Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Kovács Eszter Miért fordítunk ma még Montesquieu-t? címmel írt esszét.
„E kérdés ingerlő trivialitása mögött újabb lehetséges kérdések rejtőznek, és ha elgondolkodunk rajtuk, gyorsan beláthatjuk, hogy a lehetséges válaszok is elgondolkodtatók. Fordítanak-e manapság még Montesquieu-től? Szükség van-e (bárhol, bármilyen nyelven) újabb Montesquieu-fordításra? És – ne hitegessük magunkat – olvassák-e ma még egyáltalán a szerzőt? Elégséges-e a feltételezhető olvasótábor újabb fordítás kezdeményezéséhez, felkarolásához, finanszírozásához? Miért vállalkozik ilyesmire ma még kutató, fordító, kiadó?
Természetesen elsődlegesen a saját indítékaimat ismertem. A XVIII. századi irodalmi és filozófiai viták kutatása során foglalkoztam Montesquieu Défense de L’Esprit des lois [A törvények szelleméről védelme] című vitairatával, és a kutatómunka mellett magánszorgalomból fogtam hozzá lefordításához. Később a Mes Pensées [Gondolataim] című gyűjtemény szövegtöredékeiből válogattam hozzá, más munkák szünetében, ilyen-olyan szabad percekben. Amikor a fordítás kötet formáját kezdte ölteni, kiadót, sorozatot, támogatást kerestem hozzá, és – a mostani nehéz helyzet ellenére – végül minden akadt, ami egy fordítás befejezéséhez és megjelentetéséhez szükségeltetik.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Szilágyi Zsófia A neheze címmel írt kritikát Péntek Orsolya Dorka könyve című új regényéről.
„S hogy miért nem tudtam könnyedén eldönteni, vajon beszélhetek-e csak erről a könyvről, nem foglalkozva Az Andalúz lányaival? Azért, mert amikor valami nem tetszett benne (mint a két lány már emlegetett beceneve), rögtön fölmerült bennem, nem azért zavar-e egy-egy megoldás, mert nem először találkozom vele? Másodszorra már sok lett nekem az egymást kiegészítő ikerpár képlete: hogy az egyik sötét bőrű, mediterrán típus, a másik szőke, olyan fehér bőrrel, amelyen átlátszanak az erek; hogy az egyik fest, a másik zenél; hogy az egyik a szebb, de a másik csinosabb, és így tovább. Miközben tudom, persze, hogy ennek az ikerpárnak az előképeit az irodalomban kell keresnünk, nem valódi ikrek között: az Esti Kornélban, vagy akár Szabó Magda Für Elise című regényében, Cili és Dódi alakjában is találkoztunk hasonló alteregókkal. (Egyik esetben sem „valódi” ikreket látunk, természetesen.) Ezt az ikerpárt azonban sokkal valóságosabbnak kellene elképzelnünk, mint Esti és a névtelen elbeszélő kettősét, és ez számomra nehezen feloldható feszültséget okozott: egyszerre kellett volna őket irodalmi konstrukcióként látnom, és két olyan lányként, akiknek a sorsán keresztül a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország egykori valósága is megmutatkozik.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Bödőcs Tibor Addig se iszik című irodalmi paródiakötetéről két kritikát közöl a lap.
Forgách Kinga: Kis magyar retyerutya
„A szövegeket – ahogy azt a régebbi karikaturisták is tették – rövid, szubjektív „életrajzokkal” vezeti be, amelyekben humorosan élcelődve írja körül az adott írót és műveinek jellegzetességeit. A kis kedvcsinálók kivétel nélkül nagyon találóak és szórakoztatók. Krasznahorkai László műveivel kapcsolatban például így fogalmaz: „Ahogy a gyulai népi mondás tartja: rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele!” (25.) Móricz műveit pedig ekképp „reklámozza”: „Tulajdonképpen mindegy, hogy paraszt, pásztor vagy erdélyi fejedelem szalad ki a kezei közül: egy-egy mondata után szellőztetni kell, és cipőt pucolni. Megröntgenezte a Horthy-rendszert, és nem volt boldog attól, amit látott.” (41.)
Ami a kötetet igazán érdekessé teszi, hogy egy olyan szerző tollából kapjuk meg ezeket a paródiákat, aki korábban soha nem írt, sőt, nem is akart: elmondása szerint inkább azt hangoztatta, hogy Jézus és Szókratész mellett ő a harmadik, aki csak szóban alkot. Ehhez képest most olyan szövegekkel állt elő, amelyek az írott szó lehető legbehatóbb ismeretéről tanúskodnak. A paródiáknak olyan kidolgozott nyelvi és tartalmi rétegei, bravúros stiláris megoldásai vannak, amelyekre olvasóként újra és újra rá lehet csodálkozni. Ahogy az is érzékelhető, hogy gyakorlott stand-uposként Bödőcs Tibor mennyire tisztában van a jó szöveg ritmusával és terjedelmével.”
Selyem Zsuzsa: Proust egy kis magyar disznóvágáson
„Hemingway kapcsán [az olvasó] a Férfi definíciójaként ezt olvassa: „részegen afrikai nagyvadakra lövöldöző, egy kissé mindig tripperes emberi lény”. Vagy hogy A férfi meg a nő cím angolul nála: The Man and that Thing. Vagy amikor Róbert Gida Irimiásként nyomja: „A Világ egy zuhanó tégla, s mi alatta állunk, barátaim… elrontottpalacsinta-fülű hivatalnokok »packázásai« tompa fényű hátsó udvarokon… pántlikás zombioperett egy vilagvégi kultúrház recsegő színpadán; a lassan kimúló világegyetem mord koreográfiája; a destrukció szomorú algebrája; furcsa okádhatnékok belső szimmetriája […] Oda tartanak, hol a szivárvány fekete-fehér, és alvadt vérdarabokat adnak uzsonnára.”
Amivel szerintem koncepcionálisan nagyobb baj van, az az orwelles rész, és ennek ellensúlyozására kevés a Mr. Macho Hemingway paródia. Persze akik valamilyen rejtélyes oknál fogva a feminizmust úgy értik, hogy akkor most a nők lesznek az elnyomók, azok számára felszusszanás lesz a feszkót kiengedni egy olyan disztópia kapcsán, melyben a magától értetődően hím elbeszélő arról számol be, hogy „először csak krumplit hámozott, aztán már ő főzött, mosogatott, takarított, horgolt és pilatesezett a nő helyett”. A mai Magyarországon (is) az efféle beszéd a legfőbb hatalom birtokosait jellemzi, ergo a humornak egy eléggé kezdetleges szintjét éri el, amelyet a szakirodalom a spártai nevetés kategóriájába sorol. A spártai nevetés brutális gúnyolódás a legyőzött, alávetett vagy egyszerűen csak kiszolgáltatott emberen, akkoriban rabszolgákon (ma már ezt a szót nem használjuk). Ha Bödőcs azt írja a nők vezérelte jövőről, hogy „a horoszkópot államvallássá emelték”, egy olyan társadalmi csoportot leplez le ostobaként, amely óvodás korától arra van szocializálva, hogy hallgasson a gyülekezetben és aktívkodjon a konyhában, valamint hogy a sikerhez nem elég szépnek lenni, hanem idiótának is kell látszani.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Karafiáth Orsolya tizennégy darabból álló, a sorrenddel és a számokkal eljátszó ciklusát, illetve Tábor Ádám három versét olvashatják az érdeklődők.
Tábor Ádám az öregkorral számot vető, megrendítő sorozatából itt az utolsó darabot közöljük:
Régóta készülök erre
a csak itt megírható versre
a nap felhő szél zöld hő ég
konstellációja jó épp
itt ahol pótkertre leltem
itthonba száműzötten
az ifjúság édenéből
az idő szégyenéből
Szívemben gyümölcsök nőttek
kimondva ízleltem őket
gyűjtöttem füzetkosárba
rostáltam rogyásig járva
a termő évtizedeket
a szép-s-jót őrizve neked
idézve pillanatot
amikor fogantatott
Madarak szállnak az ágról
tűnnek a szavak a számról
néhányuk még itt maradt
őszi utószavak
mellém telepszik egy árnyék
türelmesen vár rám még
odébb ülök még tart még jó
a konstelláció
PRÓZA
Poós Zoltán és Oravecz Imre prózája, Szív Ernő tárcája szerepel a lapban a héten.
Részlet Poós Zoltán novellájából:
Étvágy az imákra
„1989. július 18. A megbeszélt időpontnál öt perccel hamarabb érkeztem. Leültem a mélyvíz előtti sarokasztalhoz, és kávét rendeltem. Tejjel töltöttem tele a csészét, hogy tovább tartson, gondosan ügyelve arra, hogy mikor Helga megérkezik, még maradjon egy korty. Úgy ittam hozzá a szódát, mint a kacsa. Anyám azt mondta volna:
– Pocskolsz, mint a kacsa!
Helga három percet késett, és a nocsak, te vagy az − tekintettel fordult felém, miközben beleállt az ablakon beözönlő délutáni napfénybe. Pop ’84 farmerszoknyát és világoskék Benetton kardigánt viselt. Köszönt, és leült velem szemben. Izgalom lengte körül, ami akkor a világ valamennyi izgalmát tükrözte, legalább is így éreztem. Szépségét kiemelte hibátlan, vékony alakja, és meglepően nagy mellei. A nagy és a közepes határán imbolyogtak, amitől izgalmasabbnak tűnt a látványuk, mint az egyértelműen hatalmas keblek esetén. Amikor Helgára gondoltam, először a mellei jelentek meg előttem, csak utána a kékesszürke mandulaszemei, amelyek – az elején így tűnt – önelégült jókedvet sugároztak. Néha féltékeny voltam a boldogságára, ami a kapcsolatunk kezdetén független volt tőlem. Zavaromban a kávéház történetéről beszéltem, amit kikerekedett szemmel, mosolyogva hallgatott.
– És még azt állítod, hogy nem vagy pesti! Én itt születtem, de nem ismerem úgy a pincérdinasztiákat, mint te.”
TÁRLAT
Mélyi József Kitágított jelen című kritikája Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállításáról szól, amely 2018. január 7-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.
„Korniss képeinek ereje, amellyel mégis finom hidat képez e kulturális szakadék fölött, talán kettős gyökerű. Az erő egyrészt a képek egyszerű, önleleplező jellegéből fakad: minden portrén leplezetlenül megjelenik a megmutatkozás vágya; mindenki a szép és hiteles arcát akarja mutatni, s ezt nem titkolja. A másik forrás maga a fotós, aki bármilyen meglepően hangzik is, közvetve mindig ott van a képben. Mindez inkább negatív módon ragadható meg: érezzük, ha nem Korniss lenne jelen, nem születhetne meg a kép. A fél évszázadot átölelő képsorozat persze így arról is szól, hogy a fotós szeme ennyi időn át hiteles maradt. Rendkívül ritka ez ebben a kulturális közegben, ahol Korniss továbbélő kortársai közül valószínűleg fájdalmasan sokan nem tudnák tisztán és egyszerűen megmutatni, honnan indultak, merre tartanak, hová érkeztek.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
