+ Irodalom

A kínai Nagy Fal része: “Mutianyu” – Péterfy Gergely kínai útinaplója 6.

A Nagy Falhoz, amely a cakkos hegycsúcsokon hullámzik és kanyarog jó ötszáz-hétszáz méterrel följebb, sífelvonóhoz hasonló lanovkán és zárt kabinos libegőn is fel lehet jutni, mi későn kapcsolunk, hogy Mr. Hunter, a katonás beszédű altisztünk a legszivatósabb megoldást választotta számunkra: a lépcsőt.

A Beijing Normal University. Félig pagoda, félig Sztálin. A szerző fotója.

2017. november 21., kedd

Most már végképp kialakult a reggeli rend, először mi érkezünk, aztán Jerry, tíz perccel utánunk Nurduran, végezetül Dinco. Néha befut még a reggeli végére Pillar, de mexikói barátunk, Gustavo és az egyiptomi Yara, aki szerintünk leginkább Jázmin hercegnőre hasonlít az Aladdinból, még egyszer se jöttek. Jó, ők fiatalok, esténként piálnak, reggel meg nem bírnak felkelni. Meg amúgy is, ők (spoiler) az időt többnyire ketten töltik, de erről nem illdomos többet mondanom. Végezetül ott van (pontosabban reggelinél nincs ott) Steven Nashref skóciából, aki gyönyörűen beszél németül és franciául is, és ha a fülemnek hihetek, az ő kínaija a legjobb a társaságból,  Pillaré és Dincoé kevésbé hangzik flottnak, de egészen ritkán keresi a társaságunk. Így aztán leginkább mi vagyunk négyesben Jerryvel és Nurdurannal, hiszen egyikünk sem ismeri Pekinget ( és mindannyiunkat ugyanaz a kíváncsiság hajt. (Jó, én voltam két hetet, de az nem nagyon számít.)

Ebédig írok, aztán felkerekedünk Évukával. Meg akarom neki mutatni a „798” művésznegyedet, ahol nyáron már voltam. Jerry már járt ott múlt héten, Nurduran kialvatlan (fölötte lakik Gustavo, és most már Yara is), úgyhogy ők maradnak. Megint több kilométeres séta a metrótól, mire ott vagyunk. Úgy látszik tél is van, meg korán is van, alig néhányan lődörögnek, a galériák sincsenek mind nyitva, a nyári nyüzsgésnek nyoma sincs. Mi azért engedelmesen végig járjuk  az egykori gyárnegyed utcácskáit, találunk néhány nagyon jó szobrot, néhány nagyon izgalmas galériát, aztán beülünk egy kávézóba, rámegyünk a wifire és egy órát olvasgatunk meg levelezünk. Mikor haza indulunk, már akkora a szmog, hogy alig lehet látni a toronyházak tetejét – nem csoda, hogy majdnem mindenki légszűrő maszkban jár. Tudom, hogy nem használok az egészségemnek vele, de engem valahogy nem visz rá a lélek, hogy vegyek.

2017. november 22, szerda, Nyári palota, degeszkaja, metró

Reggeli után Jerryvel és Nurdurannal elindulunk a Nyári Palotába. Azt hisszük, jó ötlet, hogy korán felkerekedünk, de a metróban rá kell döbbennünk, hogy ezt nagyon benéztük. Akkora a tömeg, hogy hiába jár percenként a metró, egyszerűen képtelenség, hogy négyen egyszerre beférjünk. Egyrészt nagyobbak vagyunk, mint a kínaiak, másrészt lassabbak is: mire feleszmélünk, már hatan slisszolnak be előttünk. Végül Jerry külön ajtóhoz megy sorba állni, valahogy mi is erőszakosabbra vesszük a figurát és bepréselődünk a tömegbe. Hat megálló múlva meg, ahogy a tömeg leszáll a belvárosban, már ülőhely is akad.

A Nyári Palota igazán romantikus építmény, bár igaz, nem a 18. századi eredeti, mert azt 1860-ban a Német-Francia szövetségesek a Második Ópiumháború végén le- (vagy fel-)égették. A hatalmas park közepét egy sokhektáros tó foglalja el, melyben költői szigetecskék állnak, melyekre íves hidak vezetnek át a partról; a tó melletti dombon hatalmas palotakomplexum teraszokkal, pagodákkal, lépcsősorokkal, szentélyekkel és minden féle császári és főúri kellékkel. A város északnyugati peremén vagyunk, a domb tetejéről egész kicsinek látszanak a belváros felhőkarcolói. Nyáron a tavon még csónakáztunk is Kocsis Andrissal (40 fok volt, 100%-os páratartalom, mi pedig másnaposak; izzadtunk, mint a ló, miközben a lapátokat tekertük, egy szomszéd hajóból meg egy kisfiú röhögve átköszönt: Hey, grandpas, how are you doing? A „grandpas” megszólításra sírva röhögtünk saját vénségünkön). Nyáron a tavat virágzó lótuszok borították, most jég alá fagyva lebegnek e gyönyörű virágok nem kevésbé gyönyörű holttestei.

Évával a Nyári Palotánál

A nap nyertese viszont egyértelműen Nurduran: ez a hangulatában igencsak szélsőséges, csupa idegszál költőnő fordított egy amerikai regényt, amely itt játszódik a palotában, és boldogan rohangál és fényképez, ahogy felismer vagy felismerni vél egy-egy helyszínt a regényből.

Délre mi kifáradunk, Jerry azonban tántoríthatatlan, ő a palota minden zugát be akarja járni, úgyhogy marad, mi viszont visszametrózunk, és mivel a menzaidőn már túl vagyunk, beülünk egy közeli vendéglőbe és megint eszméletlenül telezabáljuk magunkat. Én garnélát rendelek és marhahúsos rizset, Éva a kedvenc fokhagymás-chilis sült babját, Nurduran bébispenótot mogyoróval. Yanjing sör is kerül hozzá, amit hiába iszom, nem érzem benne az alkoholt.

2017. november. 23, csütörtök

Vendéglátóink mára szerveztek nekünk kirándulást a Nagy Falhoz, reggeli után már ott toporgunk a kisbusznál. Reggelit nem látogató csoporttársaink is megjelennek, meglehetősen álmosak. A Nagy Fal turistalátványosságnak kiépített pekingi közeli szakaszát úgy hívják, hogy Mutianyu. Rajtunk magyarokon kívül senki sem érti, mért kacarászunk ezen. De nekünk a poén az egész napot bearanyozza. Jó másfél órát autózunk a városból kifelé, ami kitűnő alkalom, hogy végre lássunk valamit hutongon és toronyházon kívül is. A látvány tényleg hihetetlen: daruerdők alól nőnek ki az újabb és újabb városok, az autópálya mellett az épülő mágnesvasút hatalmas pillérei sorakoznak. Minden négyzetcentiméteren termelnek valamit, majdnem minden fa gyümölcsfa, hatalmas kőfalak veszik körbe a farmokat, a bejáratok díszes pagodák. A falvak tiszták és rendezettek, és itt is megfigyelhető a kínai életmód jellegzetes kollektivizmusa: a házak nem egymástól távol állnak, hanem egymáshoz ragasztva, mindegyik előtt egy-egy kiskert egy-két gyümölcsfával és némi kis zöldségkerttel, és az út mentén visszaköszön a Romániából olyan jól ismert látvány: a fák törzsét egy méter magasan itt is fehérre meszelik.

A szerző szelfije Nagy Fallal

A fogadócsarnok és az infrastruktúra itt is gigászi, évi több tízmillió látogatóra méretezték. Nyáron már jártam itt, ahhoz képest alig lézengenek. Az árusok ugyanúgy itt vannak, lehet kapni minden istenverte szuvenírt pofátlanul drágán. Burger King, Subway, KFC várja a hazai ízekre vágyó nyugatiakat, szerencsére azért akad kínai vendéglő is bőven.

Zord hegyek felől várja az ellenséget a Nagy Fal

A Nagy falhoz, amely a cakkos hegycsúcsokon hullámzik és kanyarog jó ötszáz-hétszáz méterrel följebb, sífelvonóhoz hasonló lanovkán és zárt kabinos libegőn is fel lehet jutni, mi későn kapcsolunk, hogy Mr. Hunter, a katonás beszédű altisztünk a legszivatósabb megoldást választotta számunkra: a lépcsőt. Ötszáz métert lépcsőzünk fölfelé, mert szégyellünk visszafordulni és libegőre szállni, úgyhogy mire felérünk a falra, Éva, aki napok óta bajlódik a térdével, már nem annyira vidám. Tiszta az idő, ellátni egészen Pekingig. Nurduran azon viccelődik, hogy a fal túloldalán egykor az ő ősei rázták a fegyvert. Megnyugtatjuk, hogy a mi kertfalunk túl oldalán is ez volt a helyzet. Alig van nulla fok, de Jerry ledobja a dzsekijét és egy szál pólóban pózol, amivel szent borzadályt vált ki a túristacsoportokból. Csinálok néhány jó fotót, találok egy téglát néhány ötszáz éves macskalábnyommal (vagy valami kis rágcsáló, esetleg bébipanda, a fene tudja). Végtelen magasságban kanyarog felfelé a fal, aztán zuhan lefelé a völgybe, aztán megint föl, még magasabbra. A távolabbi szakaszokat már nem újították fel, a bástyák a távoli hegycsúcsokon romosak és a fal is omladozik – legalábbis amennyire a zoomon át látni lehet. Az építők láthatóan nem csak a praktikumot tartották szem előtt, hanem, ha már úgyis építeni kellett, megtalálták a feladatban élvezetet is: az őrültség, az emberi akaratba és tudásba vetett hit és egy végletekig fegyelmezett társadalom hátborzongató alkotása ez a fal. Még vagy ötezer lépcső, amire elérjük a libegőt és lelibegünk egy kínai ebédre. Jócskán esteledik, mire a csúcsforgalomban hazaérünk, út közben el is alszom.

2017. november 24, péntek

Annyira tetszik nekem itt ez a környék a Lu Xun Akadémia körül, hogy elhatározom, hogy csinálok róla filmet is, vagyis hát vlogot, ahogy ezt most mondani kell. Úgyhogy írás után össze is szedem magam, futóruhába bújok és nekivágok a környéknek. Amiket múltkor lefotóztam és fel is tettem a fb oldalamra, a csatornapartot, a horgászokat, a toronyházak tövében omladozó kis házakat filmezem, háta meg lehet így valamit őrizni az utca hangulatából, abból, hogy méterenként változik a világ, egy kis sikátorból, ahol a házak utcára néző szobái mind kis műhelyek, boltocskák, szabóságok, varrodák, büfék, hogy lép ki az ember hirtelen egy toronyházak között futó főútra, és hogyan magasodik ezek fölé a belváros toronyerdeje. Jól esik futni, bár azért érzem a hörgőimen, hogy a levegőben brutális mérgek lebegnek. Évuka egész nap filmet néz és a lábát pihenteti, illetve időnként káromkodásba foglalja katonás altisztünk nevét. Este elmegyek még a zöldségeshez és veszek kétszatyorni gyönyörű gyümölcsöt, rózsaszín belű pomelót, papaját, mangót, friss, ropogós cseresznyét és a datolyaszilvához hasonló valamit, csak ez nem kerek, hanem ánizsmag formájú, viszont a húsa sűrűbb és édesebb, és szemcsés, mint a nagyon érett körtéé. Lefordítom angolra a holnapi konferenciára írott esszéinket, aztán nézem a CGTN-t. a tévénken fogható egyetlen kínai nyelvű tévét, ami nagyon tanulságos dolog. Kínai propagandatévéről van szó, amelyben vegyesen van helyi és európai műsorvezető. A „Belt and the Road Initiative”, kína új politikai projektje a vezérmotívum, másról sem szólnak a műsorok, mint hogy Kína milyen hatalmas és mennyire szeretik a világban. Minden este van egy óra afrikai híradó, amiből gyönyörűen látszik, milyen tempóban terjeszkedik Peking arrafelé – majdnem minden afrikai országban van is a CGTN-nek saját tudósítója. A legszórakoztatóbbak azonban az expat amerikai tévések. A kedvencem Jonathan Betz, aki tényleg olyan, mint Ken (tudjátok, a Barbie pasija), az ajkáról soha nem hervad le a gyűlöletes műmosoly. New Orleans-ban kezdte a tévézést a Kathrina hurrikán idején, azzal elég nagyot dobott, aztán Dallasban folytatta, de úgy látszik, itt futott be igazán, van benne valami ikonikusan amerikai.

2017. november 25, szombat

Délelőtt még javítgatom a konferenciára szánt anyagainkat – Power of Literature History, Reality, Language and Fiction – ebből szerintem kimaradt a Literature és a History között egy vessző, mert aztán kiderül, hogy a kínai előadók egy szót sem vesztegetnek az irodalomtörténetre, hanem általános irodalomelméleti kérdésekről beszélnek. A Lu Xun Akadémia egy másik épületébe buszozunk, én itt is végig vlogolok, rákaptam a műfajra. Ez az akadémia irodalmi múzeuma, olyasmi, mint otthon a PIM – csak itt a szorzó 120 szoros. 120 Magyarorszgnyi író, folyóirat, iskola, város évszázadai vannak bezsúfolva a kiállítótérbe, amely így lényegében olyan, mint egy hatalmas fényképalbum. Szédítő végignézni ennyi arcot, akik mind-mind az életüket tették fel arra, hogy mondatokat írjanak. A videón, amit mindjárt belinkelek, gyönyörűen látszik, ahogy Maoval megérkezünk a vörös terembe – az összes író, akiknek már a kommunizmus alatt volt szerencséjük élni, vörös háttér előtt lebeg. A kortárs részlegnél pedig azt számolgatom magamban, csakugyan él-e a 120-as szorzó, de aztán a  többiek szólnak, hogy menjek már, mert mindjárt kezdődik a konferencia. Így nem tudok pontos matematikai eredményről beszámolni, de úgy kábére azt mondom: él (mér a szorzó).

Az ülés megint túlmegy három órán, egyetlen szórakoztató része az, amikor Jerry ismét performance-szal jelentkezik, amelybe már meg sem próbál belerángatni bennünket, most kínai íróhallgatókat kér fel szertartásmesternek és – jaj de nem szeretem a sztereotípiákat, de ez itt kihagyhatatlan – igazi lengyel módra már megint misét celebrál. Megáld egy kancsó vizet a költészet erejével, felmondat valami szöveget a kínaiakkal, aztán a szentelt vizet kell innia boldog-boldogtalannak. A konferencia után az épület menzáján vagyunk hivatalosak vacsorára, és ismét meg kell állapítanom, hogy a kínai íróknak piszokul jól megy. Még konditermük és pingpongasztaluk is van. De mindezt a videón is meg lehet nézni: 

last game 01

**** KUROKO BASKET LAST GAME part 1 vostfr *****Lien part 2 : "https://www.facebook.com/plugins/video.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2F100mangaanimestyle%2Fvideos%2F830609827109882%2F&show_N'hesitez pas a partager les amis#LaBoss

Posted by 100 % Manga-Anime Style on Dienstag, 17. Oktober 2017

vagy:

Milyen az irodalmi múzeum egy olyan országban, amely 120-szor nagyobb, mint Magyarország? 120x több író…?! Képzeld el a Nyugat nemzedékét 120-as szorzóval! Durva…? A videóból kiderül!

Posted by Péterfy Gergely on Samstag, 25. November 2017

Aztán belecsapunk az éjszakába. Régi jó ismerősöm, Katona Gergely keresett meg még az út elején, hogy itt tanul a kislánya, Lili, és nem találkoznánk-e vele. Persze, hogy igent mondtam, ugyan ilyen helyzetben van kint Misi fiam Berlinben, pont ez jutna eszembe, ha egy régi barátom épp ott lenne, hogy nézzen már rá a gyerekre. Úgyhogy megbeszéltük Lilivel (wechaten, persze), hogy találkozunk a Bao Yuan étteremben, ami a pekingi tradicionális gombóckészítés afféle szentélyének számít, Éva egyik olvasója is külön felhívta rá a figyelmet, hogy ki ne hagyjuk. Lee barátunkat is ide invitáljuk, aki a barátnőjét is ide szervezte. Taxival megyünk át az esti városon, de túlaggódtuk a forgalmat, egy órával korábban érkezünk. A vendéglőt rögtön megtaláljuk, de ameddig nem jönnek a többiek, elmegyünk sétálni, én szívesen be is dobnék valami piát. Benézünk egy közértbe, veszünk kínai chilit, hogy majd Évuka otthon azzal főzze a babot – mert itt rájött, hogy ő tulajdonképpen kínai, és elhatározta, hogy ha hazamegyünk, kínai konyhát fog vinni és pálcikával fogunk enni. Mondtam hurrá.

Épp vlogolgatok az utcán, amikor egyszercsak ránk köszön Lee azzal az ízes váci magyarságával – és rögtön be is rángat egy Cheers-be. Ez egy kocsmahálózat, kicsit olyan, mint Berlinben a Spätkauf, félig bolt, félig kocsma, de bentcsak egy asztalka van meg néhány szék, nyáron meg kint egy pad a bolt előtt, viszont jók a piák és csak kicsit vannak a bolti ár fölött. Rögtön leemelünk egy üveg ausztrál Shirazt (kínai bor sajna nincs), és felhörpintjük hármasban. Befut Lee barátnője, és megyünk a gombócoshoz. Lili már az ajtóban vár bennünket. A gomóchoz aztán jól kifaggatjuk – két évvel idősebb, mint Emma lányom, Londonban kezdte az antropológiát kínaival kombinálva, ez most egy pekingi év, aztán Londonban folytatja tovább. Masterre talán Svédország, azt mondja. Heti 60 jelet tanul meg, én mióta itt vagyok, jó, ha tízet memorizáltam, úgyhogy nagyon-nagyon le a kalappal. Hörpintgetjük (mármint én meg Lee) a korsó söröket, aztán megérkezik egy szép kupac gombóc, mindenféle színben és mindenféle töltelékkel a medvehagymástól a disznóhúsoson át a nemtudomiig. Hazafelé még vlogolgatok a taxiban – Dolce China címmel itt lehet megnézni az estét.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top