzal is tisztában vagyok, hisz rendszeresen figyelem a könyvről írt blogokat, véleményeket, hogy a fiatalabb olvasókat elsősorban épp az a szép, bár hamis máz nyűgözi le, amiről korábban beszéltem: a gyönyörű ruhák, a fess fiatalemberek, a Mili és Richárd között cikázó érzelmi szikrák romantikája, de ez cseppet sem baj. Olyan könyvet akartam írni, ami igazi lektűrként szórakoztat, de amiben ott van a valóság is. Ha az olvasót érdekli, a függöny mögé leshet, ám ha nem, az se baj, akkor egyszerűen csak élvezze a kalandokat. A legnagyobb öröm számomra az, hogy jó néhány olvasó rádöbbent: ilyen az irodalmi nyelv, így is lehet érdekes történeteket írni. Sokan nyilatkoztak úgy, hogy eddig egyetlen kortárs magyar írót sem olvastak, mert „azok unalmasak”, illetve meglepődtek, hogy „milyen szép mondatok vannak a regényben”. Ez utóbbi ámulatuk mutat rá arra a szomorú tényre, hogy a mai tinik rengeteg szemetet, rossz fordításban megjelenő vacakot olvasnak, és fogalmuk sincs arról, milyen a minőségi, vagyis az irodalmi szöveg.

NG: Idén karácsonyra jelent meg az Ambrózy-sorozat legújabb kötete, a Nász és téboly, mely egyben a tetralógia befejezése. Valóban elhagyod a Monarchia korát?

BGY: Erre csak egy korábbi interjúban adott válaszomat idézhetem: szent esküvéssel fogadom, és ha hazudnék, Márika rontson rám szakállas fúriaként, mely esetben nekem Sze’rusz világ!, hogy a negyedik kötetnek nem lesz függő vége. Vagy legalábbis nem nagyon. Esetleg picit. Csak, hogy ne essünk ki a gyakorlatból. De komolyan: a negyedik kötet tényleg zárókötet lesz, legalábbis ami a két főszereplő nagy közös kalandját illeti. A fejemben viszont több apróbb, bár nem kevésbé izgalmas korabeli bűneset kering, így könnyen lehet, hogy születnek még Ambrózy-regények. Ráadásul ahogy azt a közösségi oldalakon olvasom, a rajongók bizonyos lázadásokat, tüntetéseket és hasonlókat szerveznek, hogy rávegyenek a folytatásra – én meg elég ijedős ember vagyok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top