Az utolsó háború utáni háború posztapokaliptikus kalandregény egy fiúról, aki egy sebesült amerikai deszantossal vág neki a senki földjének, hogy megkeresse halottnak hitt öccsét. Totth Benedek a Magvető kiadónál megjelent könyvéből itt egy részletet olvashattok, de előtte nézzétek meg, írtunk róla egy bőséges ismertetőt.
Kissé elmosódva
A legfurcsább az, hogy nem emlékszem, mikor
jutott eszembe, hogy felrobbantsam az óvóhelyet.
A fotós negatívjait nézegettem, csinált egy
sorozatot az óvóhelyről is, ahol a Gyufáékkal laktunk.
A képeken mindenki halott. És bennem
is minden fordítva működik. Rettegnem kellene,
de nyugodt vagyok. A kapuban állok. Félretolom
a gerendákat, és átkúszom a szűk járaton.
Ahogy kilépek az utcát borító vattacsöndbe, minden
egyszerre ismerős és idegen. Köd gomolyog,
különös alakok formálódnak a tejszínű masszában,
a lépteimet elnyeli a kifordult macskaköveket
borító nyirkos hamu. Az sem érdekel, hogy
nyomokat hagyok, kövessen, aki akar, legfeljebb
lelövöm. Ahogy a kihalt romok közt lépdelek a
friss hajnali levegőn, nem csillapodik a dühöm.
Nincs kétségem afelől, hogy helyesen cselekszem.
Olyan ez a séta, mintha a másvilágra gyalogolnék
át, de ez csak most tűnik fel. Hirtelen érkezem
meg az óvóhelyhez, egyszer csak ott állok a gödör
szélén. A romok alól kezek és lábak nyúlnak ki.
A borzalmas szagtól megtántorodom. Egy macstotth-
ka ugrik elő egy fal mögül, és szalad el. Szájában
hús. A szám elé kötöm egy kendőmet, és büszke
vagyok magamra, hogy ilyen előrelátó voltam.
Nagy levegőt veszek, és elindulok lefelé a lépcsőn.
A térdem meg-megbicsaklik, kábán kerülgetem a
testeket. Ezer és ezer apró láb kaparászását hallom.
A patkányok úgy hemzsegnek a padlón, a
testeken, a falakon, mint a hangyák, ha az ember
forró vizet önt a bolyra, úgy áramlanak a lábam
körül, mint valami szőrös mágneses mező.
A cipőmet csipkedik, és az egyik felmászik a nadrágom
szárán, de lesöpröm, és az apró testet elnyeli
a feldühödött örvény. Tisztességesen akarok
elbúcsúzni a barátaimtól. Egy percig csendben
állok a gödör közepén, és csak rájuk gondolok,
meg a Zoéra, akibe szerelmes voltam, és akit el
akartam venni feleségül, aztán kiborítom a robbanószert
a földre, és letekerem a gyújtózsinórt.
A végét hozzákötözöm az egyik dinamithoz, és
felmegyek a lépcsőn. Ahogy kilépek a gödörből,
eszembe jut, hogy a leomlott fal mögött ott van a
Stréber apja. Elvonszolom a gödörhöz, és belelököm.
Ha mégis van élet a másvilágon, ne azzal
töltsék az időt, hogy egymást keresik. Mármint a
Stréber meg az apja, akik mindketten rövidlátók.
Előkotrom a zsebemből a gyufát. Remegek a fáradtságtól
meg az idegességtől, hogy mi lesz, ha
az összes gyufaszálat elfújja a szél, de harmadiktotth-
ra sikerül meggyújtanom a zsinórt. A fal mögött
lapulva várom a robbanást. Egy örökkévalóságnak
tűnik, mire meghallom a robajt. Földrengéshez
hasonlít. Először vészjósló morajlás hallatszik,
aztán feltör a mélyből valami böfögésszerű
hang. Megvárom, amíg minden elcsendesedik, és
kilesek a fal mögül. Sűrű füst gomolyog a gödörből,
mintha az ördög tátaná nagyra a száját, és
ahogy a szemem meresztgetem a sötétben, egyszer
csak lángoló szőrű patkányok másznak ki a
romok alól borzalmas visítással, és rohangálni
kezdenek a sötétben, apró, mozgó fáklyákként világítanak,
és lassan felemelkednek a levegőbe, én
meg a barátaimra gondolok, meg a felnőttekre,
akik vigyáztak ránk, és a Zoéra, aki sosem tudta
meg, mennyire szeretem, és akkor a romok alól
előbújnak a holttestek, mindenki piros ruhában,
csak a Zoé lábán van csíkos harisnya, és ők is felemelkednek,
és egyre magasabbra szállnak, és az
arcukat megvilágítják a lángoló patkányok. Elveszek
én is, elveszítem magam, elveszítem a tárgyakat,
az élőlényeket, az embereket, és elveszítem
a mondatokat, a szavakat és a betűket. Arra
sem emlékszem, hogyan jutok vissza a búvóhelyünkre.
Csurom vér a ruhám.
