Hazugság a szeretet gyógyító ereje.
Dmitrij Hvorosztovszkij legalább kétszer tapasztalhatta meg a közönség határtalan szeretetét, mégsem gyógyult meg. Agydaganata fittyet hányt a világ leghíresebb operaházának üdvrivalgására és a világ legjobb orvosaira. Ma reggel 55 éves korában legyőzte őt. Úgy halt meg, mint Simon Boccanegra békésen, szeretteitől körülvéve.
A szibériai Krasznojarszkban született, szülővárosában debütált a Rigoletto Marullójaként. Ugyanezt az operát énekelte egyik utolsó fellépésén májusban, a Metropolitan gáláján, ahova a legnagyobb titokban (gondolom, orvosai tiltása ellenére) érkezett, és ahol személyesen az igazgató Peter Gelb konferálta föl. A púpos bohóc lányáért könyörgő áriáját énekelte őrjöngő sikerrel. Mindenki tudta, hogy két és fél éve tumort találtak az agyában. Londonban a világ legjobb agysebészei kezelték, vissza is tért a színpadra. A Metropolitanban A trubadúr világközvetítésén a földkerekség összes országában láthatták milyen meleg bejövő tapsot kapott, amikor Luna grófként megjelent a Sargasto palota kertjében. Áriája után is tüntető ünneplést kapott, az előadásvégi tapsrendben pedig nem kevésbé híres kollégái egyedül lökték a színpad elejére, fehér rózsákat dobáltak neki.
Mindez kevés volt a gyógyuláshoz.
Nemzetközi karrierje 1989-ben indult. Mindenki meg volt győződve, hogy a BBC cardiffi énekversenyét Bryan Terfel fogja megnyerni. Aztán jött egy szőke orosz bariton, és Terfel csak második lett.
Utána fölkapta a világhír. Énekelt Bécsben, a Scalában, Chicagóban, Buenos Airesben, a Covent Gardenben és a MET-ben is. Legtöbbször Verdi baritonhőseit énekelte, Rigolettót, Germont-ot, Luga grófot, Renatót, Boccanegrát, Posa márkit, Jagót. Még Francencót is A haramiákban. Falstaffra már nem maradt ideje, azt meghagyta Terfelnek. Pályája első felében olyan bel canto operákban is föllépett, mint A sevillai borbély, A puritánok vagy A kegyencnő. Tonio volt a Bajazzókban és Valentin a Faustban. De Mozart sem volt idegen tőle, kitűnő Gróf volt a Figaro házasságában és hódító Don Giovanni. Pedig az életben nem volt csapodár. Első feleségét, egy krasznojarszki táncosnőt rajongásig szerette. Amikor viszont rajtakapta egy másik táncossal, mindkettőjüket nagyon elverte. A csábítónak bordája tört, a feleség is súlyosan sérült. Gyima (így szólították a barátai) erőteljes, sportos férfi volt, de most olvasom meglepődve, hogy 193 centi magas volt. Csak nagy nehezen kerülte el a büntetőeljárást, ami karrierjét is veszélyeztette volna. Svetlanával Londonban költöztek, a nő ikreket szült neki, de nem tanult meg rendesen angolul, nem tartott lépést férje karrierjével és egy idő után elváltak. Az orosz Expresz című újság szerint Hvorosztovszkijt olyan mélyen érintette ez a viharos kapcsolat, hogy egyszer szerette volna elénekelni Verdi Otellóját, amely pedig tenor szerep.
https://www.youtube.com/watch?v=Vqoz11XiR1E&list=RDVqoz11XiR1E&t=5
Második feleségét Florence-et egy genfi Don Giovanni produkcióban ismerte meg. Ő egy fiút és egy lányt szült neki, mindenben támogatta, megtanult oroszul, még Csehovot és Dosztojevszkijt is eredetiben olvasta. Zongorista és énekesnő. Hogy milyen énekesnő, arról egy közös sanzonfelvételük tanúskodik.
Hvorosztovszkij természetesen az orosz szerepeket is repertoárján tartotta. Rubinstein Démonját, Andrejt a Háború és békében, Grigorijt A cár menyasszonyában, Jeleckijt A pikk dámából és az Anyegin címszerepét. Anyegin volt. Ebben az operában is kitűnő párost alkottak honfitársnőjével, Anna Netrebkóval. Vele szoros barátságban volt, sokszor énekeltek együtt, emlékezetes koncertet adtak például a moszkvai Vörös téren.
Az operában a baritonoknak jutnak a legérdekesebb karakterek, a legváltozatosabb sorsok. Hvorosztovszkij betegsége, a daganattal való küzdelme is drámai volt. Jó egy éve fölcsillant a remény, hogy kigyógyul. Újra színpadra lépett, énekelt. Aztán sajnos visszaesett és fél éve bejelentette, hogy ezután csak koncerteken fog föllépni.
Az embernek óhatatlanul a múlt század másik két nagy baritonja jut eszébe. Ettore Bastiannini hangja és énekmódja nagyon közel állt Hvorosztovszkijéhoz. Ő alig volt 40, amikor gégerákot találtak nála. Ő is jóképű, vidám, sikeres művész volt, pályája a delelőjén állt. Azt mondták az orvosok, el kell távolítani a gégéjét. Ő azonban nem vállalta, hogy hátralévő életében csak suttogni tudjon. Még 3 évig énekelt és 45 évesen halt meg 1967-ben.
Nála is drámaibb az amerikai Leonard Warren sorsa. Ő a Metropotilan színpadán, A végzet hatalma előadásában, áriája éneklése közben esett össze 1960-ban. Épp azt énekelte „O gioia!” azaz öröm. Agyvérzés végzett vele, nem lehetett segíteni rajra. Még 50 éves sem volt.
Hvorosztovszkij lemezre vette Verdi Rigolettóját, mostanában jelenik meg (Nota bene a mantuai herceget legújabb felfedezettünk, Farncesco Demuro dalolja.) A művész halála szomorú aktualitást ad neki.
Állítólag 17 éves korában kezdett őszülni. Fehér hajkoronája szinte a védjegyévé vált. Így fogunk emlékezni rá. A színpadról pedig legerősebben Boccanegra gyanakvó tekintete marad meg bennem, amikor Amelia Grimaldi váratlanul elmeséli neki a titkait, inkább magától, mint a lánytól azt kérdezi: „In Pisa tu?” Aztán a kettős végén, mielőtt elmenne, még egyszer kimondja fejcsóválva, hitetlenkedve: „O figlia!”
Férfiszépség volt, a nők álma, sikert sikerre halmozott. Hatalmas, gyönyörű hang, nagyszerű előadó. Nekem mégis nagy orosz lelke és szomorú tekintete fog hiányozni leginkább.
