+ Gondolat

Fénykerékpár-jelenéssel mutatták be Minyó Szert Károly albumát

A Minyó képek szellemi javaslata az, hogy akkor szerezhetjük vissza a létre vonatkozó kommunikációs képeségünket, ha az emberi valóságérzést és valóságértést nomadizáljuk, azaz a koncentrált figyelmünket a rettenet és a megnyugvást között vándoroltatjuk. – írja kiállítás megnyitójában Kurdy Fehér János.

Minyó-album bemutatót tartott a könyv kiadója az A38 hajó kiállítóterében 2017. október 24-én, kedden este 20 órakor, egyestés kiállítással és szokatlanul szokásos fényjelenéssel együtt, és mindezt megzenésítve! A nagyszabású eseményt felvezette: Kurdy Fehér János író, költő. Közreműködtek: Robitz Anikó és Szert Lili. Zenei mágia: VooDoo Papa Duó, Fejér Simon és Szert Zsigmond. A fönt lapozható fotóalbumot Kerekes Zoltán készítette. A cikk alsó részében látható videót Feövenyessy Márton és Hann Endre forgatta.

Itt most a kiállítást megnyitó Kurdy Fehér János szövegét olvashatjátok.

Nem hisszük el?

„Elszállt egy hajó a szélben
Házunktól nem messze megállt
Kiszólt egy hang, hogy én menjek
Sietnek, nem várnak tovább
Óriási házakat láttam
Hallottam vonatok zaját
Felhők közt madarak szálltak
Utánuk repülök tovább
Mondjad, ki vagyok
Mondjad, mi vagyok
Mondjad, ki vagyok én (…)”Baksa-Soós János: Elszállt egy hajó a szélben (Kex)

Ha egyik reggel arra ébrednénk, hogy egy Parlament méretű űrhajó árnyékolja a Lipótvárost, gyorsan észbe kapnánk, és kezdeményező félként lépnénk fel, hogy megértsük: kik ők és mit is akarnak.

Van valami univerzális nagyszerűség abban, amint a művészet az ember-ember közötti kommunikációt az idegen civilizációk közötti kódfejtés metaforájaként használja. Ezzel a művészet nem csak azt mutatja fel, hogy a kódfejtés, ha kínkeservesen is, de lehetséges lehet, de azt is, hogy legalább akkora a távolság közöttünk, mint a galaxisok között. Az anyanyelv, a korosztály, a lakóhely úgy tűnik, mit sem csökkent az idegenségen és a rettenet nagy fényéveken. Előbb megértenénk egy marslakót, mint az utca túloldalán lakó szembe-szomszédot.

Ez elég ciki. Kínos, hogy egy katasztrófa közeli helyzetnek kell eljönnie ahhoz, hogy képessé váljunk a mindenek elé helyezett megértésre. A művészet azonban ebben is segítségünkre lehet. Bár ha műalkotásokat nézünk, elsősorban a tárgyszerűségükre és nem a bennük lévő szellemi javaslatokra figyelünk, de ha végig gondoljuk a mű valóságos kemény magját, az érzelmi és intellektuális töltetét, akkor fordítunk a reménytelen fixációinkon. Minyó-Szert Károly például több tucatnyi intergalaktikus (értsd: interperszonális) kommunikációs-modellt javasol egyszerre konkrét és kozmoszfátylas műveibe.

Közhely, hogy a kortárs művészet érthetetlen, hogy narratíva nélkül lövésünk sincs, hogy mit jelent egy kép, pedig a képek univerzálisabbak a szavaknál, mert azokhoz a belső tartalmakhoz, üdvtörténeti municiókhoz nyúlnak, amelyek egy Zeitgeiston belül úgymond közösségi felhasználásra adottak: lehívhatóak, megfejhetőek, sőt a legjobb segítőink abban a meccsben, amely önmagunk megismeréséhez és elnyerhető extra bónuszként önmagunk elfogadásához és figyelembe vételéhez vezetnek.

Mindennek az eredője egyszerű és egyben nagyszerű. Egyszerű azért, mert pusztán a kíváncsiságot kell megtoldani egy nüánsznyi megengedéssel az értelem elnyeréséért cserében, és nagyszerű azért, mert rádöbbent minket, hogy csak a félelmet keltő fenyegetettség váltja ki a lényegi kommunikációt. Amíg nincs rettenet, addig a sok beszéd csak ornamentika, tesze-tosza dizájn, pótcselekvés, sőt egyfajta önutálat, mert aki nem beszél tisztán, az nem ismeri önmagát, azaz nem beszél őszintén és pont ezért nem is akarja, hogy megértsék. Ha nem tudod ki vagy, elsősorban félsz magadtól, vagyis attól, hogy kiderül, mi vagy igazából, és a némaságoddal meg akarod úszni annak a rettenetét, hogy erről beszélj. Úgy leszel önmagad ellensége, hogy ezerrel nyomod, hogy soha se derüljön ki, hogy önmagad megnyomorítója vagy, azaz valami olyasmit vagy kénytelen irányítani, amiről fogalmad sincs, hogy mit akar. Inkább teríted az ideáltipikus képeket, mintsem, hogy bevallanád, hogy akkora a gáz, hogy lépni sem bírsz, mert beszarsz a félelemtől, ami nem a másiktól van, hanem attól, hogy az önvalód a másik által egyszer csak előáll, bejelentkezik: hé tesó, itt vagyok!

Minyó-Szert fényfotográfiai erről a rettenet erejű, én-fakasztó, közös és mélységi (antropológiai) képi alapról rugóznak el. Minyó nagy fejlesztése, hogy képi felületei egyrészt távoli és ködös galaxisoknak tűnnek, másrészt pedig egyszerű hétköznapi tényállásokat ábrázolnak, amelyek szinte kinyilatkoztatás szerűen, valami „rémisztő bizonyossággal és finomsággal láthatóvá” (Nietzsche) és érthetővé válnak, és minden porcikájában megrázzák és földhöz vágják a nézőt. Minyó-Szert galaktikus képei kiszólnak hozzánk, és mi nem csak megértjük ezt a nyelvet és alkotóját, de a megnyíló kommunikáció által kicsit magunkat is jobban érezni véljük. Egyszóval, ami lejön a Minyó-képből, az rögtön és egyúttal a szívünkig is elér. A képek felületén sikló nézői tekintet mintegy örvényben éri el önmaga mélyét, ahol nemcsak a lelki bajok okai, de megoldásai is nyugszanak az értelemtől védett, vagy mentes derengésben.

A Minyó képek szellemi javaslata az, hogy akkor szerezhetjük vissza a létre vonatkozó kommunikációs képeségünket, ha az emberi valóságérzést és valóságértést nomadizáljuk, azaz a koncentrált figyelmünket a rettenet és a megnyugvást között vándoroltatjuk.

Mindezzel a létezésünk mértékét keressük. Tábor Béla megfogalmazása szerint ez a mérték-keresés „feloldja egzisztenciánk szorongató zsúfoltságát, a támadó valóságot mérhetővé teheti és ezzel kivédhetővé minden kicsinyes elemnek azt a hipnózisát, hogy ő az abszolút mérték, amelynek alá kell vetnünk magunkat”. Mert az ember „a valóság mértékét keresi, azt, ami meghatározza, hogy minek van valóságértéke, és lehetővé teszi valóságélményeink rangsorolását. Ha ez a rangsorolás nem marad egy elszigetelt szellem körébe zárva, hanem belekerül lelki és szellemi szféráink egységes áramkörébe és ily módon átjárja lényünket, valóságunk (vö: identifikáció) alkotója lesz. A filozófiai kutatás eredeti értelme: a valóság őstörténetének kutatása.”

A Minyó képek újítása, hogy az általuk a nézőben kiváltódó formák és tartalmak az értelmezői felszín és mélység közötti univerzumban oszcillálnak, mintegy sétálnak, majd vonulnak, így a mértékek váltakoznak, mert a távolit behúzzák, a közelit pedig kitolják. A Minyó képek felénk nyúló, azaz felszíni végei interperszonálisak, azaz távoliak, mintegy szociografikusak: köznapi emberi és tárgyi alakokat ábrázolnak. A mélység felé nyúló végei pedig intraperszonálisak, mintegy pszichések, azaz közeliek: a virradat és a szürkület fekete-fehér szimbiózisának hártyáját borítják a világra, mint az álmaink és a világolvasó belső kántálásunk. Vagy amiként életünk során felfejtendő titokként ránk borul két végpontunk, születésünk és halálunk. A kettő közötti öröknek tűnő vándorlásunk a szellemi és lelki felfénylések és beborulások által mintázott. Ezt bár szinte mindig elfelejtjük, mégis felettünk és bennünk és velünk él, mint a nappali és éjjeli univerzumhoz kapcsoló és mértékadó boltozat. Az ember olyan láncra van verve, amely elég hosszú ahhoz, hogy megszabaduljon minden földi térségtől, és mégis csak akkora, hogy semmi sem tudja a Föld határain átszakítani. És az ember ennek ellenére szabad és szilárd polgára az Égnek is, mert egy hasonlóan szabott égi láncra van verve, ezért, ha az Ég felé tör, a Föld nyakörve szorongatja, s ha a Föld felé, akkor az Égé (Kafka).

A Minyó képek tehát vándorlás-érzést kiváltva érnek el minket: azaz eljönnek, mint a vágyott idegenek és felfakasztják a kommunikációt, és egy pillanatra megszabadulunk az akarat „sivár kényszerétől” (Schopenhauer ) és a „dolgok zakatolása csillapodni látszik, és a világ megragadhatatlan méretei megenyhülnek”. A Minyó képek fokán áthúzott valóságunk így olyannak tűnik, mintha az örökkévalóság egyensúlyozna egy pillanat csúcsán, mert minden, ami megtörténik, már megtörtént egyszer, és ez felvillan és értelmet nyer a nézőben. Összeér a bennünk élő egyszeriségben, az érthetőség akarásában és az őszinteség gyakorlásában. Köszönet érte Minyónak!

1. TÁBOR BÉLA: Megismerni: teret teremteni. Helikon, Térpoétika, 2010/2., 55l.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top