Ha mostanában dob ide jósorsod, akkor délután négy körül érkezz a városba, mert télen akkor a legszebb: már égnek a lámpák, miközben a gyorsan sötétedő ég hideg, vörös csíkjai felizzanak, egyetlen percre mindent beragyognak. (A városi karácsonyfát most állították fel az orrom előtt, ezért még dísztelen.)
Természetesen Szentendréről van szó. Itt nyílt egy csemege kiállítás, ahol megtekintem, hogy jön össze újra, hatvan év után, a címben felvezetett két ember.
Kandó. Ez a felirat és egy kettős kép van a főtéri Képtár bejáratán, egy francia filmsztárszerű férfi és egy női akt képe: Kandó Gyula festő és Ata Kandó fotográfus közös tárlata a múlt héten nyílt meg. (Igen, a művész a mozdonyos Kandó Kálmán rokona volt, éspedig az unokaöccse.)
A 24 éves – utóbb elhagyott első vezetéknevéből gondolva nemesi származék – Egerfarmosi Kandó Gyula mit sem sejthetett az elkövetkezőkről – kalandos, de nem túl hosszú életéről -, mikor Ata, a felesége, megcsinálta a képet, a nő saját bevallása szerinti legjobb portrét, amit valaha is készített. És Ata sem sejthette, mikor megnyomta az exponálógombot, hogy neki is bámulatosan eseménydús, viszont rendkívül hosszú élete lesz.
Vargosz és Pépé barátaim a megmondhatói, mennyire odavoltam Kandinszkijért, mikor a múlt században Párizsban töltöttünk együtt víg napokat. (Közös kasszán voltunk, három templom egere, őket gyötörtem, hogy vegyünk nekem egy plakátot, de mivel kis pénzecskénk múzeumi belépőkre ment el, végül csórtam egy reprós képeslapot. Fiatal voltam, kellett a Kandinszkij.)
Rögtön ez ugrott be, mikor megnéztem Kandó Gyula festményeit. A francia szürrealizmus hatása a festőre, aki életében Budapest és Párizs között többször ingázott, hol itt élt, hol ott – aztán már csak itt -, s akire rendkívüli mély benyomással voltak kinti kortársai. Absztrakció! Egyszerűsíteni, és megint egyszerűsíteni, és még tovább, míg csupán élénk színek és éles formák maradnak a vásznon tökéletesen pontos aránnyal, melyeknek mágikus hatása a nézőben beröffenti a képzelet villanymotorját – Kandó! -, s megtörténik az áhított aktus: a befogadó diffundál a képbe, hirtelen saját személyisége kellős közepén találja magát, múltja és jelene zöld mezején sétálgat. (Írni is így kéne, négy szóval felmutatni a dolgokat. Bármit.)
‘”Nincs olyan forma, nincs semmi a világon, ami semmit sem mond. Gyakran az üzenetét nem fogadja be a lelkünk; akár mert nem önmagában és nem önmagáért jelent valamit, vagy mert nem a megfelelő helyre érkezett ez az üzenet. De minden komoly munka épp olyan benső zengést hallat, mint a csendesen és méltóságteljesen kimondott szavak:
Itt vagyok!”
Vaszilij Kandinszkij
Nagyon nekiszaladtam az összevissza okoskodásnak, de beleszerettem ezekbe a festményekbe. Két kedvencem is van: Szemfej tengeri lényekkel, és a Zöld mező, sárga ég lebegő formákkal. (A címadása is lenyűgöz.) Kandó az első nagy szentendrei korszak egyik legnagyobb alakja volt, ezért a Ferenczy Múzeumnak van a leggazdagabb gyűjteménye életművéből, hatalmas anyagból válogathatott a két kurátor, Kígyós Fruzsina és Muladi Brigitta.
Hősünk, Kandó Gyula semmiben nem volt kispályás: a festés közben 1944-ben zsidókat bújtatott, majd a felesége által készített karszalaggal, mint pszeudo nyilas tiszt, Kassán kiparancsolt a vagonokból soktucat embert, megmentve őket Auschwitztól. (Később ezért Jeruzsálemben posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést.) Az, hogy milyen lehetett ezek után a vasfüggönyön belül maradni, díszlettervezőként dolgozni a filmgyárban, milyen volt közben otthon alkotnia a nonfiguratív festményeket a hardcore ötvenes, majd puhuló hatvanas évek Magyarországán, milyen volt élni az akkor csendes kis Szentendrén, nem tudom. Mit gondolt ez az ember akkor? Miben hitt? Mit akart?
Nagyon keveset tudni róla, kerestem például időskori portrét, kortársak nyilatkozatát, de nem találtam. A kiállítás kapcsán a Ferenczy Múzeum mindenesetre kiírt egy klassz pályázatot, amire tudományos igényességű munkákat vár, azon célból, hogy további nyomára akadjon ennek a rejtélyes, nagyszerű férfinak és kontextusba helyezze az életművét.
A tárlat része Ata Kandó is, született Görög Etelka – aki saját magának találta ki az Ata nevet -, az idén szeptemberben 104 évesen meghalt csodás nő. Kapcsolata, mély szövetsége Kandó Gyulával megmutatkozik a tárlatból, felvillant egy szeletet, a rendkívül gazdag Kandó feleség életműből. (Illetve exKandó, mert hamar elváltak.) Jaj, ez a nő! Ez a huszon-, ötven-, százévesen is gyönyörű, kíváncsi fotográfusnő! Robert Capa asszisztenseként jól megtanulta a leckét: mindig elég közel ment a gépével a dologhoz, legyen az 56-os menekült, amazonasi indián vagy párizsi fotómodell. Elképesztően izgalmas sorsát könnyed eleganciával élte meg, legalábbis így interpretálja abban a nagyszerű rövidfilmben, amit megnéztem róla. Halála óta ez az első hazai kiállítása, ahol minden fontos alkotói korszakából láthatunk képeket.
Ajtóból visszafordulva, Columbo hadnagyosan már csak egy, illetve három kérdésem van: Kandó Gyula erotikus témájú grafikáin ott lüktet a tűz, ami ezt a két embert összekapcsolta. Mit érzett Kandó Gyula, mikor negyvenegy évesen, ereje teljében, végleg elszakadt Atától? És hogy értékelte magát, a saját művészetét az utána következő néhány évtizedben, innen, a komcsi állóvízből? És Ata Kandó, mielőtt elhagyta a földi világot, mikor halál-előtti-pillanat-filmjében felvonult előtte 104 évének összes szereplője, hogy látta a férfit, ezt a világszínvonalú festőt?
Welbach Lola Szürreál
Ui: És ha már képzőművészet: A négyzet az év egyik legjobb filmje, tűpontos és nagyon mulatságos, látni kell. Arany Pálma díjas, Oscar gyanús.
