Mi kell egy ideális karácsonyhoz? Szerintem leginkább egy szerető család és sok-sok zene. Ennek megfelelően ez az írásom egy több száz tagú, boldog családról szól, akiket nem(csak) vérségi kötelék, hanem a zene szeretete és az éneklés csodája köt össze. Hogy lehet egy énekkar „családi vállalkozás”, mit szólna Kodály a Mindenki rövidfilmhez, és mi mindenre képes a közösség ereje a mai egyéniségközpontú világban? Szabó Somával, a Cantemus kórus egyik vezetőjével beszélgettem.
Hogyan kezdődött a kórus története?
Édesapám, Szabó Dénes több mint negyven évvel ezelőtt kezdett ének-zenét tanítani a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában. Szinte pillanatokon belül szerveződött ott egy gyerekkórus, mivel a kodályi alapelveket követő iskolában mindennap volt énekóra. Hála édesapám bűverejének, a gyerekek nagyon lelkesen jártak, remekül működött a kórus, hamarosan érkeztek az első nemzetközi sikerek is. A diákok elballagtak az iskolából, de nem akarták abbahagyni az éneklést, hiába öregedtek ki a gyermekkarból – így születtek az újabb és újabb formációk az egykori növendékekből. Az első a Pro Musica Leánykar volt, aztán egykori évfolyamtársaimmal megalapítottuk a Banchieri Énekegyüttest. Mire végeztem a Zeneakadémián, már olyan sok gyerek nevelkedett ki édesapám keze alatt, hogy nem volt elég a leánykari formáció sem, így megalapult a felnőtt vegyeskar, az ifjúsági vegyeskar a középiskolai korosztálynak, sőt, fiúkórusunk is van, ami Magyarországon ma már ritkaság. Ezek a kórusok mind egy nagy családot alkotnak.
Hogy lehet összehangolni ennyiféle kórus működését? Hétfőn az egyik próbál, kedden a másik…?
(Nevet) Hát, azokkal a kórusokkal könnyű a dolgunk, amelyek az iskola intézményi egységén belül működnek: nekik az órarendbe épített, kora délutáni próbáik vannak. De én azt hiszem, hogy a munka lényegi része nem is akkor, hanem délelőtt, az úgynevezett énekórákon zajlik, amelyek a kodályi ének-zene oktatás hagyományain alapulnak. Itt tanulnak meg a gyerekek szolmizálni, megismerik a zenetörténetet, a zene elméleti részét, és ezután maga a kórusmunka könnyedén megy. Kottaolvasó, pallérozott hallású emberekkel dolgozunk. Persze így is nagy kihívás mindennek a logisztikája, pont azért, mert annyira magas színvonalúak az együtteseink, hogy a kereslet is igen nagy rájuk. Azt is mondhatnám, hogy maga a Cantemus Gyermekkar is több együttesből áll, mindig az adott felkérés szabja meg, hogy éppen milyen gyerekcsoport áll össze a rengeteg fellépésünk egyikére. Az egész társaságot nem lehet egyszerre utaztatni, mert csak a gyerekkórus százhúsz fős, a Pro Musica Leánykar kilencven fő, a vegyeskar hetven fő… Szóval ezeknek az alkalmi névsoroknak az összeállítása a nagy felelősség, hiszen figyelni kell arra, hogy mindenkinek jusson feladat, de minden feladat rendesen el is legyen végezve. Ez azért nem könnyű.
Mi lehet az oka annak, hogy ennyire népszerűek ezek a kórusok?
Ez nagyon jó kérdés. Évről évre jönnek hozzánk japán csoportok, akik pont ezt az úgynevezett „titkot” próbálják megfejteni. Azt hiszem, két pillére van ennek itt Nyíregyházán: az egyik a Kodály-módszer biztos alapja, a másik édesapám varázslatos személyisége, amellyel ezt a módszert a gyakorlatban alkalmazza az iskolában. Minden gyereket megbabonáz, és úgy tudja őket az ügy szolgálatába állítani, hogy az – Kodály szavait idézve – ne fáradság és teher, hanem örömforrás legyen. Ezek a gyerekek azért énekelnek, mert élvezik, szeretik csinálni, és ezzel a motivációs háttérrel nagyon könnyű magas színvonalat elérni.
Év elején nagy visszhangot kapott az Oscar-díjas Mindenki című rövidfilm. Kórusvezetőként mit gondolsz a film által felvetett dilemmáról?
Megmondom őszintén, hogy pont azért nem értettem egyet azzal a filmmel, mert szerintem nem valós problémát feszeget. Az éneklés egyszerűen nem a legjobb példa arra a szituációra, amit a film be akar mutatni. Ez pontosan az a csoda, amikor akár kilencven amatőr gyerek összeáll, akik külön-külön nem hoznak magas színvonalat, együtt mégis világszínvonalat produkálnak. Pont az énekkari éneklés nem az a terület, ahol a gyengébbek kiszorulnak, hanem éppen ők kapják a legjobb lehetőséget, hogy részt vegyenek a közös munkában, és hozzátegyék a maguk részét. Nálunk mindenki énekel. Az más kérdés, hogy amiképpen a futballnál is van egy kezdőcsapat, úgy nagyon kiélezett szituációban itt is a mi „kezdőcsapatunk” utazik. De soha senkiről sem mondanánk le már az elején, mert kellő motivációval mindenki megtanítható. Tényleg, szó szerint mindenki el tudja érni azt a szintet, ami az énekkari énekléshez szükséges – ehhez nem kell olyan adottság, tehetség, különleges képesség, mint ahhoz, hogy például valaki hegedűművész legyen. Sok olyan gyereket láttunk már, aki elsőben még nagyon gyenge volt, nyolcadik év végére meg már Japánba utazott a csapattal, és helytállt a világ nagyszínpadain. Kodály megmondta, hogy „a zene mindenkié”, és az ő módszere alkalmas arra, hogy bárkit megtanítsunk vele a zenére. Persze ehhez megfelelő pedagógusszemélyiség kell. Ha olyan a pedagógus, mint a Mindenkiben, akkor tényleg nem működik ez a dolog, meghal a lelkesedés és mindenki elhallgat. Szóval ez az énekkari munka csodája. Amíg mondjuk a tokaji borban egy gyűszűnyi trágyalé is elrontja az összhatást (nevet), addig az énekkarban ez fordítva van: a sok kis amatőr énekes hangja együttesen profizmust eredményezhet.
Ez nagyon inspiráló megfogalmazás.
Maga a közösség is inspirál. Amikor én hegedűs voltam, emlékszem, órákig gyakoroltam egyedül a zárt szobában. Egy művészre, bármilyen zseniális is amúgy, súlyosan nehezedhet rá az elhagyatottság. Manapság a közösségi lét vállalása mintha háttérbe szorulna, az egyéniség, az önmegvalósítás kerül az előtérbe. Elég csak azt megnézni, hogy minden évben indulnak tehetségkutatók, sok száz ember jelentkezik azzal, hogy szólóénekes akar lenni, egyedül akar állni, csillogni a színpadon. Én mindemellett hiszek abban, hogy a közösségnek olyan ereje van, ami nem pótolható mással, és azt is, hogy erre az énekkari terület kifejezetten alkalmas. A sportcsapatok munkája is közösségi élmény, de amíg ott főleg a teljesítmény számít, addig az éneklésben megvan az a plusz is, hogy mindemellett igényességre, kulturáltságra is nevel.
Akkor a kórus magas színvonalát mindenfajta teljesítménykényszer nélkül, pusztán a közösség erejével is el lehet érni?
Pont ezért fontos a vezető személyisége, hogy ő azért ne tűrjön megalkuvást. A görcsös teljesítménykényszer elvetése sem jelentheti azt, hogy megelégszünk a rosszal. Mindig van jobb megoldás, mindig mindent lehet javítani! Persze ezt a minőséget, amit el akarunk érni, viccesen, lazán, ravaszul, a pedagógia ezernyi csodájával kell megfűszerezni. Mi itt Nyíregyházán nagyon szerencsések vagyunk édesapám, Szabó Dénes miatt. Én is a tanítványa voltam, átéltem ezt a csodát, amit az ő kivételes tehetségű pedagógusi munkája jelent, és a saját munkámban is rengeteget köszönhetek neki.
Január 27-én felléptek a Müpában. Melyik formációk lesznek jelen, milyen darabokkal?
Három együttesünk lesz ott jelen: a Cantemus Vegyeskar, a Pro Musica Leánykar és a Cantemus Gyermekkórus, emellett felkértük a Dohnányi Zenekart is, akikkel már évek óta dolgozunk együtt. Az első részben a Vegyeskar énekli majd Mozart Vesperását, majd a Pro Musica Leánykar lép fel egy külön erre az alkalommal komponált zeneművel. Ez Gyöngyösi Levente In te, Domine speravi című kantátája lesz, amelyben három művész működik közre: Matuz István, Onczay Csaba és Baranyay László. Ennek az a háttértörténete, hogy Matuz, Onczay és édesapám egy osztályba jártak Szegeden, éppen ezért egyszerre töltötték be a hetvenedik évüket. Szerették volna ezt egy olyan darabbal megünnepelni, amelyben mindhárman egyszerre játszhatnak, a zongorakísérethez pedig Baranyay művész urat kérték fel, aki egyébként szintén Szegeden, nagyjából az ő idejükben tanult. Ez egy kicsit nosztalgikus együttműködés lesz, és nagyon örülünk, hogy egy fiatal zeneszerző vállalta ennek a darabnak a megírását. A második részben pedig a Cantemus Vegyeskar és a Gyermekkórus együttesen szólaltatja meg John Rutter angol zeneszerző művét, a Gyermekek Miséjét. Ez egészen kivételes szépségű zene, ajánlom mindenki figyelmébe.
