Szabó Dezső a huszadik századi magyar kultúra rejtélyes figurái közé tartozik. Egyszerre lehet gondolkodásmódját utálni, és írói zsenialitását rajongva szeretni. Bizonyos gondolatai már akkoriban is az őrülettel voltak határosak, más dolgokban ma is szinte prófétának látszik ez a megalkuvásra képtelen csodabogár. Végigtekintve az elmúlt század magyar irodalmán biztosak lehetünk abban, hogy hatása sokkal jelentősebb, mint amit az utókor hajlandó elismerni. Kényelmetlen figura volt.
Élete utolsó időszakában önéletrajzi kötetén dolgozott, ami csak jó húsz évvel később jelent meg. (Szabó Dezső: Életeim I-II., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965) A múltat bemutató bejegyzések közé időről-időre beszüremlik a második világháború Budapestjének valósága. Így kerülnek papírra karácsonyi gondolatai: Szabó Dezső
„Ma 1944. december huszonkettedike. Holnapután karácsonyeste. Már éhezem is. nem a pénz hiányzik. A körülvett városban minden beszerzési forrás beszáradt. És én nagyon egyedül vagyok. És ez az egyedüliség morális szükség, emberségem tiszta lélegzése. Mert mégis: ez életem mindenekfölött uralkodó parancsa.
Egyetlen vendégem van, akinek bármikor ajtót nyitok. ha nagy meleg, sötét szemei rám néznek, olyan gyermek, olyan térdeihez síró kisfiú vagyok. Nehéz panasszal fogom meg szoknyája szélét:
– Mama, lelkem, örök védelmem, örök vigasztalásom, fevivő ereje szárnyaimnak, a Halál árnyékai körülvesznek. És bennem még annyi kincs van a kibányászásra, annyi gazdag csíra egy dús termésre: remélhetek-e még nyugodt, munkás, építő napokat?
Reám néz lelkem fogó szemeivel, és szól azzal a hanggal, mely kiszorít belőlem minden félelmet:
– Fiókám, mérhetetlen végzések tapossák az emberek vetéseit, és a berúgott Halál kegyetlen mámorral szüreteli az emberszőlőt. Ki mondja meg a mát, mikor a ma is szikes szakadékú mély örvény. De te az én fiam vagy, az én törvényemet éled tovább, és minden veszélyen, élve vagy halva, győzedelmeskedni fogsz. mert sohasem fogsz tudni olyant tenni, ami méltatlan hozzám.
Ó, most is minden erőm, minden távlatom és minden reményem a holnapi barázdák bevetésére: az az öreg asszony, aki végtelen álmát ott alussza a kolozsvári temetőben. Aki édesanyám volt, és minden lelkem.
Sokan csodálkoznak rajtam, igen lekicsinylő filozofikus mosolygással vagy ívlámpás villanyvilágítású felvilágosultsággal, hogy milyen erős megszállottság rajtam a karácsony ünnepe. Hogy egy héttel előtte, egy héttel utána megszáll, eláraszt, és minden életemmé lesz. Milyen szegények néha azok, akik okosnak hiszik magukat!
A karácsony számomra az örök Jézus: a gyermek, az emberi remény, az emberi megújulás, az ember emberebbé fejlődése, nagy álmának közös tűzhelyhez hívó, mély vonzású, egyetemes testvérítő ünnepe. Mindig volt karácsony, mióta gyilkol, rabol, paráználkodik, és hódit az ember. Mert mindig életfeltétel volt a hit, hogy az örök Jézus: a gyermek: a jog, az igazság, a szánalom, a gyenge és megrabolt emberiség védelmét fogja hozni a világra.
Ó, milyen nyomorultul kicsinyesen mérlegeltek engem, mikor hívőre vagy tagadóra, forradalmira vagy konzervatívra, magyarra vagy emberre akartak osztályozni! Mikor én hívő vagyok mindazok számára, akiknek a hit testi-lelki higiénia, folyton több emberré, több szolidaritássá, több igazsággá, több szánalommá fejlődő emberi akarat. Mikor én tagadó vagyok mindazok számára, akiknél a tagadás az emberi szellem, az egyéni erők szabad termése, az emberi alkotás biztosított függetlensége, az emberi tudásvágy szükséges terjeszkedése. Mikor én forradalmi vagyok mindazok számára, akiknek a forradalom: egyetemes szociális igazságtétel, az emberi munka védelme, a fejlődés lehetőségének biztosítása mindenki számára. Mikor én konzervatív vagyok mindazok számára, akiknek a konzervativizmus a szerve fejlődés biztosítása, a már megszerzett emberi értékek védelme és termékeny szeretete, azoknak a nagy embereknek áhitatos tisztelete, akik bármilyen téren nagy ajándékot jelentettek az emberiségnek. Mikor én magyar vagyok mindazok számára, akik az idegen érdekeknek üzemezett, halálra maszlagolt, megrabolt és az életből kiszorított fajt vissza akarják adni saját független termő életének, a szociális igazságtétel és a minél gazdagabb kulturális termés jegyében. Mikor én ember, egyetemes testvériség és jóakarat vagyok mindazok számára, akik akarják a termő emberiség nagy szolidaritását, minden természetből adott egyéniség szabad életjogát, az egyetemes munkás összefogás, a védett béke, a nagy emberi célok felé haladás közös evangéliumát, minden rabló érdek és gyilkos imperiálizmus végleges megszüntetését.
Ó, karácsonyeste, ki most olyan elhagyottan, ínségesen és szomorúan látsz engem: mikor leszel az örök gyermek: a mindig emberebbé fejlődő jövő, a mindig szélesebb szolidaritást jelentő, a mindig békésebb közös munkát megvalósító emberiség ünnepe?”
***
1945 januárjának első napjaiban Szabó Dezső meghalt,
halála után teste napokig temetetlenül feküdt
egy szekrényben a Rákóczi téri szökőkút mellett.
