Nele Neuhaus: Hófehérkének meg kell halnia [Schneewittchen muss sterben] – General Press, 2017 – fordította Csősz Róbert – 468 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4520-75-7
1997 szeptemberében végleg megváltozott a Frankfurthoz közeli falu lakóinak élete. A búcsú napja egy brutális kettősgyilkossággal ért véget. Két diáklány halt meg– egyikük „Hófehérke” –, s bár az esemény részleteit nem sikerült felderíteni, és a holtestek sem kerültek elő, közvetett bizonyítékok alapján elítélték Tobiast, akinek bűnösségében mintha senki nem kételkedne. A fiú tíz év után szabadulva hazatér a faluba…
…ezen a ponton kezdődik Nele Neuhaus feszültségekkel teli regénye, mely mintha több lenne, mint egy egyszerű/egyszeri krimi. A regényben feltűnő falu, Altenhain társadalmának részletes leírása a történet fontos eleme. S bár nyilvánvaló, hogy a szereplők nem léteznek a valóságban, mégis, a regény olyan világot épít fel, amelyben – annak minden kényelmetlenségével együtt – az olvasó is otthon érezheti magát. A szilárd társadalmi struktúra, a zárt közösségekre jellemző összetartás és hallgatás, a pletyka ereje, és a látszat mindenáron történő fenntartása mind-mind olyan momentum, amitől – a gyilkosságoktól függetlenül is – a hideg futkos az Olvasó hátán.
Tobias a börtönben töltött tíz év alatt nem sok mindenről értesült, így aztán még mellbevágóbb élmény a visszatérés. Szülei a falu vendéglőjét vezették, és a helyi közösség megbecsült tagjai voltak. Tobias Sartorius csak megtört apját találja a bebörtönzése óta teljesen lerobbant házban.
„A rikítósárga viaszosvászon asztalterítő tele volt morzsákkal, az ablakokon alig lehetett kilátni, olyan koszosak voltak, az ablakpárkányon egy elszáradt cserepes virág már régen elveszítette a túlélésért folytatott küzdelmet. A konyhát megsavanyodott tej és hideg cigarettafüst nyirkos, kellemetlen szaga ülte meg. Egyetlen bútordarabot sem helyeztek át máshová, egyetlen képet sem vettek le a falról, minden ugyanolyan volt, mint amikor 1997. szeptember 16-án letartóztatták, és elvitték otthonról. Csakhogy akkor minden barátságos és tiszta volt, az egész ház csak úgy ragyogott. Az anyja pompás háziasszony volt, hogyan tűrhette, hogyan viselhette el, hogy ilyen elhanyagolt házban éljenek?”
Tobias szembesül azzal, hogy a tettnek, amiért lecsukták, miféle következményei vannak. Anyja elköltözött, apja csődbe ment és kitaszítottként, megvetett emberként él a faluban. A párhuzamosan futó történetszálakból az is kibontakozik, hogy az áldozatok családja sem jutott túl a gyászon. Ráadásul „a gyilkos” felbukkanása felforralja az indulatokat, fenyegetések érkeznek, s maszkos férfiak Tobiast félholtra verik… De pontosan miért?
A regény főhőse, az elítélt és frissen szabadult „gyilkos” semmire nem emlékszik, mert azon az estén részeg volt. Ő maga sem tudja biztosan, hogy elkövette-e azt, amivel vádolják. Vagy csak ő vitte el a balhét?
Kevesen vannak, akik Tobias mellett állnak. A helyi nagymenő vállalkozó, aki nyilván a saját hasznát keresi, jótevő szerepében tetszelegve, és Tobiast támogatja gyermekkori leánypajtása, aki kitört a falusi keretek közül és híres színésznő lett. A régi történet kulcsa talán egy beszélni képtelen autista fiú kezében van? S talán egy Berlinből idekerült kamaszlány, Amelie az egyetlen, akiben van elég kíváncsiság és nyitottság, hogy végére járjon ennek a történetnek? Persze, ott vannak a rendőrök is, akik pont ekkoriban találják meg az egyik – de csak az egyik! – eltűnt lány hulláját, s lassan megértik, hogy a korábbi vádak és a közvetett bizonyítékok egészen más irányba is mutathatnak.
…de Amelie hirtelen eltűnik, és a bizonyítékok megint Tobiasra mutatnak, aki ezen az éjszakán megint részeg volt…
Nele Neuhaus lassan, lépésről lépésre vonja be az olvasót a történetbe, s a feszültséget fenntartva tárja fel a borzalmak és elhallgatások mögötti valóságot. Az biztos, hogy a terepet kellően ismeri, hiszen ő maga is ott lakik, ahol krimijei játszódnak… Kíváncsi lennék mit szólnak a regényekhez a valódi falu valódi lakói.
