A katalánok többsége nem akarja a függetlenséget
Tegnap Barcelonában a többezres tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadta a független katalán köztársaság kikiáltását, lehet olvasni a világ összes hírportálján. Kétségtelen, akik a tegnapi parlamenti döntéshez vezető hetekben is tüntetéssel töltötték ébrenlétük nagy részét, azok most sem maradhattak otthon. De mégis kikből áll ez az ujjongó, piros-sárga-kék zászlót lengető, Carles Puigdemont katalán elnököt éltető tömeg? És mi van azokkal, akik soha, egy pillanatig sem akarták, hogy Katalónia független állam legyen? Bármennyire is mondjanak ellent a tévében közvetített képek: a tegnap estét a Barcelonában élők nagy része nem euforikus ünnepléssel, hanem gyásszal és dühcsillapítással töltötte.
Tegnap kitettem egy rövid posztot a Facebookra, amelyben összefoglaltam, hogy két éve Barcelonában élő magyarként hogyan látom az itteni helyzetet. Meglepetésemre rengeteg kérdést és döbbent reakciót kaptam, és mindegyiknek az volt az alapja, hogy:
De hát a tévében teljesen mást mondtak.
Ideje tehát arról beszélni, hogy milyen is a tényleges közhangulat Barcelonában, és az itteniek hogyan élik meg valójában az elmúlt hetek, napok eseményeit.
Először is, Katalónia lakosságának legnagyobb része nem akarja, és soha nem is akarta a függetlenséget. Még az október elsején lebonyolított illegális népszavazás (amit itt csak úgy emlegetnek, hogy 1-O, mint október 1.) eredménye szerint sem, bármit is mondjon Puigdemont. Katalónia népessége hét és fél millió, ebből öt millió a regisztrált szavazópolgár, és ennek az öt milliónak is csak 43%-a ment el szavazni. Így jött össze nagyjából kétmillió szavazat a függetlenség mellet, így maradt ki a szavazásból többszázezer olyan spanyol és külföldi bevándorló, akik Katalóniában képzelik el a jövőjüket, de (még) nincs szavazati joguk, és így vette magára Carles Puigdemont a függetlenség kiharcolásának keresztjét – annak ellenére, hogy ezt a többség nem kérte és egyáltalán nem is akarta.
Az igazság tehát az, hogy a katalán parlament nem a nép akaratára, hanem annak ellenére kiáltotta ki a katalán köztársaságot. Amikor tegnap élő adásban bejelentették a döntést, minden egyes utcai örömkiáltásra és petárdadörrenésre jutott legalább egy, ha nem több basszameg az otthonokban, irodákban vagy éppen a metrón. Katalánul, spanyolul, angolul, és még ki tudja hányféle nyelven. Hatalmas tévhit az, hogy Barcelonában csak nacionalista, függetlenségpárti katalánok élnek. Ők a kisebbség. A többség tudatos és toleráns Európa-polgár: spanyolok, katalánok, külföldiek, akik soha nem adtak engedélyt sem Puigdemont-nak, sem másnak arra, hogy a nevükben független katalán államot csináljon.
Két év alatt számos barátot és ismerőst szereztem ebben a városban. Egy angol nyelvű, a barcelonai startup-világról szóló kiadványnak dolgozom újságíróként, és nap mint nap találkozom itt élő külföldiekkel és katalánokkal egyaránt. Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik egyetértenek a függetlenségi mozgalommal. A többiek mind teljes értetlenséggel állnak a történtek előtt, és a függetlenségpárti politikusokat nem hősként tisztelik, hanem anarchistának tartják. Ugyanakkor teljes mértékben elfogadhatatlannak tartják azt, ahogyan a spanyol kormány válaszolt a katalán vezetők törekvéseire. A népszavazás napján mindenki döbbenten nézte azt az elképesztő brutalitást, amit a spanyol rendőrség produkált, és senki sem értette, Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök vajon miért akar még több embert elidegeníteni és a szeparatizmus felé taszítani?
Az itteniek szerint a legnagyobb kár, amit a függetlenségpárti katalán politikusok okoztak, nem az, hogy a spanyolokat és a katalánokat egymás ellen fordították, hanem az, hogy a magukat katalánnak vallók közt is töréseket hoztak létre. Családi kapcsolatok, barátságok rongálódtak meg az elmúlt hetekben, és ezeket sokkal nehezebb lesz rendbe hozni, mint helyreállítani a gazdaságot, visszaédesgetni a kivonult cégeket.
Mint minden társadalomnak, a katalánoknak is megvan a saját traumájuk. A Franco-diktatúra még nagyon erősen él a kollektív emlékezetben. A történelem leckéi alapján tudjuk, hogy egy traumatizált társadalomban a politikának könnyű dolga van: csak találni kell egy bűnbakot és már mehet is a szavazatok begyűjtése és a tömegek manipulálása. Senki sem tagadja, hogy a katalán nép évtizedek óta próbál orvosságot találni a bajaira. De a függetlenség mint lehetséges megoldás gondolata azóta létezik, mióta a szeparatista politikusok kitalálták, és nem afféle zsigeri vágy, amely mindig is ott élt a katalán lelkekben.
A főbérlőnk Barcelonában született, egész életében itt élt, spanyolul és katalánul is beszél, minden nap használja mindkét nyelvet. Mégis spanyolnak tartja magát, mert a szülei Andalúziából költöztek ide, és otthon, egymás között mindig is spanyolul beszéltek. Hasonlóképpen van ezzel még rengeteg más itt élő is. Az ő identitásukkal akkor most mi lesz?
