Spiró György: Kőbéka – Magvető Kiadó, 2017 – 248 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1435-19-1
1998 áprilisában, egy langymeleg tavaszi éjszakán budai buliból hazafelé, Pestre tartva megbicsaklott a bokám. Mintha tüzet locsoltak volna a jobb lábamba. A fájdalomtól alig kaptam levegőt, csorogni kezdett a könnyem, és fogalmam sem volt, hogy miként fogok gyalogszerrel hazajutni – azt talán említeni sem érdemes, hogy a taxi anyagi okok miatt nem jöhetett számításba. Tanácstalanul, fájdalmam nyelve álltam, majd éreztem, ahogy valahonnan, ismeretlen mélységből mindent megrázó röhögős, vinnyogva kacagós, hahotázós erő indul el kifelé. Sírva-röhögve, fájdalomtól vinnyogva-hahotázva tettem meg az első lépéseket, majd az egész utat hazáig… a hajnalban már kihalt utcákon. Ha nem is felszínre törve, de szépen – lapról-lapra elosztva – ugyanez az érzés hatalmasodott el rajtam Spiró György Kőbékáját olvasva.
Persze, ha valaki akkoriban azt mesélte volna, hogy húsz évvel később miként néz majd ki, miként működik ez az ország, s tágabb környezete a Föld nevű bolygó, meg rajta az embernek nevezett biszbasz, akkor bizonyosan egy szavát sem hittem volna. Ahogy ma sem nagyon hiszem, hogy az, ami most ebben az országban, a társadalommal, a kultúrával és a politikával történik, valóság lehet. Mint amikor tejbe citromot csöpögtetünk, s a folyadék összerándul, megtúrósodik, úgy csapódott ki 2017-re minden, ami ebben a nyomorú medencében rossz volt az elmúlt néhány száz évben. Egyszerre van jelen a két világháború közének példaképpé tett görénykurzusa, és a kádári világ bornírt álbékessége, amire rátelepedett kapitalizmus és fogyasztói társadalom minden mocska. A sógor-koma-haveri világ erősebb, mint valaha… Hihetetlen az, ami most van, legalább annyira hihetetlen, mint a Spiró-regényben megjelenő összerándult világ. Ugyanaz a keserű kacaj marja a torkomat, mint két évtizeddel korábban egyetlen rossz lépés miatt.
„Külön jótétemény, hogy ez a királyság még a balkánnak is a lágy alteste, Európának meg különösen; ennek előnyeit ugye nem kell külön ecsetelni.”
Ha feltételezzük, hogy az író üzenetet fogalmaz meg, amit az olvasónak értenie kell(ene) – márpedig Spiró György esetében okkal feltételezhetünk ilyesmit –, akkor a Kőbéka abszurdnak tűnő világa nem áll távolabb a mai magyar valóságtól, mint a ’90-es évek a 2017-től. Azt, ami valóságként két évtized alatt ránk telepedett, szükségszerűen elhisszük, s mert emlékezetünk tényleg rövid, nem is tartjuk annyira furcsának, mint a Kőbékát…
Azt, hogy hol játszódik Kálmánka története, egészen pontosan megadja, a szerző. A „mikor?” lenne az igazán fontos kérdés, s olvasás közben a „mindig” és a „bármikor” érvényesebbnek tűnik, mint az, hogy a „jövőben”.
„Történt mindez a Margit hídnál, és nem a Lágymányosinál, amelyet Rákócziról, majd Orbánról, majd Horthyról, majd Kádárról neveztek el, mielőtt megint a Lágymányosi nevet kapta.”
A Kőbéka talán csak játék és írói lelemény, de a sűrűre szőtt történet szétszálazásakor a valóságos világ fonalaira bomlik. Egy-egy bekezdés, ha magában nézzük, semmivel sem elrugaszkodottabb a valóságtól, mint a közélet hírei, eseményei, történései… vagy a hozzá tartozó ideológiai háttér. És ez ijesztő. Nagyon ijesztő. Sőt, kib*szott ijesztő!
„Sose féljenek a középkor babonáit szabadon alkalmazni, mondta a vallástanár, mert a nép nem tudja, hogy azok babonák. Amit a felvilágosult középkorban elhittek, azt ma is el fogják hinni. Minden korszak az emberiség korszaka volt. Azt is gyakran hangoztatta, hogy az embereket nem lehet eléggé lebecsülni. Sose feledjék, mondta, hogy a lakosság analfabéta, és sose volt történelmi tudata se nálunk, se Amerikában, se a kínaiaknál, ahol még igeidők sincsenek. Főként pedig jegyezzék meg: az észérvek nem mennek át!”
És még egy momentum a regénybeli Magyar Királyság elit-iskolájáról:
„Médiagyakorlaton azt tanulták, hogyan kell a célszemélyt végérvényesen lehetetlenné tenni. A legfontosabb: legyünk meggyőződve arról, hogy tetteinkkel a magyar királyságot végjük, óvjuk és ápoljuk: ha az a feladatunk, hogy az ártó hatalmak által bábként mozgatott kártevőt leleplezzük, szinte bármilyen eszköz meg van engedve. Ügyeljünk rá, hogy a rágalom legyen fülbemászó és nehezen feledhető. Az állításunk üsse át az ingerküszöböt, ami nálunk rendkívül magas. nem baj, ha a becsületsértési pert évek múlva elveszítjük, sőt, tiszta nyereség, ha a per elhúzódik…”
A Spiró által elmesélt történet nem hagyja nyugodni az olvasót, sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet. Legyinteni rá lehetetlen. Bár Spiró György 1946-os születése okán talán még „nem elég öreg” ehhez a gesztushoz, de eszünkbe juttatja Jancsó Miklóst, aki élete alkonyán, a Kapa-Pepe-filmekkel valami egészen újat, egészen fiatalosat és szemtelent alkotott meg. Az is sokaknak a torkán akadt, s – az ingerküszöb változásától függetlenül – megjósolható, hogy Jönnek című múlt századi verséért (is) skatulyába helyezett költő/író kapcsán – változatlan frontvonalak mentén – folyik tovább a végtelen polémia. De inkább a vita, mint az érdektelenség…
„…Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.”
