Tokió, tavasszal. Sibuja utcáin színes emberáradat hömpölyög, Roppongi fényei lüktető táncot lejtenek, a Meguro partján a megújulás frissességével virágzik a cseresznye. Akiko mégsem a része. A lelke hónapok óta valamiféle szürke homályban, kietlen sivatagban vándorol. Akár egy szellem a létezés határán. Sem a családja, sem a legjobb barátnője nem képes áthatolni a falon, amit maga köré húzott. Csak Kakasi, a rejtélyes zenész, akivel egy alagsori jazzbárban ismerkedik meg. Lila tekintete mintha réseket találna Akiko falán, és a lilaság apránként kúszik a sötétség legmélyére, hol Kakasi trombitajátékán, hol a szavain keresztül. Története egy magának való szaké mesterről, a szerelméről, a háborúról, a kalligráfiáról, ízekről és illatokról, életről és halálról szól. Boris Martinović első regénye, a Tokiói lilaság novemberben jelent meg az Urbis Kiadónál. A kötetet többek között a Bookline kínálatában is megtalálhatod.
RÉSZLET A REGÉNYBŐL:
Harmadik napja esett. A Tokió Ebiszu negyedében található lakás egyetlen ablakán keresztül friss, tavaszi levegő áramlott a szobába. A folyamatos eső révén a tavaszi virágok és a kinyíló élet illata beleolvadt a levegő molekuláiba, és hamar ellepte az alig tizenhárom négyzetméteres életteret. Akiko az ablakban állt, és az utcát nézte. Egy kósza fuvallat érkezésekor becsukta a szemét, és mélyen magába szívta a levegőt. Érezte, ahogy az illatokkal átitatott molekulák a testébe áramolnak, és árvízként utat törnek maguknak szervezete legeldugottabb zugaiba is. Az élet illata egyetlen rövid pillanatra körbeölelte minden sejtjét, de ahogy kilélegzett, az illat óvatosan kiengedte őket puha öleléséből, a magasba szállt, és eltűnt a sötét felhők mögött. Amikor kinyitotta a szemét, Ebiszu ázott, szürke épületei álmos tekintettel meredtek rá. Az utca lomhán ébredezett ezen a szombat reggelen; egy zöldszemű macska a túloldalon álló magányos cseresznyefa törzsének dörgölőzött, egy idős hölgy esőkabátja védelme alatt igyekezett kiérni a piacra, a reggeli világosság pedig hétvégi kényelemmel araszolt, hogy átvegye az utcai lámpások fényének helyét. Akiko sírni kezdett. Könnyei lassan gyülekeztek a szeme alatt, majd egyszer csak túlcsordultak a szemhéja alkotta gáton, és két görbe patakként végigfolytak arcán. Hangszálai egy ideig feszült küzdelmet vívtak a lelke legmélyéről kitörni vágyó szomorúsággal, de csak késleltetni tudták az elkerülhetetlent. zúgó, bőgő hang hagyta el a torkát, és fájdalma mély ütésként csapott az utca gyomrába. a cseresznyefánál nyújtózkodó macska az ablak irányába nézett. együttérzés áradt a szeméből, mintha már ő maga is megélt volna hasonlót. Akiko odanézett, és találkozott a tekintetük. A könnyektől homályosan látott, mintha egy barlang mélyéből, egy vízesésen át szemlélte volna a külvilágot. a macska smaragdzöld tekintete utat tört magának a zaklatott homályban, és egyenesen a lány szívéig hatolt. Akiko érezte simogató érintését. Miután könnyei kiapadtak, megtörölte a szemét, és ismét a macska felé nézett. Tekintetük összekapcsolódott, és csendben figyelték egymást. Csupán az esőcseppek hangját lehetett hallani, ahogy a háztetőknek, az utcán parkoló autóknak, a hideg betonnak csapódnak, és a tavasz melankolikus dalát játsszák. Akiko biccentett, a macska pedig viszonozta, majd a föléje tornyosuló cseresznyefa lombjára nézett. Akiko tekintete követte. Lassan haladt, faágról faágra.
