Olyan voltam, mint amilyen lettem – Hegyi Barbara közel-, és távolabb álló karakterekről
Majd küldd át a szöveget, kérlek, mielőtt megjelenik, hegyibarabara16 kukac, mondja a telefonba, kiderült, hogy annyi Hegyi Barbara van, mint égen a csillag! A 16 nem a koromra utal. Milyen voltál 16 évesen? – csúszik ki a számon. Olyan voltam, mint amilyen lettem mára, vágja rá kapásból.
Olyan, mint Jennie Malone az Ölelj át!-ban, és Emerenc Az ajtóban, folytatom magamban. Hegyi Barbara Niel Simont és Szabó Magdát játszik az ország egyik legkisebb színházában, a Spiritben. Közben meg Tolsztoj Háború és béke Rosztova grófnőjét az egyik legnagyobb teremben, a Vígszínházban. Mi a különbség a két hely között, kérdezem.
– Egyik jobb, mint a másik! Színészként ez egy jófajta kihívás, hogy mind a két térben érvényes legyél. Azoknak is, akik a Vígben 27 méterre ülnek tőled, és azoknak is, akik a Spiritben 1 méterre. Nem hiszem, hogy alapvetően más technikát kívánna a két hely, ez csak egy fizikai adottság, amivel megtanulsz élni.
Az Ölelj át nagyon személyes történet, a színésznek az élete intimitásait kell elővenni hozzá.
Melyikhez nem? Csakis a saját élményeiből dolgozhat az ember, amit más mesél el, az kevés.
De sokszor olyat is el kell játszani, amit nem éltél át.
Akkor analógiát kell használni. Nem voltál még háborúban, de félni féltél már.
Sok olyan szerep is van, egy gonosztevő például, aki távol áll tőlünk, és olyan dolgokat tesz meg, amit mi soha.
Minél messzebb van egy karakter, annál izgalmasabb. Illetve minél közelebb van, annál izgalmasabb. Ha távol van tőlem, akkor meg kell találni vele a közös pontokat, és azokból lehet fölépíteni egy figurát. Ha pedig egy hős azonos veled, akkor csak bele kell terpeszkedni.
Az nem veszélyes? Nem tesz túl kényelmessé?
Kényelmessé? Erről egyáltalán nem beszélhetünk. Én legalábbis nem ismerem ezt a kifejezést a munkámban. Mindig sok a kihívás és a feladat. És éppen akkor legérdekesebb a dolog, ha a figura nagyon közel áll hozzád. Mert hát magaddal szembesülni sose kényelmes!
Egy kívülálló úgy gondolná, ha egy szerep, egy karakter közel áll a színészhez, akkor azzal kevesebbet kell foglalkoznia, mint azzal, amelyik nagyon távol.
Ez nem így működik. Az Ölelj át!-ot én például nagyon közelállónak érzem magamhoz. Amikor elolvastam, az volt az érzésem, hogy minden sorát én is fogalmazhattam volna. Minden egyes replikát jól ismerek – de nagyon sokat kellett dolgozni vele, hogy ezt megcsináljam. Sőt kell a mai napig is. Nálam nincsen ilyen összefüggés.
Egy férfi eltemeti a feleségét. Egy nőt elhagyott a férje. A férfi hallani sem akar új kapcsolatról – aztán minden teljesen máshogy történik.
Két olyan emberről van szó, akik szeretnének kikecmeregni abból, ami van. Erre meg is találják a megfelelő embert. Az az igazán izgalmas, hogy ezt hogyan tudják működtetni, és hogyan túrják szét. Hogy mit kell megtenni a másik emberért. Sokszor csak arra keresünk valakit, hogy vele túltegyük magunkat egy nagy traumán, de közben kiderül, hogy ez hosszú távon is működőképes lehet. Van, amikor nem ismeri föl a kuncsaft, vagy ragaszkodik a fájdalmaihoz. Az Ölelj át!-ban arról van szó, hogy a férfi nem tudja elengedni, ragaszkodik a régi életéhez. Én, a partnereként azért küzdök, hogy ismerje föl, mire van szüksége. Ez érdekesebb, mint a gyors egymásra találás.
Amikor mondtad, hogy Az ajtóban fogsz játszani, azt hittem, az írónőt.
Először én is azt hittem! Amikor Czeizel Gábor megkért rá, visszakérdeztem: biztos, hogy az Emerencet akarod? Ez nagyon merész döntés volt, és nagyon hálás vagyok neki, hogy beleugrasztott ebbe a feladatba. Ez az az eset, amikor a karakter távolabb áll tőled, és kapcsolódási pontokat kell keresned, és ettől tudod képviselni.
Mit szerettél meg benne?
Nagyon szeretem! Csodálatos karakter! Egyrészt remekül van megírva, másrészt csupa olyan dolgot mond és képvisel, ami pragmatikus, mégis egyet tudok vele érteni. Egyedi a beszédmódja is. Különös szórendeket használ, nyelvének szabályai időnként egyediek. Nagyon kellett vigyáznom, hogy pontosan mondjam el, mert ez adja a figura egyedi ízét. Hasonlóval Spiró Elsötétítésében találkoztam, amit 2002-ben Marton László rendezett a Pesti Színházban.
Ez az egyedi beszédstíl meg is könnyíti a színész dolgát.
Igen, de ki kell alakítani a gesztusrendszerét, a modorát is és ezer dolog van még.
Milyen Emerenc modora?
Sajátságos…
Niel Simon például abban is hasonlít Szabó Magdára, hogy ő is virtuózan használja a nyelvet.
Simon elképesztő zsonglőre a párbeszédeknek! A verbalitás nagyon erős a darabjaiban. Ez nem egy klasszikus komédia, mert részben a saját történetét írta meg, vannak benne sötétebb dialógusok is, amelyek mindig vannak egy kapcsolatban.
Azt nem akarom megkérdezni, mit főzöl Karácsonyra.
Teljesen hagyományosan mindig halat eszünk.
Ezekben a darabokban nem kell főzni?
Nem. Egyszer tésztát gyúrtam a Sok hűhóban. Ha majd kell valamiben, az közel fog állni hozzám.
