A Csehországban és Németországban élő Jaroslav Rudiš volt már punkzenekar menedzsere, tanár, DJ, szállodai portás, újságíró, a Kafka Band formációnak pedig ő a frontembere. A 2002-ben megjelent Berlin alatt az ég című első regényével vált ismertté. Legújabb kötete, a Nemzeti sugárút – Magányos bunyósok klubja magyarul is megjelent a Typotex Kiadó jóvoltából. A regény a Vandam nevű verekedős, ámbár olvasott kocsmatöltelék életét és egy prágai panelváros rögvalóságát mutatja be (recenziónk a kötetről itt olvasható). A könyvből már több színházi adaptáció is készült, és hamarosan jön a filmváltozat. A 45 éves cseh szerző a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatta be új regényét. Jaroslav Rudiš-sal beszélgettünk a mindennapok Vandamjairól, a szocializmus hatásairól, a menekültkérdésről, a politika és a kultúra összefonódásáról és arról, vajon ki alakítja majd regénye főhősét a filmvásznon. Interjú.
– Diplomáját német nyelvből és történelemből szerezte. Honnan ered a német kultúra iránti érdeklődése?
Mivel közel laktunk a határhoz, a 80-as években sokat jártunk Németországban, az volt a legközelebbi külföld. Már középiskolában is szerettem németül tanulni. Nem gondoltam volna, hogy a második munkanyelvemmé válik.
– Mennyire áll közel egymáshoz a cseh és a német gondolkodásmód?
Nehéz elválasztani a kettőt. Elég csak megnézni a mostani politikai helyzetet, Csehország akármennyire is el szeretne szakadni az Európai Uniótól, mégis állandóan azt hangoztatja, hogy igenis része ennek az egésznek. Hosszú közös történelmünk van Németországgal, sok jó és rossz köt össze bennünket. Arra vagyunk ítélve, hogy egymás mellett éljünk.
Megérkezés Budapestre – a képen balról jobbra: Peťovská Flóra (a kötet fordítója), Jaroslav Rudiš, Dora Csehova (a Nem akartam Lenin lenni című könyv szerzője), fotó: a szerző archívumából
– Multikulturális embernek tartja magát?
Csehországban és Németországban élek, mindkét nyelven írok. Ha ez multikulturálisnak számít, akkor igen. Nevetségesnek tartom a cseh nacionalizmust. Most izolálva élnek hazájukban, de 100 éve ez nem így volt. Az elszigeteltség egyfajta mentális korlátoltsághoz vezetett, az ország kárára vált. 1989-ben, 15 éves koromban megnyílt előttem az egész világ.
– Vandam, a Nemzeti sugárút főszereplője a rendszerváltás veszteseit szimbolizálja, egyszerre szerethető és antihős. Kiről mintázta a karaktert?
Vandam karakterét az egyik barátom féltestvére ihlette. Régóta ismerem, egy prágai kocsmában találkoztunk először. Érdekes személyiség, egyrészről egy nagyhangú bunkó, botrányhős, ugyanakkor elég olvasott, és jó a humorérzéke. Érdekelt ez a figura, aki átélt már egyet s mást. Első ránézésre neonácinak tűnik, aztán kiderül, hogy számára ez inkább csak játék, és közben érti, látja a világ működését.
– Vandam folyamatosan a múltba tekint, régi római és germán harcosokról mesél. Ha Magyarországon betérünk egy kocsmába, ugyanúgy találunk Vandamokat, akik a poharat szorongatva mindig a múltról gondolkoznak. Ez vajon a szocializmus öröksége?
A Nemzeti sugárútban nem úgy akartam bemutatni Vandamot, mint aki nosztalgiázik a történelemről. Sötét halmazként látja a múltat, említi is a könyvben, hogy a béke csupán szünet a háborúk között, és fel kell készülni a következő háborúra. Találkoztam már németekkel, akik örömmel gondoltak vissza a szocializmusra. De nem azért, mert politikailag azonosultak vele, hanem, mert abban a korban voltak fiatalok, szerelmesek. Ma Közép-Európában nosztalgiával gondolunk vissza az Osztrák–Magyar Monarchiára, sőt, olyan emberek is, akik még nem is éltek abban a korban. Részben érthető, hiszen megindult egy óriási gazdasági fellendülés, másrészt viszont rengeteg mikronacionalizmus harcolt egymással. Vandam nem nosztalgikus típus, inkább művelt, a történelmet jól ismerő személyiség.
– Ha már itt tartunk, a cseh társadalomban milyen nyomokat hagyott a szocializmus?
Az idegenekkel szembeni félelem az elzártságra vezethető vissza. A keleti blokk szocialista nemzetei hullámokban élte meg a szocializmust, hol egy konzervatívabb, hol egy liberálisabb hullám érte el. Csehszlovákia például épp a prágai tavasz idején élte liberális korszakát, Magyarország pedig a nyolcvanas években, és jóval kevésbé volt konzervatív. Akármilyen abszurdnak hangzik is, de ismerek olyanokat, akik Magyarországra jártak Miloš Forman-filmeket nézni. Biztos, hogy érezhető a szocializmus hatása, például az idegenektől való félelemben. A szocializmus idején a csehek nemigen utazhattak, ma pedig nem is nagyon akarnak.
– Az idegenektől való félelem Magyarországon is tetten érhető. Nálunk sokan tartanak a menekültektől.
Ez is összefüggésben állhat a szocializmussal. A magyarok közvetlenül találták szembe magukat a menekültkrízissel. Csehországban csak azok a menekültek jelentek meg, akik véletlenül rossz vonatra szálltak. A nemrég véget ért cseh országgyűlési választásokon nagyon erős pozíciót szerzett Tomio Okamura pártja, az SPD. A programjuk három pontban foglalható össze: megállítani a migrációt, megállítani az iszlám térnyerését, kilépni az Európai Unióból. Ez a gondolkodásmód elég közel áll a magyarországi Jobbikhoz. A választásokon végül az Andrej Babiš vezette ANO párt nyert, amelyik néha az Európai Unió mellett volt, néha ellene, olykor populisták voltak, olykor nem. Az ember begolyózik az egésztől.
– Rendszeresen kifejti a véleményét politikai kérdésekben. Magyarországon nem szerencsés, ha egy művész nyíltan állást foglal közéleti témákban.
Németországban és Csehországban is kifejtem a politikai álláspontom, hisz mindkét országban élek, mindkét nyelvet beszélem. A német médiában a parlamenti választások kapcsán adtam interjút. Szívesebben fejezném ki magam csak az írás által, de ez nem mindig lehetséges. Felvállalom a véleményem, persze előfordult, hogy a Facebook-oldalamon blokkolni kellett néhány embert. Aki elmondja a véleményét, annak lesznek ellenségei. Németországban a politika átitatja a kultúrát, még a színházat is. A Nemzeti sugárút színházi adaptációját mára három színházban játsszák. Csehországban nem jellemző, hogy egy városi színháznak politikai programja legyen. A német művészek bátrabban politizálnak, mint a csehek.
– Mennyire elégedett a Nemzeti sugárút színházi adaptációjának fogadtatásával?
A kisregénynek három színházi feldolgozását is láttam. Nagyon örülök, hiszen eddig ez a legtöbb nyelvre fordított könyvem. Jövőre filmet is forgatnak a könyv alapján, ami egy rövid regénytől váratlan siker.
A Nemzeti sugárút drezdai színházi adaptációja, a főszerepben Simon Werdelis, fotó: Sebastian Hoppe
– Lehet már tudni, hogy ki alakítja majd Vandamot?
Ez most a legnagyobb problémánk. Már tavasz óta zajlik a casting. Nehéz megtalálni a megfelelő Vandamot. Azt hittük, könnyebb lesz. Gyorsan el kell döntenünk, mert jövő tavasszal kezdődik a forgatás.
– Tegyük fel, hogy bármelyik színészt felkérhetné Vandam szerepére, akár egy hollywoodi sztárt is. Kit választana?
Ezen még sosem gondolkoztam. Meglepő módon sokat látom lelki szemeim előtt a srácot, aki az egész történetet ihlette. Egy kis szerepe lesz is a filmben. Sajnos nem színész, pedig remek Vandam lenne belőle, sokszor gondolok rá, hogy ő lenne a legjobb választás.
– Végül is láttunk már nem hivatásos színészt remekelni a filmvásznon.
Így van. Csehországban ennek nagy hagyománya van, a 60-as évek mozija ezen alapszik. A rendező szerint is jó választás lenne.
– Mit gondol, hogyan fogadja majd a könyvét a magyar olvasóközönség?
Erre én is kíváncsi vagyok! (nevet.) Csehországban, Németországban, Spanyolországban, Franciaországban és Lengyelországban nagy visszhangja volt a Nemzeti sugárútnak. Remélem, hogy Magyarországon is sikeres lesz.
A nyitókép a Margó Irodalmi Fesztiválon tartott könyvbemutatón készült, balról: Lénárt Tamás irodalomttörténész, Jaroslav Rudiš, Szabó Simon színész
Az a cseh nacionalizmus, amit ő megismerhetett, az már ki van herélve, ezért annak valódi, egykori természetéről keveset tudhat, azt akár nevetségesnek is tarthatja.