Filmesek érkeznek a romániai Köpecbányára, hogy a korábban megbeszéltek szerint magukkal vigyenek a Délibáb forgatására egy pompásan lovagló és táncoló helyi férfit, akit a film egy kisebb szerepére választottak ki. A leendő szereplő azonban egyre jobban megijed, és végül megszökik a filmesek kocsijából. De mitől fél? És miért nem merik mások sem elvállalni a munkát? Gálovits Zoltánnal, a Kanzoli című dokumentumfilm szereplőjével és Hajdu Szabolccsal, a Délibáb rendezőjével beszélgettünk a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztiválon.
Hogyan történt, hogy ebben a helyzetben ott volt a kamera, és mindent rögzített? Véletlenül?
Hajdu Szabolcs: Minden játékfilm készítésének része a werkfilm, de a tapasztalatom az, hogy nincs semmi értelme. Egy amerikai szuperprodukciónál sokan megnézik, van promóciós értéke, de magyar filmnél nem nagyon. Ezért már régebben gondoltam arra, hogy a forgatás folyamata helyett inkább azokat a közegeket kellene rögzíteni, amelyekre a játékfilm készítése ablakot nyitott. Hiszen sok-sok valós történet vesz körül egy forgatást, ami nem kapcsolódik a filmhez. A Délibáb szereplőválogatása során Gáló (Gálovits Zoltán), aki az amatőr szereplőkért felelt a filmben, elmegyógyintézetektől öregek otthonán át a legkülönbözőbb intézményekben járt, főleg vidéken. Több kis portréfilm el is készült, amelyben a „werkfilm” stábja rögzítette néhány ember sorsát a statisztériából. Mivel ismertem a romániai Őrkőn elzártan élő lovas cigány közösséget, biztos voltam benne, hogy a Kanzolit, a „lovas pribéket” játszó férfi, Rémusz története is érdekes lesz. De arra nem számítottam, ami történt.
Gálovits Zoltán: Rémusz esetében annyi volt megbeszélve, hogy vele vagyok, amíg megérkezik a forgatás helyszínére, utána pedig én is végzem a dolgom, és a stáb is. Máriusszal, aki végül eljátszotta Kanzolit Rémusz helyett, valóban így is történt: a stáb megörökítette, ahogy megérkezik a forgatásra, ahogy részt vesz benne, és végül hazatér. Én is mellette voltam, de csak a háttérben – és ez már egy másik film.
Mélyen szimpatikus és izgalmas ötlet, hogy a werkfilmek azokról a helyszínekről és emberekről szólnak, akikkel a film kapcsán találkoztatok.
H. Sz.: Igen, szerintem is sokkal érdekesebb, mint amikor egy werkfilmben a rendező arról beszél, hogy milyen fantasztikusak a színészek, a színészek arról, hogy milyen fantasztikus a rendező, a producer pedig arról, hogy milyen fantasztikus a történet. Igen, ezeknek az embereknek a sorsa sokkal érdekesebb.
G. Z.: Az is érdekes, ahogyan létrejön egy találkozás. Ezek a filmek túlmutatnak azon, hogy honnan jön valaki: azt látjuk, ahogy elindul egy folyamat.
H. Sz.: Például ahogy Isaach de Bancolé francia-amerikai fekete színész fénydublőre, a Debrecenben egyetemre járó Sam találkozik a balmazújvárosi púpos cigánygyerekkel, Csimbivel. Az első pillanattól kezdve báty-öccs kapcsolat alakult ki köztük, az a kicsi fiú ott lógott Sam nyakában, ő volt számára a legfontosabb a forgatáson. Tanította Samet magyarul, Sam pedig őt angolul. A werkkamera jelen volt, amikor a fekete Sam megjelent a balmazújvárosi cigánysoron, megismerkedett a szomszédokkal, Csimbi családjával. Egy ilyen helyzet nem történik meg, ha nincs forgatás.
G. Z.: Mélyen emberi dolgokról van szó itt, de közben társadalmi jelenségekről is, finoman, árnyaltan.
H. Sz.: Minden társadalmi prekoncepciót levetett magáról Sam és Csimbi kapcsolata, mert az emberi tényező fontosabb volt abban a helyzetben. A Kanzoli esetében viszont fordítva volt: ott az emberi tényező nem tudott megmutatkozni, annyira más volt a szokásrend és a kommunikációs rendszer a köpecbányai és őrkői cigányok, illetve a Gáló által képviselt világ között. Mint az olaj és a víz.
G. Z.: Én valaminek a képviseletében kerültem bele abba szituációba, és egy közösséggel találkoztam, pedig csak egyetlen emberrel, Rémusszal lett volna dolgom. Meghívtuk őt valamire, visszalépett, emiatt előkerült a saját, egyéni szempontom is. De a közösség egy idő után már inkább az én pártomon volt, és Rémusz került kívülre. A család támogatott, ők is érezték a helyzet furcsaságait. Többen eljöttek volna Rémusz helyett, ezt meg is jegyezték.
Nem tudjuk, hogy tényleg elmentek volna-e.
G. Z.: Valóban nem, de akkor ezt mondták.
H. Sz.: Mindenki ezt mondta, de abban a pillanatban, ha valakire rákerült a sor, megrettent. Valószínűleg rossz tapasztalatokról, ősi félelmekről van szó, ami generációról generációra öröklődik, és nagyon nehéz általánosan feloldani.
G. Z.: Utólag visszamentem a Kanzolival, és megbeszéltük Máriusz családjával a történteket. Addig azt hittem, attól fél, hogy mi vár rá, ha elmegy. De kiderült, hogy Máriusz nem magát féltette, hanem a családját, a hét gyerekét. Rémusznak meg az apjára kellett vigyáznia, aki beteg. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a félretett pénz munka után a miénk. Ebben a közösségben viszont mindenen osztoznak, a filmben látható, hogy Rémusz is azonnal továbbadja az előleg egy részét, amint megkapja. Sokkal jobban egymásra vannak utalva, nehezen hagyják el a családot.
Ennyire közösségi életformából kiszakadni azért mégiscsak ijesztő lehet annak, aki elmegy, nem?
H. Sz.: Voltak ők külföldön dolgozni, de valószínűleg rossz tapasztalatok érték őket. A filmben is hivatkoznak ilyen történetekre, amikor átvertek valakit.
G. Z.: A harmadik jelöltnél, Máriusznál viszont pont azt képviselték a családtagok, hogy nem kell félni. Egyikük azt emlegette, hogy én a temesvári színháznál dolgozom. Neki volt pozitív tapasztalata kulturális intézményekkel, tudta, mit jelent a színház, ez erősítette a bizalmat bennem. A megélt tapasztalat kulcsfontosságú. Amikor utólag visszamentem, és beszélgettünk Rémusszal, elmondta, hogy a találkozásunk után kiment Olaszországba dolgozni, és üres zsebbel tért haza. Átverték. Addigra Máriusz is hazajött a forgatásról, és pont Rémusztól vett lovat a megkeresett pénzén. Rémusz ezek miatt a tapasztalatok miatt a legutóbbi találkozásunkkor már azt mondta: bánja, hogy nem jött el filmezni. Utólag már látom azt is, hogy hiába győzködtem Rémuszt azzal, hogy mekkora élmény lesz számára a forgatás. Neki ugyanis az élménynél minden bizonnyal sokkal fontosabb a munka.
H. Sz.: Gáló demokratikus diskurzust próbált megvalósítani. Ők viszont rögtön alárendelték önmagukat, mert hozzászoktak az utasításokhoz. Ha valaki mellérendelt helyzetet próbál kialakítani velük, az gyanús. Ha Gáló főnökként viselkedett volna, ha keményen lép fel, akkor talán el se készül a Kanzoli, mert Rémusz beszállt volna a kocsiba. Gáló személyisége kellett ehhez a filmhez, az, ahogyan a világhoz viszonyul.
G. Z.: Nekem azért izgalmas ez a film, mert nagyon sok mindent megnyit, és úgy életszerű, hogy bár egyszerűnek tűnik a helyzet, valójában nagyon is összetett. Olyan mechanizmusok lepleződnek le, amelyek amúgy nem szoktak látszani. A helyiek nem tőlem féltek, hanem attól, amit képviseltem. Általában nem attól az embertől félünk, aki ott áll előttünk, hanem attól a másik világtól, amit magunk elé vetítünk a tapasztalataink és a tudásunk alapján.
H. Sz.: Őrkőnek olyan híre van, hogy oda másvalaki ne tegye be a lábát, mert nem jön ki élve. Aztán bemegy oda valaki, és ők félnek tőle.
G. Z.: Ez a kép szerencsére meggyengült már az elmúlt években, de azért még mindig egy zárt közösségről beszélünk.
Gáló, mit gondolsz utólag, hogyan tudtad volna hitelesíteni magad, hogyan csökkenthetted volna a félelmüket?
G. Z.: Tanulságos és kulcsfontosságú számomra az a pillanat a filmnek, amikor Máriuszban a félelem bizalomra fordul. Ez akkor történik, amikor nem az elvi szövegeléssel jövök, hogy mi vár rá, és milyenek vagyunk, tehát csupa absztrakcióval, hanem amikor emlékeztetem valamire: kért tőlem 20 lejt kenyérre, és én hátrahagytam neki a pénzt, pedig semmi nem történt volna, ha nem teszem meg. Az ilyen kézzelfogható, átélt dolgok segítenek a bizalom kialakulásában. Nem elég azt mondanom, hogy becsületes vagyok. Becsületesnek is kell lennem, és meg kell tapasztalniuk. Ehhez pedig idő kell. Sokat számított volna az is, ha nem egyenkénti tárgyalások vannak, hanem nyitott szereplőválogatás, ahol bárki jelentkezhet, és a közösség előtt hangzik el, hogy mi a feladat, mit ajánlunk, mire van szükségünk. Azzal is erősíthettük volna a bizalmat. Máriusz esetében az is fontos volt, hogy valóságos fórum alakult ki sok külső résztvevővel, nem csak a család volt jelen a megbeszélésünkkor.
H. Sz.: Olyan stabil volt az emberek álláspontja, hogy nem mennek, hogy a második jelöltnél, Istvánnál felmerült az is, hogy magasabb gázsit kapjon. De István azt mondta, hogy a világ minden pénzéért se menne. Ezzel az a prekoncepció is megdőlt, hogy csak az összegen múlt volna.
G. Z.: Számomra egy fotó hitelességet sugall. Nekik viszont hiába mutattam meg a gyártási tervet és a színészek fényképét. Az már sokkal többet jelentett, hogy visszamentem utólag, és nem hánytam a szemükre semmit, hanem megmutattam a filmet, hogy nézzük meg.
Hogy tetszett a köpecbányaiaknak és őrkőieknek a dokumentumfilm?
H. Sz.: Én sajnos nem voltam ott, de Gáló arról számolt be, hogy inkább a film végén lévő egyperces lövöldözés érdekelte őket. Arra voltak kíváncsiak, ami produkció. Rémusz kiment film közben, patkolta a lovat, végezte a dolgát…
G. Z.: Nem az volt, hogy nem érdekelte, hanem zajlott az élet közben. Rémusz félt a lövöldözős jelenetektől, nem csodálom, hogy ott utólag arra voltak kíváncsiak. De mindannyian máshogyan viszonyultak a Kanzolihoz. István, a második jelölt nem jött el, pedig elvileg tudott arról, hogy megnézzük közösen a filmet. Máriusszal viszont szoros kapcsolatunk alakult ki a forgatás során, így együtt néztük végig a Kanzolit a családjával. Érdekes volt, hogy sokszor ugyanúgy reagáltak a film nézésekor, mint az eredeti helyzetben. És természetesen teljesen más szemmel nézték a filmet, mint én. Amikor Máriusz meglátta azt a részt, amikor Istvánnak több pénzt ajánlottunk, elkerekedett a szeme. „Nekem ezt miért nem mondtátok?” Egyébként nem voltam felhatalmazva a gyártók által, hogy feljebb vigyem az árat.
Hogy érezted magad az egész szituációban, Gáló? Sokféle érzelem látszik rajtad a filmen.
G. Z.: Legalább olyan sokféleképpen is éreztem magam. Csupa váratlan helyzet volt. Sok minden viszont nem látszik abból, ahogyan Máté, az operatőr és én átéltük a helyzetet. Hogy milyen volt az, amikor Rémusz kiszállt a kocsiból, és nem jött vissza. Milyen volt, amikor István szállt ki a kocsiból – és ő se jött vissza.
H. Sz.: Számomra a film tökéletes formája a nyers, vágatlan változat, ami 3 óra 20 perc. Rengeteg ismétlés van benne, de pont ettől lehet igazán átérezni Gáló helyzetét.
G. Z.: A mai napig sokféleképpen érzem magam. Egy évig nem jutottam el oda, hogy visszanézzem a nyersanyagot. Egyszerre volt büntetés és terápia, amikor a vágáskor újra- és újranéztem a saját reakcióimat, gesztusaimat. Nem mindennel értek egyet utólag, amit csináltam, de nagy volt a nyomás rajtam.
Nagyon tetszett nekem a filmben, hogy te sem maradtál steril benne.
H. Sz.: Gáló ragaszkodott hozzá, hogy vágáskor hagyjuk benne azokat a dolgokat is, amelyek nem a legjobb fényt vetik rá.
G. Z.: Voltak olyan helyzetek, amelyekhez kritikusan viszonyulok, akár elfogadhatatlannak tartok, de alkotóként azt gondolom, hogy pont ezeket a legfontosabb megmutatni. Érzelmi manipulációkkal próbálkoztam, a meggyőzés eszköztárának teljes skálájával, néha túl kemény voltam, amire nem vagyok büszke. A filmen belül erre nem tudtam reagálni, csak belátom utólag.
Nem objektív megfigyelőként érkeztél oda, hanem konkrét feladattal – ami nem sikerült, emiatt egyre nagyobb pácba kerültél. Egy nagy költségvetésű film egyik szereplője lépett vissza az utolsó pillanatban…
H. Sz.: Én ekkor már forgattam, és nem tudtam ezzel foglalkozni. Folyton jöttek a telefonok Gálótól, én pedig annyit tudtam reagálni az asszisztensnek, hogy oldják meg, és kész. A forgatáshoz képest ez apróság volt, nem tudtam átélni.
G. Z.: Nem voltál benne, ezért nem érezted. Ha láttad volna az alaphelyzetet, akkor valószínűleg nem is ragaszkodtál volna Rémuszhoz – bár a telefonban azt mondtad, hogy beléd égett az arca, másvalakit nem tudsz elképzelni. Egyébként ma már valószínűleg én sem erőltetném azt, hogy jöjjön el Rémusz. Visszatérő elem a filmben, hogy jót akarok. De akarhatom-e a jót, ha nem tudom, hogy igazából mi a jó neki?
H. Sz.: Máriusz viszonylag sok pénzt keresett a filmmel, és jó haverságba is kerültünk vele, de nem tettünk-e ezzel rosszat vele? Ez mindig dilemma amatőr szereplőknél. Azt mondta, hogy az anyja méhében nem érezte ilyen jól magát. A kaszkadőrök csodálták a lovas tudását, és kiválóan táncol, ebből a két tudásából jól megélhetne. Gáló, te beszélgettél vele erről?
G. Z.: Az egyik réteg az, hogy Máriusz kikászálódott az adósságaiból a film révén. A másik réteg, hogy mennyire hiányzik neki a forgatás. De amikor tisztáztam vele, hogy most nem tudok új munkát, azt mondta, hogy végül is nem baj. Minden állandóan változik, és csak a konkrét tények vannak. Konkrét tény, hogy Máriusz szobájában ki vannak téve a délibábos fotók, fontos emlék neki. Az, hogy hogyan élte meg, nem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Azt hiszem, összességében inkább jól élte meg.
H. Sz.: Megnyugtató, hogy ezt mondod, mert ha amatőr színészekkel dolgozik egy rendező, pár hónapra kiemeli őket az életükből, és ez rizikós. Van, aki új egzisztenciát tud így teremteni. Más esetekben viszont kibillennek, nehezebben dolgozzák fel.
Ha valaki nagyon felszínesen nézi filmet, abban talán erősödhetnek bizonyos előítéletek. Nem gondoltatok arra, hogy reflexiókkal, kommentárokkal csökkentsétek az esélyét ennek?
H. Sz.: Benne van néhány kritikus mozzanat, például amikor Rémusz elmegy a pénzzel, vagy amikor úgy tűnik, hogy átverik Gálót.
G. Z.: Nem éreztem, hogy átvernének, csak a meggyőzés kedvéért használtam ott a helyszínen ezt a kifejezést.
H. Sz.: De az is látszik a filmben, hogy miért történtek ezek a dolgok. Szerintem azokban merül fel az, hogy ez a film erősíti az előítéleteket, akikben azok eleve megvannak. Voltam olyan vetítésen, értelmiségi közegben, amikor a nézők már akkor gyanakodtak, hogy az egyik szereplő el fogja lopni az előleget, amikor megkapta. A valóságban nem ez történt. Egyébként pedig az olyan dokumentumfilmeket szeretem, amelyek egy folyamatot követnek végig. Nem akartam kívülről belenyúlni a felvett anyagba, mert a rendezői koncepcióra épülő dokufilmekkel kapcsolatban disszonáns érzéseim vannak. A Kanzoli véletlenül jött létre, odagurult elénk. Szerencse, hogy Máténak, az operatőrnek volt annyi lélekjelenléte, hogy felvegye.
G. Z.: Ha már Mátéról beszélünk: ott találkoztunk először, de ez után a 48 óra után úgy váltunk el, mint akik egy életet éltek le együtt.
