Hogyan emlékszik vissza az irodalomtörténet az 1800-as évek női íróira, költőire? Ki volt az első professzionális hírtudósítónő? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ a Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok című tudományos konferencia. A kétnapos előadássorozat az MTA Könyvtár és Információs Központban rendezték meg október 19-én és 20-án.
A pénteki program a Kapcsolatok és hálózatok című szekcióval indult. Elsőként Gyimesi Emese lépett a közönség elé, aki az ELTE bölcsészkarának doktori hallgatója, aki Szendrey Júlia és a költőnő családjának kiadatlan kéziratos hagyatékát kutatja. Szendrey Júlia és más női költők a 19. század közepén című előadásában egy hosszabb kutatás eredményét prezentálta.
A 19. századi magyar női irodalom kutatásának egyik legfőbb paradoxonja, hogy miközben egyre kedveltebb kutatási témává válik, a nők által írt szépirodalmi szövegek jelentős része mindmáig kiadatlan, vagy csak korabeli folyóiratokban elérhető.
– vetette fel a problémát Gyimesi Emese, aki szerint a jelenség különösen jellemző a 19. század közepére – például az 1850-es, 60-as években alkotó költőnők munkássága nagyrészt feltáratlan.
A másik probléma, hogy a női irodalom kifejezés olyan homogén kategóriát feltételez, ami azt sugallja, hogy a különböző női szerzők ugyanolyan megítélés alá esnének. Holott tudjuk, hogy egy női költő, író és egy szerkesztőnő különböző pozíciót töltött be a kor irodalmában.
– folytatta gondolatmenetét. Kutatásában a női életrajzok egymás mellé helyezése helyett az 1840 és 1870 között alkotó versírónők kulturális pozícióját vizsgálta. Gyimesi Emese három fő feltevés alapján közelítette meg a kérdéskört:
- Milyen szerepet tölt be a versírás gyakorlata a vizsgált női szerzők életművén belül?
- Hogyan jellemezhető a női szerzők szakmai identitása?
- Milyen kommunikációs és mobilitási stratégiákat alkalmaznak a női szerzők?
Szendrey Júlia imázsához szervesen hozzátartozott a versek publikálása, annak ellenére is, hogy sok más költőnővel szemben az adott korszakban nem jelent meg önálló verseskötete.
– jelentette ki Gyimesi Emese, hozzátéve, hogy Szendrey Júliának számos kiadatlan költeménye létezik, melyek olyan versgyűjteményekben találhatóak, melyek tudatos összeállítás eredményei.
Majthényi Flóra a másik olyan alkotó, akit az irodalmi nyilvánosság is költőnőként ismer, több verseskötete is megjelent, ennek ellenére neki is akadnak kiadatlan művei. A Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi egy bőrkötéses, aranyozott kapcsos könyvét. A kötet egyetlen tematikus gócpont köré szerveződik, melynek címe Pali emlékére. A könyv Madách Imre testvéréhez, Madách Pálhoz szól, aki ekkor már nem élt, tehát egy plátói szerelemről volt szó. Ha összehasonlítjuk Szendrey Júlia és Majthényi Flóra verseskötetét, feltűnik, hogy az írásszokások nem csupán a két költőnő privát íráshasználatának jellemzőit tárják fel, hanem a publikálási gyakorlatok sajátosságait is.
– számolt be kutatási eredményeiről Gyimesi Emese, aki szerint a legfőbb tanulság, hogy a 19. századi költőnők változatos stratégiákat alkalmaztak munkásságuk során. Következőként Kárpáti Zsuzsa lépett a mikrofonhoz, aki a Szegedi Egyetemen végezte doktori tanulmányait. Előadásában Vachott Sándorné kapcsolati tőkéjéről mesélt. Kutatásának egyik fontos eszköze volt a kapcsolatháló-elemzés, mely elsősorban a természettudományok világából lehet ismerős, de irodalomtörténeti vizsgálatok során is alkalmazták már.
A kapcsolati tőkeelemzés azt kutatja, hogy egyes szereplőknek hány emberi kapcsolatuk van, kikkel tartanak kapcsolatot, ezek milyen jellegűek és mikre használják őket. Mint Kárpáti Zsuzsa elemzéséből kiderült, Vachott Sándorné ismerőseinek 70 százaléka férfi volt.
Az ego háló irodalomtörténeti haszna, hogy láthatóvá teszi, rendszerezi és adatszinten feldolgozhatóvá teszi, amit eddig történetszerűen meséltünk el. Ugyanakkor kiindulópontot is ad további, szélesebb körű kutatások számára.
– foglalta össze kutatásának tanulságait Kárpáti Zsuzsa. Harmadikként Szilágyi Zita történelem szakos tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem PhD-hallgatója lépett a pódiumra. Előadásában Báró Jósika Júlia (családi nevén: Jósika Miklósné báró Podmaniczky Júlia) tevékenységéről tudhattunk meg többet. Szilágyi Zita kezdésként megjegyezte, hogy a kutatás során nem volt könnyű dolga, ám Drezdában egy titkosrendőrségi jegyzőkönyvben talált használható forrásokat. Vajda János 1857-ben kérte fel Jósika Júliát, hogy tudósítóként írjon a Nővilág című lapjába.
Júlia életmód témájú cikkei érdekesek voltak. Arról írt, milyen érkezési szokások jellemezték a brüsszeli bálokat. Olyan újdonságokról tudósított, melyekről Magyarországon kevesen tudtak. Állandóan jól értesült volt. Ennek köszönhetően teljesen más pozícióban volt, mint az itthoni írónők többsége. Vajda János is elismerte, hogy Júlia a Nővilág egyik legértékesebb munkatársa volt, tudósításai a lap keresletét is megnövelték. Személyes megszólításaival egyből belsőséges kapcsolatot alakított ki az olvasóival. Az érzelmekre hatott, az élményszerű tudósítás módszerét alkalmazta, ami az akkori újságírói szakmában professzionálisnak számított. Érdemes megemlíteni a szavak másodlagos jelentését is. A Bach-rendszerben a szabad véleménynyilvánítás korlátozottsága miatt a szerző és az olvasó is megtanult a sorok között olvasni. Júlia cikkeinek olvasása közben észrevettem, hogy egy-egy divattudósítás alatt jellemábrázolásokról kezdett el írni.
– jellemezte az írónő munkásságát Szilágyi Zita, akit panorámatudósítóként aposztrofált. Kiemelte, hogy Jósika Júlia tudósítói munkája során is kapcsolatban kívánt maradni a magyar társadalommal, és ő volt az első professzionális hírtudósítónő.
Júliának és öccsének, Frigyesnek méltán helye van a magyar irodalomtörténetben.
– zárta előadását.
A nyitókép forrása: dka.mnm.hu
