Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Géczi János A halál utáni élet címmel írt esszét a Sziveri Jánosról készült fotókról.
„Nem előzmények nélküli Sziveri képvilágának beavatott módú képviselete. A Puskin utca egy megformált hagyományt követett. 1994-ben Mátis Lívia szerkesztésében és Baráth Ferenc tervezésében a Kortárs Kiadónál napvilágot látó Sziveri János minden verse is utalt már arra a gazdag és igényes, a képző- és fotóművészet új fejleményeivel rokonságot tartó, s a vajdasági könyv- és folyóirat-kiadásra többnyire jellemző képmívességre, amely hatása alatt nem kizárólag a költő, képzőművész, szerkesztő Sziveri értékvilága formálódott ki. Mindennek kimutatható a hatása Sziveri közszerepléseinek szcenírozottságára, irodalmi megnyilvánulásai performalitására és létezése vizuális dokumentálódására. A verskollekció tipográfiájának, a könyvmű képiségének kialakítója a szintén vajdasági Baráth Ferenc grafikus, aki avatott ismerője a költő élettereinek, a költői életmű képvilágainak és a fényképanyagnak. Elképzelése szerint valósult meg a gyűjtemény: a kötetek szerint fejezetekké rendeződő verseket az első megjelenés idejéhez kötődő felvételek egészítik ki. Valamennyi részt egy teljes oldalas, 3-4 képből összeállt és az egyoldalas, Sziverit centrumba helyező fotó vezeti fel. Dormán László, Dudás Szabolcs, Grencsó István, Lábass Endre fényképei hol portrék, hol pedig életképek. Beállított pillanatképek véletlenül sem szerepelnek. Az utolsó, a szerző által ugyan autografizált, de a kezéhez nem került kötetnek, az 1991-es Magánterületnek az anyagát a farkasréti temetés képi emlékei vezetik föl.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István kritikája Colson Whitehead A föld alatti vasút című regényéről szól.
„A „föld alatti vasút” megnevezés arra a hálózatra vonatkozik, amelyet már az 1700-as évek legvégén abolicionisták, emberbarátok, korabeli polgárjogi harcosok vagy egyszerűen az emberi elesettségre érzékeny emberek, fehérek és feketék alakítottak ki, abból a célból, hogy a déli államok fekete rabszolgaszökevényeit a biztonságosabb északi államokba vagy éppen Kanadába segítsék. A hálózattal kapcsolatos tudást apák sokszor a fiaikra hagyták, anélkül, hogy távolabbi családtagot a közelébe engedtek volna. A föld alatti vasút „állomásai” fehér házak ideig-óráig rejtekhelyet biztosító pincéit, padlászugait fedték, a „vonalak”, a „sínek” az ezeket a házakat összekötő, biztonságosnak gondolt útvonalakat. A „szerelvények” vagy „vonatok” többnyire társzekereket jelentettek, néha éppenséggel igazi vasúti tehervagonokat, amelyeken a színesbőrű „utasokat” a lebukás veszélye nélkül lehetett tovább csempészni, a „kalauzok” és az „állomásfőnökök” pedig azok a bátor emberek voltak, akik ennek a rendszernek a fenntartásában tevékenyen részt vettek.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Romsics Ignác új Magyarország-történetéről két recenziót is közöl az ÉS:
Bihari Péter: Szekfű után:
„Először azt hittem, rosszul látok, valami tévedés történt, mert nyomát sem találtam a dualizmus belpolitikai küzdelmeinek, 67-esek és 48-asok évtizedes, a parlamentet gyakran, az országot esetenként megbénító konfliktusainak. Meglepetésemből felocsúdva és tovább olvasva láttam, hogy nincs tévedés, hiszen a Horthy-kor belpolitikája is teljesen kimaradt, ez tehát tudatos döntés. Leegyszerűsítve: nem csak Bánffy Dezső és Széll Kálmán maradt ki, de Wekerle Sándor és Tisza Kálmán is – a későbbi korból nem csak Huszár Károly vagy Darányi Kálmán, hanem Gömbös Gyula is hiányzik. És Lamberg szívében nincs kés, sem Latour nyakán kötél, Teleki Pál nem lett öngyilkos, Nagy Imre és kormánya pedig nem lépett ki a Varsói Szerződésből. A kérdés: lehet-e így (is)? Jó, mondhatjuk, hogy „fecseg a felszín…”, sok név nyugodtan kihagyható (Torgyán, Medgyessy stb.), a válaszom mégis az, hogy semmiképpen; meggyőződésem, hogy Tisza és Gömbös nélkül, az obstrukció vagy az 1905-ös kormányzati válság nélkül nem állhat meg magyar történeti szintézis. Főleg az a szintézis nem, amelyik (mint idéztük) az állami politika bemutatását tartja a kötet gerincének.”
Hahner Péter: Egy sikeres szintézis:
„Rossz hírem van az ellendrukkerek számára. Romsics Ignác bebizonyította, hogy ma is lehet egységes szemléletű, a modern kutatások eredményeit összegző, viszonylag rövid és olvasmányos szintézist készíteni hazánk teljes történetéről. Sőt – kifejezetten érdekes könyvet, amelyben szó esik a nyereg alatt puhított hús legendájáról, a lovagi önfeláldozás híres példáiról, valamint arról, hogy Mátyás király igen segítőkésznek bizonyult öklendező barátai számára a lakomák során. Megtudhatjuk, hol rejtették el az árnyékszéket a középkori városok házaiban, honnan származik a lecsó, hogyan mulatoztak a régi falvakban, mikor cserélték le a Millenniumi emlékmű egyes szobrait, és azt is, milyen volt egy zsellércsalád szobájának berendezése.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Bajtai András, Balaskó Ákos és László Noémi versei kaptak helyet. Itt most Bajtai András versét idézzük:
Az űzött angyal
Musitz Dórának
A júliusi viharban téblábolsz, a hőség izzó
acélváza alatt. Feneketlen éjjel, mák és csalán
íze a szádban, megállsz a zuhogó esőben,
a Holdat langyos melankólia önti el.
Lehajtott fejed, akár egy égő erdő, ragyog
a távolban, és vérnarancs színűre festi
az eget. Forró szél fúj a tenyeredből.
Utoljára merülök el hajkoronádban.
Villámlik. A tűzben napernyők porladnak el,
és sírnak a fiókák a kigyulladt fészkekben.
Elfordulsz, szaladsz a nyár keskeny folyosóiban.
Szűkülő lélegzeted bokra elsötétül.
Íme, az arcod, amiben éjszakánként
elveszett a fény és levendula-szemed
megkésett villanása. Érintésedtől az érett
barackok színlelt pompája kicsordul.
Tenyeredből kiperegnek az elhamvadt
virágok, de várj, amíg a szarvasok megfeketedett
testét is kiveti magából a föld. Őrült kezek
a nyárban, megvagdosták csókjainkat.
Eljöttél, júliusi korahajnal, sápadt
homlokomon dobolnak eltévedt ujjaid,
hogy az űzött angyal annak álmában
is megjelenjen, aki ágyában egyedül hányódik.
Itt vagy hát, halott anya, elkergetett feleség.
Legszebb a felesleges szerelem, mert az egyetlen
hattyú akkor is ott ül majd a trónon, miután
a közös sivatag betemette virággá változott fejünket.
PRÓZA
Háy János, Lévai Júlia Míra és Tóth Gábor Ákos prózája mellett Szabó T. Anna tárcája olvasható.
Részlet Háy János Ferike című írásából:
„Megismerkedünk? Nem. A nő magához rántotta a gyereket. A nagymamát hozták ki az állomásra. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok. Szállj már be, kiáltott rá a gyerekre. Mit akar a bácsi? Szállj be! Balog Ferenc vagyok. Benyomta a belső zárat. Félt. Főleg a gyerek miatt. Balog Ferenc vagyok. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok.
Te vagy az, Ferike?
Hallatszott a bejárati ajtó.
Én vagyok mama.
Sikerült?
Nem.
Már megint nem?
Nem. Fáj?”
TÁRLAT
György Péter Hommage a Karinthy Frigyes – a költözés címmel írt kritikát (a Néprajzi Múzeum az Igazságügyi Palotában: 1974-2017):
„Igaz, ami igaz: a Néprajzi Múzeum története hosszú vándorlástörténet volt. 1872-1894 között, változó elnevezésekkel a Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályaként létezett, 1892-93-ban a Várkert Bazárban volt, onnan került a Csillag utcai bérházba, 1906-1924 között a Városligeti Iparcsarnokba került át, 1924-től a Hungária körúton a Tisztviselőtelepi Gimnáziumban működött, míg végül 1974-ben el nem jutott a Kossuth térre, ahonnan akkor költözött a Nemzeti Galéria fel a Várba. (Amúgy, a hely szelleme okán említést érdemel, hogy a Kúria épületét 1951-től először a Munkásmozgalomtörténeti Múzeum használta, ami innen a József Nádor, majd a Szentháromság térre költözött, s onnan a Palotába, a Galéria mellé, majd 1989 után megszüntették.)
Azaz a Néprajzi Múzeum munkatársai 1974 és 2017 között használhatták a (volt és leendő) Igazságügyi Palotát, hosszú évtizedeken át tartó bizonyosságban, hogy helyük végleges. 1969 és 2013 között három kiváló igazgató, Hoffmann Tamás, Hofer Tamás, Fejős Zoltán vezették, azóta Kemecsi Lajos, aki, most már szinte biztos, e helyt az utolsó a sorban.”
FILM
Stőhr Lóránt a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról írt kritikát.
„Az idei gazdag program a kijevi tüntetésről elhurcolt és Oroszországban jogtalanul fogva tartott ukrán filmes megpróbáltatásaitól (A per) kezdve a potenciális bűnözőket kiszűrő, szociológiai-kriminalisztikai tanulmányokon alapuló számítógépes algoritmusokkal kapcsolatos személyiségi jogi aggályokon át (A bűn algoritmusa) a Pinochet-diktatúrában együttműködésre kényszerített, Európába emigrált chilei haditudósító a múlt kísérteteivel vívott küzdelméig (A kaméleon színe) az emberi jogok eltiprásának legkülönbözőbb változataira irányítja tekintetünket.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
