Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Háy János A legnagyobb magyar költő (A. M. Nép)
„A legnagyobb magyar költő, A. M. Nép, egyrészről neki a legnagyobb az életműve és ő volt a leghosszabb életű. Míg a legtöbb magyar költő meghalt rákban vagy májzsugorban, vagy épp a szabadság oltárán ontotta ki drága vérét, s néha még a harmincat sem élte meg, és már nem volt életben, addig A. M. Nép rendkívül hosszú életű volt. Egyesek szerint már az Etelközben összedobott néhány dalt, mások úgy gondolják, még annál is korábban. Szerintük az első adagot az Urálból hozták batyuban a korabeli magyar vándorok. Különösen a népzenekutatók kardoskodnak leginkább a régi eredetet mellett, ami persze egyáltalán nem bizonyítja, hogy a dalszövegek is abból a korból származnak. Ahogyan a nyelvészek fejtegetése a dal és regöl szavak finnugor eredetéről sem tűnik meggyőzőnek. Az ősiséget nem egyszerű bizonyítani, lévén, hogy sem a magyarok, sem A. M. Nép még nem ismerték az írásbeliséget. De költőnknek volt olyan kései pályatársa, mint például Ady Endre, aki ezerévekkel később is hallani vélte ezeket a régi nótákat, a régi igricek révén fülébe rivalló ősmagyar dalt. Ebből arra is következtethetünk, vagy legalábbis feltételezhetjük, hogy A. M. Nép által írt verseket talán tanulnunk sem kell, mert genetikusan hordozzuk magunkban.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Visy Beatrix Lá sztrádá című kritikája Király Kinga Júlia Apa Szarajevóba ment című regényéről szól.
„Az hagyján, hogy nem tudjuk, ahogy maga a hős se, hogy hová és miért megy, mit akar ezzel az egész utazással, apja egykori útjának nyomon követésével, hogy miért ered neki azonnal, egyetlen telefonhívás után, de van itt minden más is. A száguldás, úton levés alap, alkalmi szerető, szállodák, járművek, a hegytetőkről vagy a városok mocskából feltáruló látványok, amiket a szerző igyekszik szimbolikusan kezelni, minden jelentőségteljes jelentést, hasonlatot kap, minden tapasztalat, minden buszablakból feltáruló látvány lángra lobbant egy régi emléket. Mert természetesen az utazás időbeli is, gyerekkori, kamaszkori emlékképek sora szabdalja a szöveget, meg egy – kezdetben érthetetlen módon – felbukkanó közelmúltbeli másik mint megnevezhetetlen trauma, aki csak később kap alakot, nevet és történetet. Aztán vannak itt fantáziák, álmok, betépett tudatállapot, gigantikus-fantasztikus víziókat, sőt motívumokat öltő belső látványok, amelyek a mágikus hatáskeltés eszközei, erőteljes és hatásvadász elemek, funkciójuk hasonlít Dragomán György Máglya című regényéhez, a valóságtól, az érthetetlentől, felfoghatatlantól való menekülés, továbbá a családi mitológia elemei ezek, sőt Király Kinga Júliánál mitikus mesék, történetek felidézése is megakasztja az amúgy is túldíszletezett regényteret.”
ÉS-KVARTETT
Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szilágyi Zsófiával és Takáts Józseffel beszélgetett Tompa Andrea Omerta című regényéről 2017. november 29-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt jövő héttől meg lehet nézni a YouTube-on (youtube.com), az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb január utolsó szerdáján Szijj Ferenc Növényolimpia című regényéről lesz szó.
A mostani pontok:
Deczki Sarolta: 9 pont
Takáts József: 9 pont
Szilágyi Zsófia: 8 pont
Károlyi Csaba: 8 pont
Ez összesen 34 pont a maximális 40-ből (annak idején a Fejtől s lábtól című regény is ennyi pontot kapott).
„K. Cs.: – De álljunk meg. Azt mondta Saci, hogy egymáséi lesznek. Micsoda?
D. S.: – Kerestem egy szót, na!
Sz. Zs.: – Csinálnak egy gyereket. Most mondd már, Csaba, hogy kell ezt kifejezni?
K. Cs.: – A nagydarab háztartási alkalmazottra rámászik, ügyködik rajta.
Sz: Zs.: – Nem is nagydarab, csak sok rajta a széki ruha.
K. Cs.: – Én valahogy úgy emlékszem, hogy nagydarab. De akárhogy is, rámászott. És véletlenül lett belőle egy gyerek. Nem lettek egymáséi.
T. J.: – Ugye, ebben a műben nincs külsődleges elbeszélő, csak szereplői szólamok. Ők úgy mondják el a saját tapasztalataikat, ahogyan tudják. Nekünk kell hozzáképzelnünk a többit, ami nem szerepel a szövegben. Inkább úgy tenném föl a kérdést, el tudnánk-e képzelni, hogy 1950-ben egy valós széki parasztasszony vagy egy hóstáti leány, például egy mélyinterjú során, a saját szexuális életéről beszél? A szerző szerintem olyasfajta nyíltsággal ajándékozza meg a szereplőit, amilyen nyíltsággal ezek az emberek nem tudtak volna megszólalni az ötvenes években.”
VERS
Marno János a 79. születésnapját ünneplő Tandori Dezsőnek ajánlott verse mellett Vécsei Rita Andrea két költeménye és Wirth Imre ciklusa, A Zeppelin utolsó útján olvasható. Kedvcsinálónak ez utóbbi felütését, első három versszakát idézzük:
A Zeppelin utolsó útján esküvő volt,
tisztek köszöntötték az ifjú párt,
a végtelent mint nyíló, derűs virágot
emlegették, s hozzá a láthatárt,
a szerelmet csöndes kábulatban
elsuttogták, hogy könnyű és gyors léghajó,
s egy spanyol bor titkos zamatában
felfedezték, mi az örökké illanó.
A gyűrűk úgy csillogtak a fenti fényben,
mint eső után a drága múlt,
a pár kikönyökölt, és nézte merészen,
mámoros röptük mily magasra jut.
PRÓZA
Egressy Zoltán, Odze György és Nemes Anna prózája mellett Kácsor Zsolt tárcája szerepel.
Részlet Kácsor Zsolt Csendélet öt alakban című írásából:
„Megismerkedtem egy grafikusnővel, Orsival, akit az a vágy hajt, hogy megrajzoljon egy gömböt, de belülről. Mondtam neki, hogy ez igazán nem probléma, ha az a gömb átlátszó, de kinevetett, s azt válaszolta, hogy az nem volna kihívás, hiszen egy átlátszó gömböt mindenki meg tud rajzolni belülről, aki már fogott ceruzát a kezébe. Ő azonban egy olyan gömböt akar tökéletesen ábrázolni, amelynek belül tükrös felszíne van, tehát minden egyes pontjában önmagát vetíti vissza. Nekem ez jó nagy hülyeségnek tűnt, mert nem értettem, hogy mitől lenne fény egy átlátszatlan gömb belsejében, de igazán nem akartam beleszólni a dolgába. Elvégre, ő sem akart beleszólni, hogy én miről írjak. Mindenesetre nem akartam lemaradni mögötte az eredetiségben, ezért azt magyaráztam neki, hogy az én titkos nagy vágyam meg az, hogy megírjam az ötös számot tökéletes prózában.”
TÁRLAT
Sinkó István írt kritikát A Lámpa! című kiállításról, mely a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtárban december 31-ig látható.
„A kiállítás törzsanyagát kitevő német gyűjtemény sok meglepetést és néhány csalódást hordoz. A „feladatként” kiadott lámpavariációk sora izgalmas és szellemes megoldásokat egyaránt bemutat, elsősorban a designerek tettek ki magukért. Aldo Mondino 1995-ös variációja filctollakkal ékesíti a gömb búrát, szecessziós fejfedővé alakítva azt. Michael Bette a gömb egy-egy darabját illeszti talpazatra – bár elfelejti jelezni a „hiányzó elemeket” magán a búrán. Takako Saitó fülbe súg a lámpán, egy szögekkel kirakott fafület épít rá a lámpatestre. Daniel Spoerri nagy név ugyan, de e munkája az életműben aligha fog súllyal megjelenni. Két lámpabúrát mint melltartót helyez egy aktra. Richard Hamilton elegáns aktfotója egy kortárs szobabelsőben angyali üdvözletként élheti meg a lámpát. Ben Vautier szintén sztárművész, ám hanyag eleganciával mindössze összefirkálja a búrát, ráírva: Nincs művészet fény nélkül.”
TÁNC
Fuchs Lívia a Harlemi Táncszínház Színpompás Harlem – Ritmusperspektívák című előadásáról írt tánckritikát.
„Az úttörő szerepű Harlemi Táncszínház tehát nincs többé, s nem csupán e kilencévnyi kihagyás és a bevételekre különösen érzékeny új műsorpolitika miatt. Hanem mert időközben a tánc világa – és persze az amerikai társadalom is – radikálisan átalakult: Mitchell megjelenése a fehérek uralta balett közegében még unikum volt, ám egy évtized múltán Béjart nyomán elterjedtek a kimondottan vegyes kulturális és etnikai hátterű táncosokból álló együttesek. A nyolcvanas évektől kezdve pedig, párhuzamosan a táncnyelvek viharos egymásba gabalyodásával, már szinte mindenütt akad ázsiai, kubai, egyiptomi vagy afroamerikai táncos. Ma a Harlemi Táncszínház is vegyes összetételű, és a bemutatott művek mozgásnyelve is olyan mixtúra, amelyben a klasszikus alapok keverednek a modern tánc és a dzsessz elemeivel, finoman megfűszerezve a rituális-etnikus táncok külsőségeivel.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
